Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.18. 00:32
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.18. 00:32
Javítottam a hibát.

2019.07.17. 19:39
Kedves Józsi! Kérnék szépen egy javítást, Régi nyár II. cimű novellámban az utolsó szót egybeírni. betakarítani. Köszönöm szépen, Magdi

2019.07.17. 19:00
Szép estét kívánok szeretettel minden Holnaposnak ! Heart

2019.07.17. 11:22
Tiszteletem minden Holnaposnak! Winkriston

2019.07.17. 10:05
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.17. 07:49
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.17. 07:46
Szép napot.

2019.07.17. 06:54
Szép napot, jó alkotást kívánok mindenkinek! Tibor Cool

2019.07.17. 00:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: szucsilona
» Online vendégek: 6
» Online tagok: 0
Brátán Erzsébet: A harmonika (2017. október)
Mihály és Pirosa, a fiatal, gyermektelen pár, némi bérleti díj fejében a vállalat tulajdonában lévő szegényes sorlakásban éldegélt. Számtalanszor bevállalták a túlórát, hogy mielőbb meglegyen mindenük, emellett szerettek volna egy saját lakást, ahol emberhez méltón tudnak majd élni.
Az ifjú férj imádott zenélni, bármiből képes volt dallamot kicsalni, mégis minden vágya egy saját tangóharmonika volt. Számtalanszor hangoztatta, hogy majd egyszer lesz igazi hangszere is, és akkor nem kell a fésűre tett papírral harmonikáznia. Első évfordulójukra kapott ugyan egy szájharmonikát, de azzal csupán két problémája akadt. Egyrészt az nem tangóharmonika, másrészt a felesége sosem engedte, hogy fújja.
– Azonnal hagyd abba, vagy világgá megyek! – fojtotta el a csodás dallamokat.
Mihály megértette, hogy nem bírja elviselni a „zajt”, mivel egész nap olyan gépsor mellett dolgozott, ami annyira zakatolt, hogy a feje szétment tőle, és amikor otthon maradt, még akkor is azt hallotta.
– Neked könnyű, te még a gépek zaját is zenének hallod!
– Persze, hiszen minden zene! Az egész világ, az élet csupa móka, kacagás és dallam! – felelte olykor.
– Neked! – legyintett rá az asszony.

