Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

horla51: Kizárási elv
A mondat elhangzott, már nem lehetett a dolgot meg nem történtté tenni! Kimondatlanul maradt szavak kísértetei keltek életre, régóta visszafojtott düh lobogott bennük, és a hangsúly egyértelművé tette, hogy mindaz, amit jelentenek, egy régóta érlelődő folyamat eredménye. Tudta, hogy ez a mondat sem marad megtorlatlanul, de nem bánta! Majdnem tisztának, és az addig elvesztegetett hónapokat maga mögé utasítva, szinte szabadnak érezte magát. Hosszú út vezetett eddig a pillanatig, hosszú és rögös!

Gyűlölte azt a világot! Idegen volt az arc a tükörben, és lassan idegenné vált a mögötte megbújó agy, amelyből nap, mint nap a jövőnek tartogatott, régóta őrzött emlékek mozaik darabjait, vagy élő, újonnan született gondolatok halmazát próbálták kitörölni fogva tartói, számára értéktelen, érdektelen eszmék és szabályok egyhangú sulykolásával. Tették ezt könyörtelenül, otromba, hányaveti módon, hiszen csak a végeredmény számított, eltávolítani mindazt, ami megkülönböztet, és egyen-gondolkozáshoz szabott méretre vágni mindent! Ami számára mindeddig értéket jelentett, semmivé vált, célok vesztették értelmüket, csak lebegett, zsibbadt, katatón állapotban, valahol a létezés határán, a reménytelenség hullámain sodródva valamerre, hogy végül, egy nem vágyott helyen érjen majd partot.
A napi rutin volt az egyik vámpír, amely szomjazva vájta fogait az értelem lüktető ütőerébe, megcsapolta életerejét, lassan az élőhalotti lét felé taszította! A másik a mindenütt jelenlévő csábító, a számára mégis elérhetetlen szabadság. Madarak változatos énekét hallotta röptüket figyelve a nyári égbolt mélykék háttere előtt, látta szárnyaik feszülését a szélfútta, havas mezők felett, és irigykedett. Szárnyalni szeretett volna, szabadon kieresztve a hangját, és helyette naponta feküdt földhöz kényszerítve szótlanul, vagy suttogva az ég takarója alatt. Skizofrén állapot volt ez, személyiségének szétesett, törött darabjai próbálták újra megtalálni egymással az elvesztett kapcsolatot, de a rések napról napra, nagyobbra tágultak.
Távol az otthonától, szeretteitől, kiszakítva a kommunikatív világból, csak botorkált az időn keresztül, vonszolta magával a napokat elhagyhatatlan teherként. Nem egy nyelvet beszéltek! Minden kimondott szó mást jelentett abban a világban, nem kívánatos dolog volt a párbeszéd, a véleménycsere, csak a kinyilatkoztatásoknak, végrehajtandó utasításoknak volt létjogosultsága, függetlenül attól, hogy milyen értelmet hordoztak, vagy hordoztak e valamiféle értelmet egyáltalán! Kiutat keresett ebből a helyzetből, valamilyen elfoglaltságot, amellyel megakadályozhatja a szellemi leépülést, menekülési útvonalat akart építeni, megőrizni kívánt önmagához.
Most, ebben a pillanatban tudatosult benne, mennyi hamvában holt kísérletet tett arra, hogy valamilyen egyensúlyt hozzon létre az elfogadás, és tagadás között, a túlélni akarás minden leleményét bevetve a hallgatás, és a szemlehunyás között, sikertelenül. Nem vezetett egyenes út idáig, valahol mélyen önmagában az elhallgattatott, józan hangok folyamatosan küzdöttek azért, hogy végre kimondásra kerüljenek, és mindig is sejtette, előbb, vagy utóbb elszakad az a bizonyos cérna legbelül, függetlenül a várható következményektől.

Megtörtént!
Mintha egy kimerevített fényképen esett volna fogságba, vagy majdnem megállt volna az idő, mintha elveszítette volna a jövőbe vezető fonalat! Szemtől szemben álltak, háta mögött az őrs bezárt kapuja, előtte a határőr kerület parancsnoka, aki tágra nyílt szemmel, hitetlenkedő pillantással bámult rá. Aki elkövette azt a hibát, hogy viccelődni akart egy egyenruhába kényszerített civillel! A kapu kinyílt, a megkésve érkező ügyeletes tiszt vigyáz állásba merevedve megállt, és végre megtörte a hosszúra nyúló, párbeszéddel is felérő csendet.

