Antal Zsolt: A hologram
Történt egyszer, úgy az időtájt, amikor érzések híján a kihalás fenyegető árnyéka megjelent a csupasz égbolton, hogy Robbie, miután sikeresen kijárta a gimnázium harmadik osztályát is, a nyáriszünet első napjaiban új kihívások felé kacsingatva lapozta fel a megye napilapját. Az egyik oldalon rábukkant a városi egyetem hirdetésére, melyben röviden ez állt: A turizmus fellendülőben lévő ágazatai egyre több diákot vonzanak. Tartozz te is közéjük! Jelentkezz a Turizmus-vendéglátás szakra! A képzés alatt elsajátíthatod az idegenvezetői, a turisztikai iroda-vezetői teendőket, és a kapcsolattartáson túl megtanulhatod, milyen számviteli és egyéb más alapokkal kell rendelkezned ahhoz, hogy a szakmát sikeresen abszolváld.
Elolvasás után félbehajtotta az újságot, majd az íróasztal mellé hajította. Úgy, hogy az egyenesen a szemetesben landolt. Előkotort egy tollat meg egy papírlapot, és írni kezdett. Írni, de elég hosszan. Annyira hosszan, hogy közben ráesteledett, és csak az apja földszintről jövő kiáltására lett figyelmes, amivel vacsorához hívta.
Hamar firkált még valamit a lap aljára, csak hogy teljes legyen a vázlat, azután felpattant az ágyról, és lefutott a nappaliba.

Anyja és apja már az asztalnál ültek. A konyhával egybenyitott étkező és nappali ovális asztalánál. Húga Emilie, ebben a pillanatban érkezett az udvar felől. Mielőtt azonban leült volna a hozzá legközelebb eső székre, kissé duzzogva indult el apja legyintésének irányába, ami a mosdó felé mutatott, majd ennyit mondott:
- Ja, igen!
- Úgy bizony, kézmosás! - helyeselt az őszülő férfi, aztán elmosolyodott. Egészen halványan, épp hogy csak a szája sarkában jelent meg az az aprócska mosoly, amitől Robbie jobb kedvre derült ... egészen jó kedvre. Még a tökfőzeléket is szívesebben fogyasztotta el, mint máskor, és a rántott csirkefalatok sem akadtak meg a torkán úgy, mint azelőtt.
- Turizmusra megyek! - szólalt meg váratlanul vacsora közben Robbie. A többiek a süketek jelenlétével ültek tovább, mígnem Robbie apja törte meg a csendet először.
- Mi lesz az elnöki álmaiddal?
- Azok nem álmok többé.
- Értem - válaszolta a férfi.
- Jól meggondoltad, kisfiam? - kérdezte a fiú anyja, aki mindeddig csendben eszegetett. - Régi vágyad a politika.
- Tudom, anya, de...
- Hagyd! Világot akar látni, és kész - szólt közbe Emilie. - A tanácskozások, az örökös civódás, a folyton feltörekvő megoldási vágy mára már nem kóser - fejezi be mondandóját a lány.
- Nem kóser? Ez olyan, mintha azt mondanánk: Tedd a szívedre a kezed! Na, mit érzel? Fájdalmat, vagy megnyugvást?
- Megnyugvást - mondja Robbie, és úgy tett közben, hogy mindenki azt higgye tényleg a szívére tette a kezét, pedig csak egy eltévedt mozdulattal megvakarta a mellkasát.
- Határozottan ellenzem! - folytatja Emilie.
- Mit? - tette fel a kérdést Robbie.
- Amit mondtál, a megnyugvást.
- Azt miért?
- Csak mert nem értem, hogy miért változtattad meg ilyen hirtelen az eddigi törekvéseid eredményét, ha már egyébként is jó úton haladtál.
Robbie felállt az asztaltól.
- Mindjárt jövök! - mondta, és fürge léptekkel hagyta maga mögött az emeletre vezető lépcsőfokokat.
Kis idő múlva ugyan megjelent a kezében egy papírlappal, amit bőszen lobogtatott a szülei és Emilie felé, de váratlanul újra eltűnt. Ezt a műveletet háromszor megismételte. Mármint az emeletre felfutást, meg a gyűrött papírlap lobogtatását. De még mielőtt negyedszerre is nekirugaszkodott volna, az apja megunta, és rámordult:
- Hagyd abba, Robbie!
A fiú nem állt meg. Felszaladt, magához vette a papírlapot, lesietett, majd lobogtatta irományát az asztal fölött. Aztán újra- és újra megtette. Ekkora Marion türelme is elfogyott. Felcsattanva, szinte kiáltva hagyta el torkát a négy szó:
- Robbie, fejezd be azonnal!
Robbie befejezte.