Telt, múlt az idő, s mivel mindketten spórolósak voltak, lassacskán összegyűlt egy kis pénzük. Lakásra még nem volt elég, de szebbé tenni, amiben éltek, arra igen.
Piroska egy péntek délután furcsa szemekkel méregette a szoba falát. A férfi egy ideig csendben próbálta kitalálni, mit akar, majd rákérdezett.
– Drágám, min töröd azt az édes kis buksidat?
- Azon tanakodtam, hogy amíg nem sikerül lakáshoz jutnunk, legalább ezt a nyomortanyát rendezzük be úgy, hogy otthonnak látsszon. Szerintem vegyünk ide egy szekrénysort, és ha sikerül lakást kapni, akkor azt már nem kell megvenni.
– Jó ötlet, drágám, igazad van, az már nem kér kenyeret, és akár magunkkal is vihetjük, addig pedig itt is szebbé teszi a napjainkat! – egyezett bele Mihály.
– Kinéztem egy szépségeset az Otthon Áruházban, holnap elmehetnénk megnézni! – tapsikolt az asszony.
– Ahogy gondolod…
– Örülök, hogy ezt megbeszéltük! – mosolygott az asszony, és hálából lekváros palacsintát sütött imádottjának.
– Hm, de fincsi, ezzel mindig le tudsz venni a lábamról! – nyalta meg a szája szélét.
– Nem véletlen! – bazsalygott a fiatalasszony.
Miután beesteledett, megmosakodtak és ágyba bújtak.
Mihály nem tudott elaludni, össze-vissza forgolódott, közben hangosan sóhajtozott.
– Hej, de szeretnék egyszer gazdag lenni! – csúszott ki a száján fennhangon.
– Miért akarsz te gazdag lenni? – kérdezte Piroska félálomban.
– Azért, mert akkor lehetne egy saját tangóharmonikám, amivel húzhatnám a nótát.
– Te jó ég! Ne kezdd már megint! Még csak az kéne, örülök, ha itthon csend van, így is egyfolytában zúg a fejem, a gépek zaját hallgatom még álmomban is! Brrrrr… ne is beszéljünk róla! Aludj!
– Aludnék én, ha tudnék… - szuszogta.
Valami ismeretlen bizsergés kerítette hatalmába, képtelen volt megnyugodni. A gyomrában enyhe remegést érzett, mint amikor történni fog valami.
„De mi?” – kérdezte magától és tovább forgolódott.
Jó időbe tellett mire elpilledt, ám alighogy ez megtörtént, kukorékolt a kakas. Már pedig ők mindig akkor keltek, mikor a cimbora megköszörülte a torkát. A nyomortelepen ugyanis volt pár család, aki állatot tartott, köztük Gyurit, a szépséges, színes tollú, büszke kakast, akit az egész telep barátjának tudhatott. János gazda nem is bírta levágni, hisz neki is a legjobb barátja lett. „Ez mán végelgyengülésben fog távozni!” – mondogatta.
– Ejnye, cimbora, most az egyszer aludhattál volna még egy kicsit! Hisz éppen most nyomott el a buzgóság! – kacagta Mihály.
– Aludtál volna, amikor lehetett! – felelte Piroska és frissen kiugrott az ágyból.
Megfőzte a kávét, serényen reggelit készített, és feltette az ebédet főni.
– Jó kis tyúkhúsleves lesz és töltött káposzta! – kommentálta a tevékenységét.
– Az igen! – bólintott Mihály, miközben ellátta az ő feladatát.
Vizet hordott a nyomós kútról, kirázta a szőnyegeket, és feltakarította a szobát.
– Jól van, legalább szép tiszta lesz a hely, mire megérkezik a bútor! – helyeselt az asszonya.
– Szerinted még ma kiszállítják?
– Nem tudom, igyekszem elintézni! Most viszont már kilenc óra, igyekezzünk, ha nyitásra oda akarunk érni!
Azzal sebtében átöltöztek, Mihály lépett ki elsőnek, majd idegesen topogva az ajtóból szólt vissza.
– Gyere már, drágám, siessünk!
– Ne idegesíts, mert elfelejtek valamit! – kapkodott Piroska.
Gyorsan összeszedte a pénzt, kiszámolta és egy kupacba az ágyra tette. Elővette a táskáját, kezébe vette a kulcsot, közben az utolsó percben eszébe jutott, hogy elég hűvös az idő, ezért kikapott egy kardigánt a szekrényből. Mihály már kinn várta, maga sem tudta megmondani, miért lett hirtelen minden olyan sietős. Hiszen szombat lévén mindketten szabadnaposak voltak, a lakást rendbe tették, az ebéd is készen volt.
„Mi lehet ez a furcsa bizsergés?” – kérdezgette magától.
Arra gondolt, talán az, hogy először lesz új bútoruk, amit majd magukkal vihetnek az új lakásukba, ha végre sikerül hozzájutniuk. Szemei előtt megjelent a lakás és benne a bútor. Lassan elindult a téglával lerakott szűk sikátorban, ahol minden házból mindent hallani lehetett, nem beszélve az illatokról. Mindig tudták, ki mit főz, kinél mi történik. Sokszor a vizet is a járdára öntögették, mert nem volt hová elsüllyeszteniük, aztán amerre lejtett, elfolyt.
A téglasor jellegzetes szagot árasztott…
„Vajon hogy fog kinézni a szoba új bútorral?” – tanakodott.
Arra riadt fel a gondolataiból, mikor az ismerős hangot hallotta.
– Na, készen vagyok! Igyekezzünk! – sietett utána Piroska.
Az áruházig hétköznapi dolgokról beszélgettek, majd amikor megérkeztek, elmerültek a szépséges bútorok látványában. Mélyen beszippantották a finom faillatot. Piroska bemutatta, melyik szekrénysorra gondolt. Mihálynak a szava is elakadt, olyan gyönyörűnek látta.
- Erre éppen elég a pénzünk! Jó lesz? – kérdezte a párját.
– Még sosem láttam ilyen szépet! – ámuldozott a férfi.
Miután döntöttek, rögtön hívtak is egy eladót, aki lelkesen magyarázta, milyen fából készült, meddig van rá garancia, mikor lehet szállítani. Azonnal a pénztárhoz vonultak, hogy kifizessék az álom szekrénysort. Piroska repesett az örömtől, előre elképzelte, melyik polcon milyen ruhakupac fog glédában állni, mit tesz a fiókokba és a vitrinbe is megvolt a belevaló. Gondolatban az egész szekrénysor megtelt…
Sorra kerültek, Piroska benyúlt a táskájába a pénztárcáért. Amikor kivette, hirtelen mintha villám csapott volna belé. A tárca üresen tátongott. Azt sem tudta, hová legyen, pár pillanatig meredten bámulta. Lefutott előtte a nap minden eseménye, emlékeiben kutatott, hol hibázott, hol hagyhatta el a pénzt.
Szemei előtt elsötétült minden, lábaiból kiment az erő…
Mihály kapott utána.
– Drágám, mi a baj? – aggódott.
Mikor eszméletére tért, csak annyit préselt ki magából:
– Nincs meg a pénz…

2.


