Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Várakozó évek: Kilencedik történet (2017. október)
Csengettek. Ismerős csengetés volt, egy hosszú és egy rövid várva várt csengetés. Ez a csilingelő hang korábban gyakori vendég volt a háznál, ám az utóbbi időben egyre ritkábban rázta fel a meghitt szoba álmosító csendjét. Csak ültek ott a kora délutánban, férj és feleség megszokott foteljaikban, Márta, olykor a televízió képernyőjére figyelve horgolással foglalta el magát, István egy könyvvel a kezében a tévét mustrálta éppen. Jóval a film elején jártak, a mű cselekménye még kibontakozóban, a férfi arra várt, vajon mi jön ki belőle, hogy azután hatalmas legyintések közepette a könyvéhez meneküljön. Ha el nem aludt közben.
– Biztosan a postás lesz az – szólt Márta, tekintetét a hang irányába fordítva öreges-komótosan kikászálódott foteljából, hogy azután korát meghazudtoló léptekkel elinduljon az ajtó felé. Menetközben még egy „Megyek már” is elhagyta az ajkát. István már az asszonyra figyelt, kíváncsi várakozással nézett utána.
A postás csengetett. Hangos „kezitcsókolom” kíséretében nyújtotta át a levelet, amihez még egy „hogy tetszenek lenni, Márta néni?” érdeklődő kérdés is járult. Az asszony a vállát vonogatta, köszönöm, elvagyunk, szólt, miközben szeme már a küldeményt vizsgálta. Megszokott kíváncsisággal forgatta a borítékot, bár tudta, az a fiától érkezhetett, Istvánka mindig is ajánlva adja fel leveleit, abban a hitben, hogy a szülők így biztosan megkapják. Istvánka gyakran féltve őrzött üzenetekről beszélt.
– Na, mit ír a fiú? – szegezte máris a kérdést élete párjának a férfi meg sem várva, hogy az asszony a szobába érjen. Márta nagy izgalommal bontogatta a levelet, s ahogy beleolvasott, elsápadó arccal rogyott a fotelba. István a roskadozó mozdulatokból mindent megértett.
– Nem jönnek, ugye? – kérdezte némi féltő kétkedéssel a hangjában.
Az asszony csak a fejét ingatta, úgy szólt: – Nem. Nem jönnek.
– Én megmondtam előre – emelte fel kissé bosszúsan néhány oktávval a hangját István. Korántsem haragból, csak úgy figyelmeztetően, már a békesség fenntartása miatt is. Márta azonban sértődött tekintettel nézett rá, továbbra is a fejét ingatta.
– Jaj, a te pesszimizmusod! Megmondtam előre – ismételte a férfi szavait indulattal telten, aztán még hozzáfűzte: – Miattad van az egész.
István csodálkozó szemekkel figyelte asszonyát, értetlenkedve próbálta követni annak kusza gondolatsorait, de nem jutott semmire. Még szerencse, gondolta magában, hogy a felesége nem azokkal az úgynevezett negatív hullámokkal jön elő, a férjének tulajdonítva az egészet, amelyeket egyik kedvenc filmjükben hallottak, s azóta is gyakran idézget. Végül magyarázkodni kényszerült.
– Miattam? Na, nem. Drágaságom, nem kell ehhez pesszimistának lenni. Ezek kész tények. Amikor nagyon várod a jövetelüket, készülsz rá, holtbiztos, hogy elmaradnak a gyerekek, s a találkozásból nem lesz semmi. Ezt többéves tapasztalat mondatja velem.
Márta nem értett egyet a férfival. Már a belülről feszítő dühödt hangulata sem engedte meg, hogy bólogasson neki. Elkeseredésében előbb a feleselésig jutott, majd a válaszadás szép lassan önsajnálatba ment át.
– A többéves tapasztalat velem azt is mondatja, kedves férjuram, hogy nem mindig maradtak el a gyerekek, ígéretükhöz híven jöttek is olyankor. Tehát nincs teljesen igazad. De most… valahogy nem értem őket. Annyira számítottam rájuk. Főztem, sütöttem, a szobájukat is rendbetettem. Amikor úgy vártam őket! És mit ad Isten, helyettük jön ez a levél, amelyben azt írja az Istvánka, hogy ne haragudjunk, egy hónap múlva biztosan találkozunk majd.
– Gondolom, közbejött náluk valami. Előfordul. Minden családban megtörténhet ilyesmi.
– De hát pont akkor, amikor a te születésnapod van, meg a házassági évfordulónk! Na, nem! Ez azért nem igazság!
– Jaj, drágaságom, ünnepeltük mi már magunkat éppen eleget. Egyedül és közösen a gyerekekkel is. Most itt maradtunk magunkra. Nem először. Tudom, hogy készültél, és hogy rosszul esik a lemondásuk, de majd jönnek. És ünnepelünk is. Mi van akkor, ha most egy hónappal elcsúsztatjuk az egészet? Semmi. Nem történik semmi.
E szavak hallatára az asszony kikászálódott a fotelból, nagy mérgesen Istvánra vetette tekintetét, majd az ablakhoz lépegetett. Hosszasan, mereven bámult bele a nagyvilágba, maga előtt bolygatva azt a halvány reménysugarat, amibe oly görcsösen belekapaszkodott. Mégis…, hátha eljönnek, mondogatta magában, azt is halkan, hogy a férje meg ne hallja. Aztán nagy sokára hátat fordított a külvilágnak, az ablakpárkánynak támaszkodva tekintetével végigpásztázta a szobát, szemével a férjét kereste, a szemébe mondta.
– Várni, várni, várni! Mindig csak várni. Másból se állunk.
– Tehetünk mást? Ebben az estben sem tehetünk semmit – jelentette ki a férfi, hozzá mintegy nyomatékot adva mondanivalójának a karjait is széttárta. Mártát azonban lehetetlenség volt meggyőzni. Összekulcsolt kezeit az ég felé emelve így szólt:
– De engem megöl ez a várakozó idő.
István a fejét ingatta. Azzal is jelezve, hogy nem ért egyet az asszonnyal. Ötletelni próbált, de rá kellett jönnie, hogy fogalomzavarba esett. Némi időbe telt, mire összeszedte gondolatait.
– Az idő nem vár, ezt jól jegyezd meg, anyukám! Őrült gyorsasággal rohan előre. Megszületsz, eltelik egy pici idő, és máris bölcsődés leszel, majd óvodás, aztán jön az iskola, sorban a felnőtté válás, a megpróbáltatások sorozata, hogy évek múltán, melyek ugyanolyan gyorsan elrepülnek, mint a többiek, megöregedj. Te mindig várakozol valakire, vagy valakikre, de abban tévedsz, hogy az idő is ezt teszi. Az idő sohasem várakozik.
Márta kerekre tárt szemekkel hallgatta a férfit. A neki szánt szavak szíven ütötték. A kötényében kezdett matatni, zsebkendőt vett elő. Sírt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.