***
Marion egy füstös kocsmában volt pultos és kurva is egyben, mielőtt még Robbie édesanyja lett. Ott ismerkedett meg Lena bátyjával, Bill-el, aki a későbbiekben beleszeretett és nőül vette. Néhány hónap múlva teherbe esett, így kényszerült felhagyni a kurválkodással, és minden idejét azzal töltötte, hogy eddze magát az anyaságra.
Később, amikor már jól mentek a dolgok, és Emilie is megszületett, törekvése a megváltozásra teljes sikerrel járt. Nem díszítették a könyökhajlatát tűszúrások, és nem is okádta magát össze a részegségtől. Így mire a gyerekek felcseperedtek, Marion gyökeresen megváltozott. Nyoma sem maradt a szétbaszott kurva imázsnak, és a szomszédok is elkezdtek szép lassacskán köszönni neki.
Bill pedig jó ember volt. Abból a kiforrott fajtából való, amely huszárként fog gyeplőt, és mely gyeplő végén a családja kapaszkodik. Az az istenverte család...

***
Teltek a napok, a hónapok, meg a sűrűn váltakozó évek, miközben azon kapták magukat, hogy házat vettek Nordic-Royal egyik patinás utcájában, és Robbie felnőtt férfi lett a maga tizenhét évével, Emilie pedig túl volt az első kaparáson.
Egyszer, amikor Bill nem tudott aludni, ami egyébként egy héten legalább két estén is előfordult, felment a gyerekek szintjére, hogy szemügyre vegye miként alszanak, és akkor, azon az éjszakán győződött meg arról, hogy a srácok felett is eljárt az idő.
Robbie a farkát verte amikor rányitott, Emilie pedig nem volt sehol. Ő hajnalban ért haza. Osonva próbált áthaladni a bejárati ajtó és a lépcső között, de egy mély, csalódott hang meggátolta ebben.
- Hol voltál? - kérdezte Bill.
- Szórakoztunk egy kicsit a fiúkkal.
- Fiúkkal mi?
Bill bánatára Emilie igazat mondott. Tizennégy évesen végigkefélte egy focicsapatnyi suhanc, akik közül bármelyik lehetett volna Emilie születendő gyermekének az apja. Bill és Marion viszont úgy döntöttek, hogy nem várják meg az apasági teszt eredményét, hanem elvetetik a tizennégy éves lány magzatát.

***
Miután Robbie abbahagyta az emelet és a nappali közötti ámokfutását, Marion Bill-re nézett, majd megfogta a kezét.
- Szólnunk kell megint - mondta az asszony.
- Igen, azt hiszem igazad van! Holnap Bemegyek.

***
Reggel, amikor a lehullott őszi levelek szélén már megcsillantak a Nap első sugarai, Robbie fáradtan feküdt az ágyon. Hanyatt, a mennyezetet bámulva. Tudta, hogy valami nem kóser, ahogy tini nyelven mondani szokás, de nem tudta, hogy mi. Egész éjjel ébren volt, és fel-le járkált a lakás szintjei között. Rengeteget írt közben, és gondolkodott. Ha egyszer megfejthetné, hogy mi történik vele, akkor talán könnyebben viselné a terhet, és határozottabban tervezhetne a jövőre nézve is.
Persze lehet, hogy ennek a családnak vége. Bill, Marion és Emilie nem akarják őt többé. Nem kíváncsiak a szeszélyeire, az örökösen ismétlődő hibáira, amikről valójában nem is tehetett. Az aggályok előbb-utóbb kétségekké formálódnak, és hát az ember türelme pedig véges.
Miközben a tömegesen özönlő gondolatok ostromolták Robbie fejét, ő elaludt. Mélyen, és elég mélyen ahhoz, hogy ne vegyen tudomást arról, mi történik körülötte. Arról, hogy gyufaskatulya nagyságúra zsugorodott.