Döbbent csend követte a bejelentést, aztán mikor a férfi felfogta, mi történt így szólt:
- Most már mindegy… akkor menjünk… - nyögte csalódottan.
Szégyenszemre, kénytelen-kelletlen, az eladók értetlen tekintetének kereszttüzében kioldalogtak az üzletből és lehajtott fejjel hazafelé kullogtak…
Nem szóltak semmit, mindketten magukba fordultan ültek, egymásra sem néztek. Mihály nem vádolta a párját, inkább azon tűnődött, miért nem ideges, hiszen minden megspórolt pénzük odalett.
Piroska semmi másra sem tudott gondolni, magában felsorolt minden eshetőséget: ellopták, elhagyta, elszórta. Odaveszett több mint egy évnyi spórolás eredménye, amit kínkeserves kuporgatással rakosgattak félre, amiből bármit vehettek volna, de sosem engedték meg maguknak. Sajnálta a férjét, aki ártatlanul, letörten ült mellette a villamoson, nem szólt semmit, csak nézett maga elé. Becsapottnak érezte magát is, és szánta, hogy átverte azt, akit a legjobban szeret. Ezek után szidalomáradat irányult önmaga felé:
„Hogy lehetek ennyire lüke? Hová tudtam eltenni, hol hagytam el, hogy észre sem vettem?” – a fejébe állt egy mély fájdalom.
Nemsokára a házsor előtt bandukoltak.
Betértek a szűk téglasikátorba, ahol már javában folyt az aznapi nagymosás leve. A befelé lejtős járda szélén egymás mögött egyensúlyoztak, míg a saját ajtójukig értek. Piroska ment elől, és a táskájában kereste a kulcsokat.
Nem találta…
- Te jó Isten, a kulcsok sincsenek meg! – sápadt el, és éppen újból el akart ájulni, amikor Mihály benyitott.
A kilincs engedett…
Mindketten úgy álltak ott, mint akiket leforráztak.
„Betörtek!” – gondolták egyszerre.
Egymásra néztek, majd óvatosan, mindenre felkészülve szélesre tárták az ajtót.
Mihály lépett be először.
– Nem látok semmi különöset! Gyere! – jelentette.
Piroska elszántan követte. Elképzelte, valaki hogyan dúlta fel az otthonukat, a kettejük szegényes, bár szent szobáját, ahol boldog pillanataikat élték. Egyszerűen nem hitt a szemének, amikor nem látott semmilyen felfordulást, hát még, amikor megpillantotta az ágyon a pénzköteget, amit a szekrényre készített elő.
Sírni kezdett…
Majd kezébe kapta az egészet.
– Most pedig széttéplek, te szemét! Így becsaptál, átvertél, miattad szégyenben maradtam, felment a vérnyomásom, beleállt a fejembe a fájás! Hát kellett ez nekem?
– Jaj, ne! – ugrott oda Mihály.
Lefogta a kezét és finoman kivette belőle a pénzköteget.
– Drágám! Nyugi! Nincs semmi baj! Nézd a jó oldalát! Nem törtek be, nem hagytad el, minden megvan, nem történt semmi baj!
– Szégyenben maradtunk az áruházban! Az én hibám, most mit gondolnak rólunk? Azt hiszik, két koldus arról álmodott, hogy lesz egy szekrénysora!
– Dehogyis! Mással is előfordulhat ilyesmi! Különben meg, mit számít, ki mit gondol rólunk, nem ismernek minket! Kész… Visszamegyünk és megvesszük a bútort, akkor meglátják, hogy nem csak álmodoztunk!
– Én oda soha többé be nem teszem a lábam, hanem ezt a pénzt dobjuk ki, amiért ekkora ideget okozott!
– Azt már nem! Nem a pénz a hibás, hanem mi, nem azért gyűjtögettünk, hogy az enyészeté legyen! Most pedig szépen megebédelünk és alszunk rá egyet. Nem sürgős az a bútor, ha eddig kibírtuk! Jó lesz az a jövő héten is!
– Jól van… - próbált lehiggadni az asszonyka.
– Hát ez nem semmi… - fújt egyet a férj és a pénzt nem adta ki a kezéből.
Zsebre vágta.
– Ez a mai nap eléggé kiborított… na, mindegy, mosd meg a kezed, és gyere az asztalhoz. – legyintett az asszony.
Megterített és a letakart, még forró töltött káposztából szótlanul szedtek a tányérjukra. A jóízű falatozás közben mindenféle vegyes érzelmek kavarogtak a fejükben.
Piroska szidta magát, amiért annyira kapkodott, hogy az ágyon hagyta a pénzt és még az ajtót is elfelejtette bezárni. Közben örült, hogy senki nem vette észre a lehetőséget.
