Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.21. 23:17
A mai feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.21. 22:32
Mindenkinek szép estét! Coffee cup

2019.02.21. 19:56
MINDENKINEK áldott, pihentető, jó éjszakát kívánok! Szeretettel: Ági Heart Coffee cup

2019.02.21. 19:20
Szép estét, és még szebb éjszakát kívánok mindenkinek! Tibor Confused

2019.02.21. 16:26
Szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.02.21. 11:53
Köszönöm a vers feltöltését!

2019.02.21. 07:33
Kedves Józsi! Megkaptam az ajándékkötetet, köszönöm! Éva

2019.02.21. 06:14
Kellemes ébredést, legyen nagyon szép napotok Holnaposok! Rose Heart

2019.02.20. 21:50
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.20. 20:04
Kedves Józsi! Köszönjük szépen, a kötet megérkezett, hozzánk és ma már Erdélybe is. Rose Miklós

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: krumpli
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 0
Bige Szabolcs Csaba: Gyárfás meséje VI.
Gyárfás tudatában elásva ott lappangott mindaz, ami családjában történt, ha nem is beszélt róla soha. A kisgyermekkorában hallott történet édesapja kálváriájáról sokszor kísértette álmaiban. Édesanyja emlegetésére pillanat alatt végigfutott rajta az egész. Ibolya valamit észrevett, mert megkérdezte, mi történt, de a férfi csak rázta a fejét, hogy semmi baj, de ezek az emlékek felidézték benne a gyermekkorában átélt eseményeket is.
Édesapja hiába szenvedte végig az első világháború alatt a hadifogság minden nyomorát, negyvennégyben - negyvenöt évesen - behívták frontszolgálatra, amikor már a várostól csak alig 40-50 kilométerre dörögtek az ágyuk, és egyre másra érkeztek a sebesült szállítmányok a hadikórházba. Hiába üvöltött a rádió dicső csatákról és írtak a lapok taktikai visszavonulásról, benne volt a levegőben a veszteség. És erre megjött a SAS behívó!
Tudták, bevonulni kész öngyilkosság. Inkább összepakolták a legszükségesebbeket és a három gyerekkel még aznap este vonatra szálltak. Irány Budapest. Alig indult ki a vonat, bombariadó miatt megálltak a nyílt pályán. Fények leoltva, a mozdony is lezárta a tüzet, reszketve üldögéltek jó óra hosszat. Csak ekkor merte a mozdonyvezető újra éleszteni a tüzet, hogy tovább mehessenek. A fővonalról elterelték a szerelvényt, mert az kellett a hadseregnek, s itt csak nagyon lassan haladtak. Félnapot se mentek, újabb megállásra kényszerültek. Vadászgépek támadtak rájuk. Mindenki kiugrált a kupékból és a vagonok alá feküdtek. A kocsik tetejét összevissza lyuggatták a golyók, hogy kilátszott a kék ég. Sérülés csak annyi történt, hogy néhányan a nagy kapkodásban elestek és a kövek felsértették a térdüket, könyöküket. Másnak szerencsére baja nem esett. Lassan, megállásra készen indultak tovább. A fővároshoz közeledve, megszűntek a támadások, mert a légelhárítás még sikerrel távol tartotta az ellenséges gépeket.
Budapesten egy ott lakó, ott élő nagynéni fogadta be a családot. Lakott még nála két másik unokaöcs is, a nagy budai lakásban jól elfértek mindannyian. A vendégszobát a két unokatestvér kapta, a Boga család a nagy nappalit, a nagynéninek megmaradt a saját szobája. A kiscseléd birodalma pedig a konyha volt.
Izgatott nyugtalanság uralkodott a városban, s ez kihatott a családra is. A férfiak hevesen gesztikulálva vitatták a politikai eseményeket. Szárnyra kapott az a hír, hogy Horthy Miklós kormányzó különbékét akar kínálni az oroszoknak. Tett is már lépéseket ez ügyben. Mások, az „angol-barátok” inkább a szigetország segítségében bíztak. Mindenki a recsegő, sípoló rádiót bújta, de annyi hamis hír szerepelt az adásokban, hogy inkább az angol adókat hallgatták, és akik bírták a nyelvet tolmácsoltak a többieknek. Erre aztán kitört a vita! Ebbe robbant bele a Kormányzó proklamációja.
