Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.04.23. 22:15
Ajjaj Józsi! Nem a vers címében, hanem a 8. Szonettben így: "Mért hosszú az éj?"

2019.04.23. 22:10
Még nem látom Józsi! Sad

2019.04.23. 21:45
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.04.23. 21:41
Javítottam István.

2019.04.23. 16:35
Józsi! Amikor feltöltöttem a szonettkoszorúmat a 8. szonettben a "Mért hosszú az éj?"-nél a két idézőjelet nem voltam képes betenni, mindenfé... Bővebben

2019.04.23. 15:14
Vidám szép Tavaszi napokat Tinéktek kedves Holnaposok Rose Smile

2019.04.23. 13:59
Mindenkinek kellemes napot írást és olvasást kívánok. Heart

2019.04.23. 13:11
Kellemes napot kívánok szeretettel ! Heart

2019.04.23. 12:24
Szép napot kívánok mindenkinek! HeartMiklós

2019.04.23. 11:49
A feltöltés befejeződött. Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Gini
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 0
Kitti: Vihar
Azon az osztályon valami elképesztő szervezetlenségnek tűnő örök nyüzsgő munka folyt. A sebészet ˝nemszeretem˝ kórterme az elárvult öregasszonyokkal, hajléktalan árvákkal, akiknek utolsó menedéke volt ez a kórterem. Jó nagy hodály, ahová bezsúfoltak tizenkét ágyat, s néha még többet is, ha a szükség úgy hozta. Az ablak felől hatot úgy, hogy az ágyak fejvégénél ˝húzott˝ a három ablak, s szembe oldalon csak a falnak tolva a másik hat beteg. Érszűkületes, cukros vagy vérző szerencsétlenekkel volt tele, alig-alig olyan nappal, amikor páran lézengtek benne. A nővérek közül, aki megnyerte, -még két kórtermet kapott bónuszba is -az, bizony elveszett ebben a rengetegben. Reggel bement, és délben látták újra, akkor is épp azért, hogy az ebédhez készülve megint csak betérjen oda etetni.
-Na, mi van? Nem jössz ki a viharból? -Kérdezgették gyakran, majd összefogtak ketten-hárman, hogy kicsit besegítve kimentsék társukat a teher alól.
Bori már hét óra óta vette a véreket, s igazán nem is tudta mennyi idő telt el. Na, még két beteg, na, még egy, s azon kapta magát, hogy a tizenkettőből tizenegy betegtől vért kellett vennie.
Ebből se lesz már hajnali kávézgatás. Bosszankodott, mert a reggeli vizit nyolctól kezdődik, s immár szállingóztak az orvosok is, mint tél közepén a kósza első hópihék.
A kettes ágyon új beteg feküdt. Nem volt öreg, bár ez nem látszott rajta.
Hanyatt feküdve, szájából súlyszondával, aminek végén egy teli palack infúziós üveg lógott az állványon átvetve, másik végén a beteg szájában felfújt ballon próbálta nyomni azt az eret, ami szűntelen vérzett a torkában. Orrából szintén szondavég kandikált ki, aminek vége a gyomrába szállította, amit esetleg rendeltek neki. Leginkább vérzéscsillapítókat. Riasztó látvány, ahogy zihálva próbált levegőhöz jutni. Bőre halvány áttetsző és fehér, nagy szemei mélyen üregükből nézték az elé feszülő gézcsíkot, amint felkúszik feszesen az infúziós állvány tetejére, onnan lógatva alá kínzó üvegét. Valamikor szép lehetett ő is, a szeme, nagy barna, mint az őzikének, felette sűrű és hosszú pillákkal árnyékolva tekintetét, nyilván csodálatos látvány lehetett. Hosszú, vastag szálú, szép barna haja épp oly tehetetlenül terült el a párnán, mint ő maga. Beszélni képtelenül, de eszméleténél és tudatában volt annak, ami történik vele.
-Jól fekszik? Tudok valamit segíteni? -Kérdezte a nőtől, aki szemeivel intett igent, majd nemet. Kezével a súlyszondát mutatta és elkínzott arcjátéka arról beszélt, hogy fájdalmat okoz, kínozza, őt az eszköz.
-Kicsit lazítok rajta, jó? Csak kicsit, nehogy baj legyen. -Cirógatta meg az arcát. -Vért is kéne vennünk.
S a nő bólintott a szemével.
Bori sokáig vacakolt nála, mert kivérzett kezeiből nemhogy vért venni, de vénát se bírt találni, s egész testét áttapogatva se tudta eldönteni hol is kéne megszúrni, hogy kevéske kis vérhez jusson. Nem is értette miért kell még csapolni is abból a kevésből, ami még kering az elvékonyodott test lapos vénáiban. De ez nem az ő dolga. Ő megnézte, ha valaki képes rá, majd leveszi azt a vért. Szólt a vizitelő orvosnak, aki elrendelte a beavatkozást, és nagy elhatározással bár, de kevés tehetséggel látott neki, hogy a munkát elvégezze. A negyedik szúrás után Bori ott hagyta, majd zaklatottan gondolt arra, mekkora tévedés volt ezt a pályát választania. A másik két kórteremben gyorsan kihordta a gyógyszereket, megadta a műtét előtti beöntéseket, és ágyneműt készített a műtétes betegeknek, amikor nagy futásra figyelt fel a folyosón.
A mindenit! Ez a viharból jön. S futott ő is, hogy segítsen, ha szükség lenne rá. A látvány, ami fogadta, minden képzeletet fölülmúlt. Először az ablakot látta meg, amit telefröcskölt a vér, mintha ráöntöttek volna egy lavórral az üvegre, majd az orvost, aki tetőtől talpig vérben állt megkövülten. S aztán a beteget, akinek torkából spriccelve szusszant a vére szerte, a szomszéd ágyakra, és hátra, feje fölött az ablak üvegére. A vérvételi csövek üresen álltak az állványon.
-De hát mi történt? -Kérdezte -Mi történt?