Újra magára maradva a nyugat felé tartó, de a többség számára zsákutcának bizonyuló út mellett állva, felidézte magában honnan indult, hogyan és miért került ebbe a helyzetbe. Még szinte be sem zárult mögötte első alkalommal a laktanya kapuja, már megtapasztalta, a józan ész, a logika, száműzöttként a kapun kívül maradt. A falak között parttalanul hullámzott a téboly! A kőműves főzött, a szakács maltert kevert, a lakatos kutyát képzett ki, az ebtenyésztő villanyt szerelt! És a fejőgulyás rajt vezetett! Valamit sürgősen ki kellett találnia, ha nem akart belefulladni e szellemi zűrzavar fojtogató mocsarába.
Először nyelvtanulással próbálkozott, nem csekély iróniával viszonyulva helyzetéhez. Sikerült egy könyvet beszereznie, amely ki tudja milyen tévedés folytán, túlélő maradt ebben a környezetben. Ezzel aztán alá is írta az angol nyelvtankönyv halálos ítéletét! Talán a második, vagy harmadik alkalommal lapozott bele, amikor a nem csak rangjelzését, hanem használható agykapacitását tekintve is tizedesnek tekinthető elöljáró felfedezte ezt a súlyos kilengést, és gyanúját megalapozottnak vélve, gyors mozdulattal véget vetett ennek az éppen csak kialakuló, bimbózó értelmi kapcsolatnak. Az elme karbantartásának eme forrása így elapadt, kettétépve végezte pályafutását egy kosárban! Mindenesetre tanulsággal is szolgált számára, tudatosította, hogy nem minden szemét, amit szemétre vetnek, és nem minden szemét kerül az őt valóban megillető helyre! A nyelvtankönyv sírja felett elhangzó nekrológ részben gyanúsítgatást, többségében fenyegetést tartalmazott, az elhunytról viszonylag kevés szó esett!
Egy héttel később, amikor első ízben kaptak lehetőséget arra, hogy néhány napot otthon, családi körben töltsenek, újabb összeütközésre került sor! Tapasztalatból tudta, hogy a távolságtartás egyik bevált módja, ha nem tegeződik azzal, aki számára nem rokonszenves, és fontos eszköz azok kezében is, akik megszabják helyét az általuk felállított rangsorban. Kiszolgáltatottként került ide, belekényszerítve fogaskerékként egy értelmetlen gépezetbe, ahol a kapcsolódási pontok csak egyirányú elmozdulást engedélyeztek, és amelyben minden megosztott önálló gondolat, vagy valóban emberi kapcsolat kialakulása veszélyeztethette a rangban felettük állók korlátlan hatalmának fenntartását. Ezért sem nézték jó szemmel a különböző rangú egyének tegeződését, ám mint minden fegyver, ez is elsülhetett visszafelé.
Első eltávozásukra indultak néhány sorstársával együtt. A vonat lassan maga mögött hagyta a városszéli házakat, kicsit felszabadultabban beszélgethettek, persze csak óvatosan, mert nem tudhatták, mikor és ki figyeli, ellenőrzi őket. Körülbelül fél óra telhetett el, amikor belépett fülkéjükbe a szintén eltávozáson tartózkodó tizedes, és felajánlotta, hogy így, laktanyán kívül ne magázódjanak, hiszen nagyjából egykorúak mindannyian. Sorban kezet fogott társaival, amikor azonban őhozzá fordult, kínos meglepetés érte!
- Köszönöm a megtiszteltetést, mondta neki, figyelmen kívül hagyva a feléje nyújtott kezet. Én szeretném fenntartani a magázó viszonyt!
Döbbent csend lett a fülkében! A tizedes néhány pillanatig ott állt hitetlenkedve a nyitott ajtó előtt, majd hirtelen a folyosóra lépve berántotta azt, és dühös arccal elrohant! A többiek hüledezve kérdezték, miért provokálta a tisztest, tudhatja, hogy ezzel ellenséget szerzett magának.
- Eddig sem várhattam tőle semmi jót, felelte. Ha odabent annyira ragaszkodik a szabályaihoz, tartsa be azokat idekint is!
Természetesen, a visszaérkezés napjától kezdve még inkább mozgó céltáblává vált, minden elképzelhető kitolás szenvedő alanyává, amelyet egy önérzetében sértett, parancsadási jogot kapott egyszerű agy csak kitalálhat. Összehajtott ruhái, ellenőrzéskor rendre a földön végezték, minden takarítási munkának részese lett, ágya megbúvó zugaiban mindig találtak porszemet. Mázsaszámra pucolt burgonyát az ezred számára készülő ebédhez, pihenésképpen elmosogathatta a keletkező edény, és étkészlet halmot. Látta a gúnyosan bárgyú, elégedett mosolyt, amelyet a számára megszervezett cseszegetés önkielégítő sikerélménye okozott, és úgy döntött, felveszi a harcot, az értelem harcát a hatalom birtokában tobzódó hülyeség ellen. Azzal kezdte, hogy azonnal jelentkezett, ha valahová önkénteseket kerestek, ezzel leszűkítve „jóakarója” lehetőségeit a személyére szabott célfeladatok kitűzésében. Fütyörészve, jókedvűen dúdolgatva végezte el a legmocskosabb feladatot is, ezzel szép lassan letörölte az arcáról a gúnyos mosolyt, tehetetlenség érzetét keltve felettesében. Más, magasabb rangú tisztes nyújtott segítséget akaratlanul, hogy megszabaduljon ebből a helyzetből, végül sikerült a század rádiójához kerülnie, és így, az egymás közelében töltött idő hiányában, a legkisebbre csökkenteni összeütközéseik számát. Amikor néhány hét múlva a kiképzés végére értek, egy határőr őrsre kerülve azt hitte, megoldódik minden gondja.