Végig se mondhatta a beszédét, a nyilasok a németek segítségével Horthy Miklóst őrizetbe vették. Hallották a rádióban, amikor félbeszakadt a beszéd, lövések és zavaros hangok után, egy németül ugató hang mondott valamit és vége lett minden reménynek. Nem mertek tovább a fővárosban maradni, Mártont letartoztathatták volna, mint katonaszökevényt. Így aztán újból vontra szálltak, s mentek tovább most már nem csak front, hanem a nyilas terror elől is.
Az ország legnyugatibb és leghűségesebb városában álltak meg. Ismerősnél találtak kiadó szobát. Egy gyermekét egyedül nevelő özvegyasszonynál. Nem volt könnyű az élet Sopronban, a háborús árak miatt, még az úgynevezett „műrostos” holmik árai is a csillagos égig értek. Pénzük rohamosan fogyott. Márton állás után nézett, de csak egy sovány írnoki beosztást sikerült szereznie. Anya pedig a hadikórházba járt be, miután egy gyorstalpaló ápolónői tanfolyamot elvégzett. Így a gyerekek egész nap a házinéni gondjára maradtak. Mindennaposak voltak a bombázások, és sokszor nappal többet tartózkodtak az óvóhelyen, mint a lakásban. Legtöbbször amerikai gépek jöttek, és nagy károkat okoztak a szőnyegbombázással. Nem kímélték se az iskolákat, kórházakat, vagy lakónegyedeket. Legtöbbet a vasútállomás környéke szenvedett.
A szomszédok, mikor meghallották, hogy Gyárfás édesanyja a kórházban dolgozik, esténként át-átjöttek beszélgetni a sebesültekről, a látott, hallott eseményekről. Közben szerényen átadták a katonáknak, a kórháznak szánt nélkülözhető dolgaikat.
- Kimostam ezeket a régi lepedőket, hátha jók lesznek valaminek.
- Kötszert, tépést készítünk belőle – válaszolta Aliz, Boga Mártonné, aki szívesen meg is mutatta, hogyan kell csinálni.
A beszélgetés mellett így kötszerkészítéssel töltötték az időt. A gyerekek is lelkesen részt vállaltak a munkából. Tíz centi széles csíkokra hasították a lepedővásznat, kivasalták forró vasalóval és feltekerték. Ha rövidnek sikerült a vászoncsík, összevarrtak kettőt, hármat, legyenek legalább két méter hosszúak.
- Miért kell kivasalni? – okvetetlenkedett valamelyik gyerek.
- Így fertőtlenítjük, meg könnyebb feltekerni is – válaszolta anyu.
- Tekerhetem én is? – kérdezte Gyárfás, és miután megkapta az engedélyt lelkesen tekerte fel az asztallapján a még meleg vászoncsíkot.
- Hova tegyem? – kérdezte, mikor sikerült szorosan feltekerni.
- Oda abba a cipős dobozba!
Így működött a kaláka téli estéken. S a Karácsony is eljött, a maga ködös, szürke vigasztalanságában. Öröm helyett aggodalom és félelem ülte meg a lelkeket. A gyerekek szívszorongva várták, vajon hoz-e az angyal Karácsonyfát. Végül is hozott, ha nem is olyan plafonig érőt, vagy csillogó-villogót, mint amilyeneket a képeslapokon látni - de fenyő volt! Apa szerzett valahonnan három zöldágat. Összekötözték és színes krepppapír csíkokkal díszítették. Szerény ajándékok is kerültek alája. Gyárfásnak egy kartonból kivágott teherautót, testvéreinek is ilyen házi gyártmányú játékokat, papírcsákót. Még édességet is kaptak: kockacukrot és lekváros buktát.
- Ne búsuljatok, gyerekek! Ha vége lesz a háborúnak, hazamegyünk és otthon kaptok majd mindenféle finomságot, cukorkát, csokoládét, süteményeket – bíztatta a gyermekeit Aliz anyu.
Nem rajta múlott, hogy nem így történt (!)
Miután a háború véget ért, a család indult vissza, indult haza. Néhány napra a fővárosban megálltak, de sok örömük nem telt benne. A város rettenetes képet nyújtott – lerombolt házak, hidak, égnek meredő romok, kábán kóválygó emberek. Sopron is borzalmasan megsínylette a háborút, az amerikai szőnyegbombázást, a háború pusztításait, de a főváros képe minden képzeletet felülmúlt. A nagynéni lakása valahogy épen maradt. Odagyűltek a rokonok, akiket kibombáztak a lakásukból. Károly bácsi, a városi tisztviselő is legyőzve tartózkodását, engedély kért, hogy átmenetileg ott húzhassa meg magát. Tizenöt év lett belőle…