***
- Sajnálom, nem működik! Ugyanaz a hiba jön elő mindig: ismétli önmagát. Elköveti egyszer, majd mégegyszer, és így tovább. Nem tartunk rá igényt, köszönjük!
- Értem - mondta elgondolkodva az íróasztal túloldalán ülő férfi. - Jól meg gondolták?
- A feleségem és én megköszönnénk, ha elfogadná a döntésünket.
- Igen. Akkor kérem töltse ki a lemondó nyilatkozatot, és rendben is vagyunk.
- Azonnal - szólt Bill kissé zavartan, és előhúzott a zsebéből egy furcsa kis csomagot. Egy poliészter hengert, ami mindkét végén egy-egy carbon kupakkal volt lezárva. - Tessék addig ezt odaadom.
Dr. Moldevert lecsavarta a henger egyik végét. Érintkezők százai szabadultak fel ekkor, majd fogta a kis modult, és rácsatlakoztatta egy aljzatra az asztalon. Villogni kezdett egy váltakozó fényű led, majd néhány pillanat múlva Robbie jelent meg Bill mögött.
- Apa, ne, kérlek!
- Muszáj, fiam. Hidd el mindent megpróbáltunk.
- És mi lesz az álmainkkal?
- Azok nem álmok többé.
- A másik maradjon? - kérdezte Dr. Moldevert.
- Igen, őt megtartanánk - mondta Bill, miközben könny csordult le az arcán. - Emilie marad.
Moldevert kapcsolgatott valamit a billentyűzeten, és egy folytonos, de halk sistergés közepette Robbie hologramja köddé vált.
- Szervusz, fiam! - köszönt el Bill. - Magát meg soha többé nem akarom látni! - nyomatékosította szavait a tudós szemébe nézve.
- Megértem, uram, de a csalódásának oka nem én vagyok. A mi feladatunk a holtak valósághű ábrázolása. Azt mindig leszögezzük, hogy a hologram működése nem rajtunk múlik, sőt, nem is veszélytelen. Én azt mondom, hogy örüljön, hogy a két gyermekéből egyet megmenthettünk. Igaz, nem adhatjuk vissza teljes valójában, de ott van, mozog, beszél, ténykedik, tapint, és mindent nyújt amit ember nyújthat, csak nem él. Ezen mi nem változtathatunk.
Azzal Moldevert becsukta az előtte heverő mappát, és hátradőlt a székében.
- Ez igaz! - dörmögte Bill, aztán sietősen, de köszönés nélkül távozott. Kilépve az intézet ajtaján úgy érezte, hogy tennie kellett volna még valamit, de hamar rájött, hogy minden hiába, mert Robbie-t elveszítette másodszor is.
4690
antalzsolt - 2017. október 06. 02:41:41

Köszönöm, kedves Janna!

Érdekes, hogy mindketten úgy éreztétek, feszültség vonult végig a történeten, pedig Robbie hologramja nem így "született".

AZs

4465
Janna - 2017. október 05. 10:02:11

"...a kihalás fenyegető árnyéka megjelent..." Teletalálat a kezdés és a befejezés.
"...tennie kellett volna még valamit..." Az egész történeten végigvonul a feszültség. Eredteti szóképek, párbeszédek teszik egyedivé.
Janna

4690
antalzsolt - 2017. szeptember 18. 04:04:00

Köszönöm, kedves Kata az értékelést és olvasást! Smile

AZs

4204
pathfinder - 2017. szeptember 16. 22:06:49

Kedves Zsolt!

Nagyon érdekes történet volt, végig érezni lehetett a feszültséget. Gratulálok! Az egyetlen, amit hiányoltam, hogy nem derült ki a történetből, hogy az igazi gyerekeket mikor és miért kellett hologramokkal helyettesíteni? De ettől függetlenül szívesen olvastam, mert fordulatosan és jól megírtad!

Köszönöm, hogy olvashattam:
Kata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.