Természetesen tévedett! Egy önmagába zárt világ a saját logikáját követi, helytől és személyektől függetlenül! Rá kellett jönnie, hogy a hatalom felszínre hozza a valódi ént, letépi az arcot, megmutatja a rendezett emberi álca mögött megbúvó zűrzavart, és megvalósíthatóvá tesz mélyen eltitkolt vágyakat. Egyben önigazolás is, elhiteti velünk önmagunk fontosságát, valakivé tesz bennünket, kiemelkedve a szürke tömegből. Megtapasztalta, hogyan alakul egyesek jelleme, amint jogosultakká válnak arra, hogy mások felett rendelkezzenek. Érzékelte, hogyan változnak az először szinte bocsánatkérőnek tűnően kiadott utasítások egyre magabiztosabbá, keményebbé, megfellebbezhetetlené olyan emberek szájából, akikre eddig talán ügyet sem vetett a világ. Akik azt hitték, valakivé váltak, pedig csak ajándékba kapták a létezést. Kiválasztottak lettek, a véletlen hullámai felemelték őket egy csúcsra, ahonnan lepillantva, eddig megtapasztalt életük csődtömegét látva felébredt bennük a bosszúállás vágya.
Megismerte az iskolából éppen csak kikerült hadnagyot, aki kimaradásról részegen visszaérkezvén vacsorát kért, és tiszti kesztyűben szeletelte a szalonnát, a hagymát, majd másnap eligazítást tartott a kimenősöknek, hogy ne felejtsék, mi a helyes viselkedés, ami egy katonától szerinte elvárható.
Az őrnagyot, akinek kedvenc mondata volt az: „értelmiség sorakozó, disznóólat pucolni”! Ki tudja ki volt e frusztráltság szülőanyja!
Tiszteseket, akik a bezárt kantinajtó mögött, zárt körben szórakoztak, nem vegyülve a „mezei” határőrökkel, akik kimeszeltették a pincét, mielőtt behordatták volna a szenet, és röhögve vezényeltek vigyáz lépésben való menetelést, a jeges dombon felfelé haladó szakasznak. Akik békaügetésben, vagy fekvőtámaszban való padlósúrolásra kényszerítettek másokat!
Öreg katonákat, akik csicskásoknak tekintették az újoncokat, és az arcukba hajigálták a leszerelés előtti visszaszámlálás centijét, valamiféle „hagyományőrzés”-nek nevezve ezt a „mért legyen neki jobb, mint nekem volt” címkéjű, hallgatólagosan elfogadott, vagy csak kritizálni nem célszerű elvet. És amikor már pattanásig feszült benne a húr, éppen az őrs bejárata előtt teljesített szolgálatot.

Az akkor érvénybe levő szabályok, a személybejáró zárását is előírták. Az őrszemnek a bezárt kapu, és az országút között kellett állnia, a kapun egy csengő volt felszerelve, amellyel jelezni lehetett az ügyeletesnek, ha látogatót kapott az őrs. Három különböző jelzést lehetett leadni a csengetések számával megkülönböztetve, elöljáró, katona, vagy civil személy érkezését. Amikor a kerület parancsnokának autója feltűnt az úton, azonnal jelezte ezt az ügyeletesnek, akinek az lett volna a feladata, hogy az ügyeletes tisztet értesítse, és együtt fogadják az érkező elöljárót. Miután egy perc elteltével még mindig nem jelentek meg, még egyszer leadta az egyezményes jelet. Időközben a parancsnok autója leparkolt a bejárat előtt, és amint az kiszállt a kocsiból, ő eléje lépve tisztelgett, és elmondta a hivatalosan előírt szöveget. Ezután csend lett!
Egyre hosszabb, egyre kínosabb csend!

Ekkor a parancsnok megpróbálta viccel oldani a kialakult helyzetet, és megkérdezte tőle:
- Kizárták?
A válasz egyszerűen csak kiszakadt belőle:
- Jelentem, nem! Jelentem, én zártam ki őket!
5396
Kitti - 2020. április 29. 09:44:03

Kedves Lajos!
A rendszer rendszertelenségére való kiváló példa ez a határőr sztori. A sok alulművelt parancsa az értelmiség felé, és eltűrése a személyes zaklatásoknak, mind jellemzi ezt a korszakot.
Bennem is felidéződött abból a korból pár attitűd, ezért külön hálás vagyok neked a történetért. Gyorsan megírom. SmileRose

5786
horla51 - 2018. január 14. 19:19:14

kedves Rita!

A katonáskodás parancsokról, és azok végrehajtásáról szól. Akinek ez megfelel, legyen katona. De ne kényszerítsünk senkit olyasmire, amit nem tud tolerálni. Nem hiszem, hogy a fiatalokat engedelmességre kellene tanítani. Az engedelmesség nem viszi előre a világot, ha így lenne, még ma is ugyanazokat a kliséket használná mindenki. Azt, hogy ilyen világban élhetünk, azoknak köszönhetjük, akik szembeszálltak a dogmákkal.

Köszönöm,hogy itt jártál!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.