- A belvárosi hivatalomból, tudjátok, a Szervita téren volt, indultam délidő tájt haza – mesélte a gyerekek kérdésére, hogy mi történt a lakásával -, s mivel egész nap egyik légiriadó követte a másikat, nem lehetett dolgozni. Mondtam a hivatalszolgának, zárjunk és menjen ő is haza, s ha útközben riadó lesz, menjen le a legközelebbi légoltalmi óvóhelyre. Ne hősködjön. Villamosok nem jártak, így magam is gyalog bandukoltam, s eldöntöttem, én is lemegyek, ha kell. Nem kívántam vitába keveredni egyetlen légoltalmi felelőssel sem. Nem a legbizalomgerjesztőbb emberek közül választották ki őket. Mikor az utcám sarkához értem, akkor vettem észre, hogy a hivatalszolgánál hagytam a kulcsaimat. Kicsit bosszankodtam is, hogy most a szomszédnál levő pótkulcsot kell majd elkérnem. Befordultam a sarkon, s megláttam – nincs már szükségem a kulcsokra.
- De miért? – értetlenkedett egyik gyerek.
- Mert már nem volt ház! Bombatalálat érte – jegyezte meg tudálékosan Gyárfás, jelezve ezzel, hogy ő már nagyfiú, aki érti a felnőttek szavát.
- No, és ti hogy vészeltétek át az orosz megszállást? - fordult Károly bácsi a gyerek felé.
- A pincében, az óvóhelyen. Olyan sötét volt! – válaszolta Gyárfás boldogan, hogy ő számolhat be a történtekről - A kicsik féltek, sírtak, de én csak egy kicsit féltem, és fogtam apukám kezét. Sokan voltunk és a legrosszabb a büdösség volt. A pincefolyosó végén volt a vécé, de a víz nem folyt, és onnan jött a rossz szag.
- Sokáig ültetek az óvóhelyen? – érdeklődött tovább a bácsi, tetszett neki, ahogy mesél a gyerek.
- Nem tudom, meddig, mert sötét volt. Néha kicsit elaludtam úgy ülve. Anyuka előkotort a táskájából egy kis szikkadt kenyeret. Azt majszoltuk. Egy üvegből vizet ittunk rá, aztán megint elaludtam. Egyszer csak dörömbölni kezdtek az ajtón és érthetetlen nyelven kiabáltak. Két bácsi odament, levették a pántokat és kinyitották az ajtót. Katonák álltak az ajtónyílás fényes négyszögében, hadonásztak rövidcsövű puskáikkal és valami nyemszkit kiabáltak. Nem értettem semmit, Apuka ment oda hozzájuk és beszélt velük. Tudta a nyelvüket! Az én apukám, az én édesapám nagyon okos!
- Elhiszem, kisfiam.
- Németeket kerestek, de amikor nem találtak, megnyugodtak kicsit, és összeszedték mindenkitől az óráját. Mikor Apuka is oda akarta adni az övét, azt mondták, tartsa meg, mert ő a tolmács és különben is szüksége lesz rá, ha reggel pontosan akar ébredni. Holnap reggel a házból minden épkézláb férfi öt órára álljon készen a ház előtt, mert mennek dolgozni – monda a vezetőjük, aki a parancsnok volt.
- Szóval így történt?
- Igen, Károly bácsi, így! És édesapám, meg a többi bácsi mindennap mentek dolgozni. A romokat eltakarítani és a halottakat eltemetni. Mikor este hazajött nem győzött eleget mosakodni, hogy lemossa magáról a nehéz szagokat.
Két nap múlva Márton vitte tovább a családját haza, a szülővárosába. Számukra az ígéret földjének tűnt az, a távolból. Végre be is futott velük a vonat a nagyállomásra. A gyerekek izgatottan előresiettek. Az utcában már futva tették meg a távot a házig és lelkendezve rontottak be az udvarra. A nagy udvar közepén hatalmas diófa állt, körben lakások, s hátul keresztben a régi istállóból átalakított szükséglakás. A három gyerek egyenesen az utcai lakásuk ajtajához szaladt, de hiába próbálták az ajtót kinyitni az nem engedett. Megérkeztek a szülők is, és az egyik szomszéd lakásból megjelent egy idegen asszony.
- Kit keresnek? – kérdezte gyanakodva.
- Mi senkit nem keresünk. Hazajöttünk. Itt lakunk.
- Maguk a régi házigazdák?
- Mi vagyunk a házigazdák!
- A város kisajátította az üres házakat, lakásokat és kiosztotta a rászorulóknak – jött a jeges zuhany.
Nem volt mit tenni, tovább kellett állniuk. De hova? Egy régi ismerős fogadta be őket, aki kint lakott a szőlőskertek mellett, a városon kívül. A város hiénáinak elkerülte figyelmét a gyümölcsfák árnyékába húzódó öreg épület és a kert végében, ahol a szőlős kert kezdődött, a tágas présház is. Emma néni távoli rokona volt Aliz anyunak, de nem nagyon tartották a kapcsolatot és a háború alatt nem is találkoztak, mégis egyetlen szóra felajánlotta a házát, illetve a présházat. Konyha, s egy raktárféle is tartozott hozzá. Ügyesen kitakarították, a fölösleges dolgokat kihordták a színbe, és a néni által adott matracokon este ideiglenes szállásukon hajtották nyugovóra fejüket. A szülők tele aggodalommal, de a gyermekek az újdonság okozta izgalommal.