Meglátta már. A súly nem feszült, a szerencsétlen kitépte saját torkából a lufira felfújt ballont, ami elzárta eddig a vér útját. Az infúziós üveg, ami ellensúlyként működött eddig leesett, a vér pedig azonnal fröcskölve sercegett ki a nő testéből, metszett gégéjén keresztül mindenfelé. Bori kétségbeesve küszködött, hogy újra levezesse a felfújható szondát, de ahogy közel került, ő is csurom vér lett.
-Segítsen már! -Kiáltott az orvosra, aki még mindig dermedt kocsonyaként rezgett a háta mögött, elnézve, hogy hárman is képtelenek az erős vérzésen úrrá lenni. Végre nagy keservesen a cső és ballon a helyére került, a vér azonban vékony spriccel ugyan, de továbbra is áramlott ezernyi csíkban szerte. A szenvedő léleknek eszelős tekintete, riadtan figyelte, hogyan csapong ki testéből az életet jelentő piros folyadék, beszennyezve vele mindent és mindenkit, aki a közelébe kerül. Zihálása felerősödött, s mert kezeit lekötötték, lábával próbált utat keresni a palack felé, gyenge és erőtlen mozdulatokkal. Kevés sikerrel. Mégis lekötötték a lábait is.
Elparavánozták, vért adtak neki. Már nem küzdött. Szemeit behunyva várta a semmit, a véget, ami már most is késett, mert a szabadulás az élet felé számára már teljesen bevégeztetett.
Bori tíz percenként cserélte a paravánon a lepedőket. Felengedte a nő végtagjait, simogatta a kezét. Húzta a tisztát a szomszéd ágyon, és próbált új, és új lepedőket feszíteni az ablakokra. Köpenye apró vérpöttyökkel telt meg, hajáról cseppekben hullott a nő életét jelentő piros folyadék. A vér literszámra csorgott a transzfúzión és literszámra permetezett torkából, mindenfelé az ágy körül. Még a szomszédos ágyra is jutott újra. A nagyvizit alatt kétszer is ment rendbe tenni a kettes ágyat, és környezetét. Ahogy dolgozott, hallotta amint a vezetőorvos, a tanárúr, odaszól a főnővérnek, miközben az őzszemű felé int.
-Ezt nem akarom tovább itt látni -s a főnővér bólogat, mint mindig, amikor a főnök kívánt valamit.
Bori a nővérszobába csak délután esett be, teljesen kimerülten és összetörve. Egyre magán érezte a nő segítségért esdeklő tekintetét, és nem értette hogyan történt mindez.
A főnővér sürgető és gyors beszéddel kérdezte:
-Lányok, melyik beteg kap Mo. -t rendszeresen? Gyorsan, gyorsan. Mondjátok már. Bori?
-Nálam kettő. Hiszen tudod jól, ott a könyvelése a kezedben.
-Jól van, nekem az összes kell. Legalább tíz ampulla, amit le akarok könyvelni. Ma mást kapnak, akiknek el van rendelve az Mo.
-Na ne! És én majd nézzem, hogy kínlódnak, mi?
-Egy napot kibírnak azok is. -Válaszolt a főnővér. -Beadhatod a hetes kettesnek a Morfiumokat, megváltás lesz neki.
-Én? - Döbbent meg Bori -Mennyit? Tízet? Tizenkettőt? Írásba is adod?
-Nem kell. Majd Gyöngyi beadja. Ugye Gyöngyöske? -Csattant dacos méreggel a főnővér hangja.
-Na, majd ha hazamentem. -Reagált azonnal, mielőtt még Gyöngyi szóhoz jutott volna. -Akkor majd bemehet bárki a ketteshez rajtam kívül. Addig ti ott nem adtok be semmit se. -Háborgott Bori, és vitte a Nubainokat gyorsan csillapítani azok kínját, akiktől mára elvonta főnővérük az előírt kábító fájdalomcsillapító injekciókat. Hátha, ha még időben kapják, nem lesz hatástalan.
Mire a nővérszobába ért újra, látta a felszívott morfiumot. Tizenkét ampulla volt üresen mellette. Nem hitt a szemének. Ez nem lehet! Ilyen nincs! Minden ampulla rendesen lekönyvelve különböző betegek nevére, akik nem juthattak hozzá ezen a napon. Sőt! Még újabb betegek neve is a listára került a könyvelésben, akiknek elrendelésre került a kábító. Ez hihetetlen. Levajazott eutanázia a javából úgy, hogy se a beteg, se a hozzátartozó nem is tudja. Úristen az égben! Ha ezt meg merik tenni, akkor itt már semmi nem lehetetlen.
Mielőtt lejárt a műszak, még bement az őzike szemű nőhöz. Rendbe tette újra, ki
tudja hányadszor. Megfésülte a haját, párnáit elrendezte. Egy pillantást kapott cserébe, ami nagyon fájt neki. Mosolyogni próbált, de szeméből nem tűnt el a rémült gyász, ahogy megsimította az arcát.
-Jövök holnap. Pihenjen. -Mondta, s a nő bólintott.
Alig fordult ki műszak végén a folyosóról az öltöző felé, szeme sarkából látta a főnővért és Gyöngyit amint mennek, kezükben a tíz milis fecskendő, vatta meg miegymás az ágynemű között…
Leverten kezdte a másnapot, fásult és örömtelen hangulatban. A hetes kettes ágyához vezetett első útja. Tudta, hogy él, mert átvette az osztályt, de látni, látni akarta azonnal.
A látvány elszomorította. Mélyen a párnákba süppedt vékonyka arc, csukott szemek, hegyes orr, apró sűrűséggel szedett légvételek, s a vér nem hullott már alá, tán teljesen kivérzett, vagy a szonda zárt jobban, nem tudta. De a beteg eszméletlenül feküdt, s a lepedőn is hatalmas alvadtvér alatta minden. Tudta, bármely perc, ami közeleg, a halált hordozza az őzszeműnek, s nincs visszaút.
Eszméletlen, így jelezni se tud, ha éri bármi változás, se jellel, se tekintettel, se mozdulattal. Teljesen kiszolgáltatott.
Hát, ezt akartátok? Üvöltött lelkében a fájdalom, s a tehetetlenség elviselhetetlensége vett erőt rajta. Hirtelen megutálta ezt a kórházat, ezt az osztályt, a kollegákat és szinte az egész világgal harcolt a lelke. Leült az asztalhoz, papírt vett elő, és írta a felmondását azonnali hatállyal. Amint beírta a dátumot, s fejét felemelte, az őzszemű nő már nem vette az apró lélegzeteket.