Mihály még mindig érezte a gyomrában a bizsergést, mélán leengedte a kanalat. Tekintete a távolba meredt.
– Miért nem eszel? – kérdezte a felesége.
– Nem tudom… nem megy le, izgatott vagyok…
- Inkább ideges…
- Nem-nem… izgatott, nem tudom, miért… ezért nem megy le a torkomon az étel.
– Hát igen… belém is beköltözött a frász… ma kétszer is gutaütést kaptam, jobb lett volna fel sem kelni, mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy itthon vár ránk a kis pénzecskénk!
– Örüljünk, hogy így alakult!
- Örüljünk… Hanem, tudod, mit? Ha már így jártunk és ilyen szerencsésen megvan a pénz… menjünk, vegyünk neked egy harmonikát!
– Mit? Harmonikát? Jól hallottam, harmonikát mondtál? – kapta fel a fejét, és úgy örült, mint egy kisgyermek.
– Igen! Azt mondtam! – nevette Piroska.
– Most azonnal? – ugrott fel az asztaltól.
– Igen, amíg meg nem gondolom magam!
– Rohanjunk! – kiáltotta.
– Várj! Ne olyan hevesen! Az edények…
- Azt hagyd ott, majd ha hazajöttünk elmosogatok! Gyere gyorsan, amíg be nem zár a bolt!
Piroska még sohasem látta ilyennek a párját.
– Nahát, ennyire örülni egy vacak hangszernek! – csóválta a fejét.
– Fussunk már! – sürgette az asszonyt.
Ott hagytak csapot-papot, az ajtót kulcsra zárták és szinte futva igyekeztek a hangszerüzlet felé.
Mihály remegő lábakkal lépte át a hangszerbolt küszöbét és egyenesen a harmonikák felé vette az irányt. Az asszony alig bírta követni. Ám mindketten összeomlottak az árak láttán. A harmonika jóval többe került, mint a szekrénysor…
Szótlanul összenéztek és letörten kioldalogtak.
Mihály csalódottan sóhajtozott, szomorú volt, hogy a hirtelen valóra válni készülő álom szertefoszlott, de továbbra is érezte az ismeretlen bizsergést.
Az asszony azon törte a fejét, miféle megoldást találjon.
Aztán hirtelen beugrott.
– Gyere, menjünk! – fogta meg a férfi kezét és a másik irányba húzta maga után.
Mihály robotként követte, már nem tudott gondolkodni, túl sok volt aznapra. Bábuként felszállt a villamosra, nem kérdezett semmit. Még akkor sem fogta fel, hová mennek, amikor betoppantak a hangszer bizományiba. Akkor ocsúdott fel, amikor álmai harmonikája rámosolygott.
– Szia, hát itt vagy? Te az enyém leszel! – szólt hozzá.
Odahajolt, megsimogatta, megszűnt körülötte minden, egyedül ők ketten voltak egymásnak.
A harmonika és Mihály.
Majd félve kezébe vette, kipróbálta… Azután visszatette a helyére, nehogy rászóljanak…
Körülnézett…
Akkor vette észre, hogy az asszony már az eladóval tárgyal. Pillanatok alatt kifizették és már indultak is hazafelé.
Mihály úgy ölelte a hangszert, mintha a saját gyermeke lenne. Simogatta, becézgette, alig várta, hogy kipróbálhassa. Mikor hazaértek, az volt az első, hogy elhúzta az összes nótát, amit tudott. Dehogy volt már eszében a mosogatás! Piroska nevetve tette a dolgát. Jó érzés volt ekkora örömöt látni.

Mihály attól kezdve minden boldog percben a harmonikát húzta, bárhová mentek, magával cipelte, pedig jó súlya volt. Az okozott neki legnagyobb örömöt, ha valaki kérte, hogy zenéljen.

Nem sokkal azután megvették a bútort, majd sikerült lakást kapniuk, amire kölcsönt vettek fel, de sem azelőtt, sem azután, soha, semmi nem jelentett akkora örömöt, mint a harmonika…

A harmonika, mely végigkísérte az egész életét…

Bár gyermekük nem született, számos rokon csemetét kereszteltek, akik élvezhették művészetét. Halála után egyik rokona örökölte, aki ugyanúgy húzza, mint ő…

Te minek örülnél ennyire?


5396
Kitti - 2017. november 01. 02:52:51

Egy vízforralónak momentán.Smile De a történet nagyon tetszett! Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.