Másnap a szülők visszamentek a városi házukhoz, hátha mégis beengedik őket. Addig Emma nénire maradtak a gyerekek. Szívesen vállalta, hogy gondoskodik róluk, amíg ők oda lesznek, s mondta, máskor is számíthatnak rá.
Ekkor jött a második hideg zuhany. A lakásba nem civileket költöztettek, hanem orosz katonatiszteket. Három tiszt és a kísérő fegyveresek, meg a tisztiszolgák. Összesen több mint tízen tartózkodtak ott. Mondták apának, nincs mit tenni, nekik kell a lakás, nem költöznek ki, s nincs is hova. Azért beengedték, nézzen szét, de abban sem volt sok öröme, mert a bútor, kivéve egy rozoga kanapét a konyhában, meg minden, ami a házban volt mind hiányzott. A katonák a parkettre leterített pokrócokon aludtak, csak a tisztek számára szereztek valahonnan matracokat.
Apa másnap elment bejelentkezni az Ügyvédi Kamaránál, valamint még fel akarta keresni régi principálisát is, hátha tud munkát szerezni számára. Anya pedig visszatért a házhoz, mert eszébe jutott, hogy a padláson vannak dolgok, amikre szükségük lehet, ha csak el nem hordták a „jó szomszédok” azokat is, mint a lakásból mindent.
Szerencsére az egyik tiszt otthon volt, s Aliz anyu kézzel-lábbal megmagyarázta, mit szeretne. Intett a tiszt, hogy mehet, de küldött vele egy fegyveres kísérőt, nehogy valami baj történjen. „Soha sem lehet tudni ezek a civilek, mikor, mit tesznek” – gondolhatta magában. Végül még hasznosnak is bizonyult a katona jelenléte, mert segített anyunak lehozni, amit talált. Talált régi, de még használható edényeket, valami ruhaneműt, sőt egy nagy cserépfazekat tele jóféle szilvaízzel, meg egy fél zsák szárazbabot, s egy vékányi diót. Nagy kincsek ezek az ínséges időben!
Porosan, maszatosan kerültek elő a holmikkal, a többiek jól kikacagták őket, de ez nem volt baj, mert feloldotta a kezdeti feszült hangulatot. Látva a sok mindenféle holmit a parancsnok – emberséges ember lehetett – küldte a katonát segítsen az asszonynak cipekedni.
Mikor megérkeztek, a gyerekek nagy örömmel fogadták őket. A holmit, élelmet, miegymást lepakolták a szoba közepére. A három gyerek vidáman civakodva turkáltak a ruhanemű közt, de aztán meglátták a diót, s annak estek neki. Mindegyik felmarkolt amennyit bírt, s rohant ki az udvarra csemegézni. A katona szemei elfátyolozódtak, ahogy a gyerekeket nézte. Biztosan otthonhagyott családjára emlékezett!
Másnap kora reggel újra megjelent. Apa már nem volt otthon, mert ügyei intézését végezte a hivatalokban. Nehezen ment, mint minden bürokratikus ügy, és egyelőre semmilyen sikerről nem számolhatott be. A katona többször is elismételt az anyanyelvén valamit, de Aliz anyu nem értette. Egyre hangosabban ismételte, de hogy ez sem vezetett eredményre megfogta az asszony karját és kezdte húzni, közbe a szabad kezével intette, hogy jöjjön vele. Végre anyu megértette ebből, mit akar a katona, s mivel ellenkezni nem volt módjában, engedelmesen elindult vele. Kicsit aggódott, vajon hová mennek, de gondolta, előző nap olyan barátságosak voltak, biztos nem akarják bántani.
- Anyuka, hova mész? – kiáltott utána Gyárfás.
- Nem tudom, de ne aggódjatok, hamarosan visszajövök, csak megnézem, mit akar ez a katona.
- Mehetek veled?
- Gyere! - szólott megfogva a fia kezét, melegség járta át a szívét, hogy lám, már akkora fia van, aki elkíséri bizonytalannak tűnő útjára.
- Katona bácsi, hova megyünk? – fordult a katona felé a gyerek, de az nem értette, s így csak halványan elmosolyodott és felhúzta a vállát.
- Anyuka, a katona bácsi nem tud beszélni? – locsogott tovább a gyerek.
- Beszélni tud, kicsikém, csak magyarul nem tud.
- Te meg az ő nyelvét nem tudod – mondta a kisfiú -. Milyen érdekes, hogy mind emberek vagyunk, s mégsem érjük egymást! Az állatok, még a madarak is megértik egymást.
- Ez meg hol hallottad?