2006. 12. 16.
524
BogIcu - 2017. november 10. 17:28:24

Drága Kit!

Szívfacsaró, sokkoló történet, de ez a szomorú valóság.
Köszönöm, hogy olvashattam.

Ölellek szeretettel: IcuRose

1593
MT - 2017. november 10. 13:59:22

Szia Kitti, nagyon tetszik írásod. Sad

Nem tördelnéd legközelebb? Mármint tehetnél esetleg szünetet, mielőtt új résszel folytatod, áttekinthetőbb lenne formára.

5396
Kitti - 2017. november 09. 21:39:03

Sajnálom, bigeszab! Valóban van ilyen! Meg még sokkal másabb ilyen is van. Töretlen hittel bízom benne, hogy egyszer csak nem lesz! Tudom, naív hit ez...
Örülök, hogy olvastál nálam újra, és nagy hálával köszönöm!Rose
kit

2720
bigeszab - 2017. november 09. 20:41:06

Ez döbbenetes! És van ilyen...

5396
Kitti - 2017. november 09. 14:32:13

Remélem a következő írásom vidámabb perceket hoz majd neked is. Köszönöm, hogy itt voltál!!Rose

4694
Rzsike - 2017. november 09. 13:40:37

Jaj Istenem, kegyetlen vég.De milyen nagyszerűen letetted asztalomra ezt a szomorúságot.Jó kis bőgősre vettem a délutánom.
Köszönöm,hogy leírtad drága Kitt.Heart
Rzsike

5396
Kitti - 2017. november 09. 10:29:14

Köszönet Marika! A látogatásért, az olvasásért és a szavaidért is!
Szeretettel Rose
kit

5555
Maria HS - 2017. november 09. 09:10:11

Kedves Kitti!
Sok Bori van a valóságban, és rengeteg az őzszemű beteg, történeted meghatóan szép.
RoseMaria

5396
Kitti - 2017. november 09. 00:07:25

Kedves Rita!
Igen, ez nem egy vidám történet. Mégis elolvastad, megrázó élményként megélted, amit köszönök neked!Szavaidnak örültem.
SzeretettelHeart
kit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.