Kila Eszter: Fekete-Fehér: Negyedik történet (2017. november)
Azt mondják jobb letisztultan, feketén-fehéren kimondani, amit gondolok, hogy ne kerülgessem soha a forró kását, hogy tudassam másokkal kerek-perec, ami a szívemet nyomja, hogy ne menjek kerülő útnak, ha ott a híd...de mi van, ha az a híd instabil és veszélyesebb átgázolni rajt, minthogy megtegyek még pár lépést vagy akár kilométereket is. Érdemes kockáztatni? Vajon érdemes-e megbolygatni a híd szerkezetét? És itt merül fel az újabb kérdés: Ha ennyire labilis valami, ami két világot összeköt, akkor egyáltalán kibírná e a terhelést? Szükség van egy ilyen átjáróra, ami veszélybe sodorhat minket? Vagy csak azért vállaljuk a rizikósabb, hosszabb, fárasztóbb kerülőt, mert a sok használattól elkopott viadukt annyira megszokott látványt és tetszőleges biztonságot ad, hogy félünk elveszíteni? Mi lesz, ha már nem képezi a mindennapjaink részét? SEMMI! Úgy, ahogy találtunk egy kitérő utat úgy találhatunk egy másik ösvényt is ahhoz a helyhez, vagy építhetünk egy új hidat is, ami akár új tájakhoz vezet, új kalandokhoz. Tudom, hogy nem könnyű megtenni azt a bizonyos lépést, kimondani a gondosan elhallgatott szavakat, felkészíteni magunkat lélekben arra, hogy most igenis valami történni fog és átrendeződnek a dolgok. Vár egy másik világ. Miért félünk felégetni magunk mögött olyan hidakat, amikre már nincs szükség, amiket csak muszájból tartunk fenn? Vár a változás! Mire vár? Rád, rám, mindenkire. A változás teszi színessé az életet, ez a valami segít kitörni a fekete-fehér sémából. Hiszen alig várjuk, hogy elmesélhessük valakinek, aki fontos a számunkra, hogy merre jártunk a hétvégén vagy, hogy milyen remek ruhát sikerült megvennünk akciósan. Legyen az bármilyen kis apróság, ha mi legalább annyira fontosnak tartjuk, hogy beszéljünk róla, akkor igenis részét képezi az életünknek. Lehet, hogy csak egy pillanatig, mint mikor egy kisbaba ránk mosolyog az anyukája válla mögül az utcán, de valamilyen irányba elsodorja a hangulatunkat.

Nem fásulhatunk bele a hétköznapokba. Volt már bárkinek olyan érzése, hogy minden egyes nap ugyanúgy telik? Reggel a buszon ugyanazok a fáradt, kócos tekintetek merednek egy pillanatra az új utasokra, majd bambán néznek ki tovább az ablakon. A felszállók elfoglalják a jól megszokott helyüket, amit már gondosan kitapasztaltak, hogy hol a legkényelmesebb, hol nem fog a szemükbe sütni a nap. Szinte már forgatókönyvszerűen tudják, ki és hol fog leszállni. Aztán jön a munka, a jól megszokott monoton munka. A kollégák reggeli eszmecseréje, a legfrissebb pletykák begyűjtése és a találkozások a kávéautomatánál. Utána hozzáfogni az aznapi teendőkhöz és a jól betanult mozdulatsorokat egymás után végrehajtani. Szünetben elfogyasztani az ízes étket, amit elcsomagoltunk. Az idő lassítva pereg, mégis eljön a bűvös pillanat, mikor lejár a munkaidő. S immár felszabadultan lép ki az ember a munkahelyéről, tudván hogy megtette, amit aznap meg kellett tennie. Hazaérkezik fáradtan és éhesen, s elgondolkozik az életén, hogy voltak álmai, világmegváltó tervei, amik kudarcba fulladtak. Amiktől úgy érezné magát, hogy igenis vagyok valaki, de e helyett belefásult a tömegbe. Ott bolyong az az érzés, hogy milyen jó lett volna ha...Ha anno mertünk volna élni a változással, de nem tettük, mert féltünk tőle vagy csak nem állt módunkban megtenni a lépést. S most siratjuk a múltat, s siratjuk azokat a dolgokat, amik meg sem történtek.

Én nem akarom azt, hogy 20-30 év múlva, visszatekintve az emlékeimbe megbánjam, hogy a félelem miatt nem mertem meglépni a fordulatot az életemben. Érzem legbelül, hogy igenis kell nekem ez a változás, még ha tartok is tőle. Nem győzhet mindig a félelem, mert még a végén elveszünk embernek lenni, s tán elveszítjük önmagunkat, ha nem azt az utat járjuk, amit szeretnénk.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.