- Hallottam a kertben a szarkát rikoltani és Apuka mondta, hogy ezzel jelezi a veszélyt a többi állatnak, madárnak. Hát, akkor ugye értik egymást!
Beszélgetés közben hamar telt az idő és már meg is érkeztek a városi házukhoz. Ott a tegnap megismert tiszt, a parancsnok várta Alizt, s mutatta, azt akarja, takarítsa ki a lakást. Az asszony hamar megértette, mi a dolga, s neki is fogott. Gyárfás pedig segített neki. A katonák nem voltak itt, csak a tiszt, és aki idekísérte őket. Hamarosan a tiszt is elment, de felügyelni maradt a katona.
Délig végeztek minden munkával, s mutatták, nincs már dolguk, mennének haza. Éppen ekkor érkezett vissza a tiszt. Gyorsan számba vette az elvégzett munkát és megelégedetten bólogatott, majd mutatta, üljenek le a konyhában, a katonát pedig elküldte valahova, aki kisvártatva vissza is tért és hozott magával egy fél prófuntot és egy csajka savanykás levest. Odaadta az asszony kezébe a kenyeret, elébe tette a leveses edény, majd valahonnan egy kanalat kerített, s azt is odanyújtotta.
A vége az lett a dolognak, hogy Aliz anyu naponta korareggel lement kitakarítani, s ezért kapott egy fél prófuntot, és egy csajka levest. Ezeket haza vitte, a családnak, ő pedig evett a konyhában talált maradékokból. Jól jött minden falat étel! A háború után nagy éhínség szakadt az országra. Nem elég, hogy minden tartalékából kifosztották a lakosságot városon éppen úgy, mint falun, olyan szárazság lépett fel, hogy még a gyümölcsfák is kiszáradtak ...
A „hideg zuhanyoknak” nem akart vége szakadni. Márton jelentkezését az Ügyvédi Kamaránál visszautasították, mondván, hogy nyugaton volt a „felszabaduláskor”. A Barcsay irodáit is kifosztották, bútorait elhordták, így a Márton holmiját is. Szerencsére a front közeledésekor a hivatalszolga minden iratot lehordott a pincébe, s azok megmaradtak.
- Mihez kezdjek az iratokkal engedély nélkül? Nem nyithatok irodát, nem vállalhatok el ügyeket – panaszkodott este, mikor háromnapi szaladgálás, vitatkozás után hazakerült.
- Elég nagy baj – mondta Aliz -, de bízzunk, hogy kialakul, hogy jobb lesz. Látod ennivalónk van, ha nem is luxus, de étel. A krumpli héját elültettem, kikelt, s nézd meg még terem is nemsokára. Megkapartam a tövét és vannak már újbegynyi gumócskák.
Lisztet alig lehetett kapni, s ami volt az is dohos, régi. A kenyér nem kelt meg - lapos, szalonnás lepény lett belőle. Bár ebből is lett volna elég, de még ez is csak szűkön volt!
Szaporítani próbálták máléliszttel, de akkor meg nagyon morzsálódott, hogy alig lehetett szeletelni.
- Neked milyen kenyered van? - kérdezték Gyárfást játszótársai.
- Milyen, milyen! Hát, tojásos. Azért sárga. Látod? – válaszolta fennhéjázóan, leplezve a szegénységet.
- Hű, ti ilyen gazdagok vagytok?
- Bizony. Még diónk is van. Kértek?
Boldogan elkapkodták a marék diót, és irigykedve bámulták továbbra is a gyerek kezében levő sárga, „tojásos” kenyeret.
- Ebből is kértek? – esett meg a szíve rajtuk.
Élénk bólogatás volt a válasz. Gyárfás tört nekik egy-egy darabot. A gyerekek rágták szorgalmasan a kukoricalisztes kenyeret.
- Nem is finom! – jegyezték meg és elfutottak más játékot keresni.
Megpirítva lehetett élvezhetőbbé tenni, vagy teába áztatva. A ház mögötti konyhakert adott szerencsére valamelyes segítséget. És mindehhez a sok gondhoz hozzátársult, hogy Mártonnak nem sikerült munkához jutnia. Megkísérelt mindent: eladta egy kollegájának a már számára haszontalanná vált ügyiratait, de pénzt egyelőre onnan sem látott. Az egyik határ menti faluban rokonok éltek, meg régi ismerősök. Hozzájuk fordult, mert hallotta, hogy ezt-azt át lehet vinni a határon és onnan olcsóbban beszerezhető élelmiszert szoktak hozni. Megpakolt egy jó erős hátizsákot sóval, és szerencsésen át is jutott a határon. A rokonok jól ismerték az ösvényeket is és a határőröket is. Így aztán nem történt semmi baj. A sót a megadott címre vitte a városba. Egy falusi szekér vette fel az úton, és kocsikáztatta el szinte a célig. Jól jött a kocsikázás, mert bizony a só, az nem hazudtolja meg a hírét, már ami a súlyát illeti. Itthon nagy örömmel fogadták a két tábla szalonnát, amit cserében kapott.
A következő útja már nem sikerült ilyen jól. Valami hiba csúszott a számításba. A sóval tele hátizsákot ott kellett hagyni a kukoricásban a határ túloldalán, és gyorsan visszaosonni a faluba. Az ismerősök mondták, hogy ez néha előfordul és számítani kell rá. Márton, mégsem mert többé csempészéssel próbálkozni. Túlságosan nagynak tartotta a kockázatot.
A tél is nehezen akart eltelni. A konyhában gyűltek össze napközben, mikor otthon voltak. Ott volt meleg. A szobába beállítottak ugyan egy rozoga dobkályhát, amit apa szerzett valahonnan, de a fa is szűkön volt, ezért csak este gyújtottak be, lefekvéskor. A tűz hamar leégett, többször is meg kellett rakni a kályhát akár mennyire is akartak takarékoskodni.
Tavasszal a katonák elköltöztek a lakásból, és visszamehetett Márton családja. A puszta falak fogadták őket, s a tönkrement parkett. De semmi sem számított, jó hogy újra a sajátjukban lehettek. Kölcsönkért bútorokkal rendezték be a lakást.
- Beszéltem Barcsay volt hivatalszolgájával – kezdte Márton, miután este hazajött -, tudod, aki megmentette az iratokat. Azt mondja, hogy az irodám bútorait: a foteleket, íróasztalt, karosszéket, irattartót a városparancsnokságra vitték. Ha vissza akarom kapni, kihallgatást kell kérnem a városparancsnoktól.
- Veszélyes dolog. Ne menj oda! – óvta Aliz.
- Mégis szeretném megpróbálni.
- Tedd, amit jónak látsz! Tudom, úgysem tudlak lebeszélni, ha már eldöntötted.
- Meg csak nem esznek!
- Azt nem, de nem engednek el élve!
Hiába aggodalmaskodott a felesége, másnap reggel Márton elment a parancsnokságra. A kapuban két szuronyos puskás katona álldogált, meg az ablak mögött egy civil. Mondja, mit akar, hogy a parancsnokkal szeretne beszélni a bútorai ügyében. Csóválja a fejét a civil és elveszi a személyi igazolványát majd ad egy belépő cédulát.
- Visszafele jövet ezt le kell adni – mondja vigyorogva.
A városparancsnok rövid várokoztatás után fogadta.
- Milyen ügy miatt jött ide? – kérdezte nem túl barátságosan a megszeppenve álldogáló férfit a továroscs komendánt.
Márton elmondta, hogy az irodájából a bútorokat idehozták.
- És most hol vannak? – reccsent rá a parancsnok.
- Itt. Ebben a szobában.
- Erről a bútorról van szó? – intett körbe kissé meglepődve a nagyember.
- Igen. De látom, hogy szükség van rá.
- Szükség? Igen. Szép bútor…
- Úgy gondoltam, továroscs komendánt, hogy lemondok az igényemről – szállta meg egy sugallat Mártont -, az ön javára!
- Elfogadom, de tyíse – csönd!
(Mint utólag kiderült, nem is volt ez olyan rossz befektetés!)
Kifele jövet a portán leadta a láttamozott belépőjét, s kapus kissé csodálkozva visszaadta a személyi igazolványt, és egy nagy doszvidániá-t köszönt.
- Jaj, de jó hogy elengedtek! – lelkendezett a felesége, mikor hazaért.
- Jó, hogy aggódsz, de milyen beszéd ez?
- Olyan ideges voltam, hogy nem bírtam nyugodni, és átmentem ide szembe Ilmi nénihez, tudod, akinek a férje ott dolgozik, mint ilyen udvar-, meg kertgondozó. Szóval ő mondta, hogy ott abban a házban mik folynak!
- Mik?
- Nem lehet azt elmondani. A pincébe viszik le az embereket, akiket elkapnak, s onnan ritkán szabadulnak élve, de akik túlélik, azok is úgy meg vannak kínozva, hogy nem lehet rájuk ismerni. Ezeket éjszaka kiviszik a parkba, s ott hagyják a bokrok alatt.
- Úgy látszik nekem szerencsém volt. Meg az anyanyelvén beszéltem vele, tolmács nélkül.
- Többet ne menj arra! Ne kísértsd a szerencsédet! Vesszen az a bútor! Nem is kell az nekünk.
- Megígérem, még a közelébe sem megyek többé annak a háznak, meg különben is nekik hagytam, de ez kettőnk közt marad. Érted?
- Értem, értem, csak te tartsd be az ígéretedet, hogy semmilyen körülmények között sem mész a közelükbe sem!
- Mondtam, hogy megígérem!
Be is tartotta szigorúan az ígéretét…
2720
bigeszab - 2017. szeptember 12. 11:33:12

Kedves Rita!
Igyekeztem megidézni, minél hűebben az akkori viszonyokat, embereket, gyerekeket. Például így: Gyárfás tört nekik egy-egy darabot. A gyerekek rágták szorgalmasan a kukoricalisztes kenyeret.
- Nem is finom!
Köszönöm, hogy olvastad és értékelted ezt a fejezetet.
Szeretettel. Szabolcs

2720
bigeszab - 2017. szeptember 10. 17:32:17

Köszönöm a kedves megjegyzéseidet, kedves Babu!
És ugy lám, a városparancsnokot is le lehet kenyerezni.
Szeretettel üdvözöllek. Szabolcs Rose

5548
babumargareta - 2017. szeptember 09. 20:05:27

Milyen szomorú tapasztalata van az emberiségnek a háborúval kapcsolatban,és mégsem elégszenek meg egyesek, újabb es újabb generációt törnek ketté ,mennyi fiatal ember
veszitette es vesziti most is az életét az úgymond "hazát védő "lozinkás szlogánnal miközben mindennek gazdasagi háttere van.
Tetszett irásod kedves Szabolcs,nagyon élethüen irtad meg a mi világunk keserves háborús éveit , amiket én csak a nagyszüleim , meg szüleimtől hallottam .
Gratulálok szeretettel.....BabuSurprised

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.