Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2017.11.25. 00:55
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2017.11.24. 22:46
Jó éjszakát kívánok! Angel

2017.11.24. 21:51
Szia Katicabogár Smile Nem aludnod kéne már? Cool

2017.11.24. 21:48
Szia Miklós! Smile

2017.11.24. 19:47
Szép jó estét mindannyiunknak! Smile

2017.11.24. 17:01
Kelemes estét kivánok ! Smile

2017.11.24. 13:55
Ó, de jó lenne Jégmadár!! Előbb is szólhattál volna... Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott! Sleepy

2017.11.24. 12:59
Szép napot kívánok mindenkinek. Amennyiben van kedvetek ma délután fél négytől Kőbányán az Újhegy sétány 7. szám alatt (Könyvtár mellett) Ari Fabr... Bővebben

2017.11.24. 12:12
Szép napot mindenkinek. Smile

2017.11.24. 10:03
Szép napot kívánok mindenkinek! Heart Miklós

Archívum
Felhasználók
Kitti: Nyomorultul 1. rész
Számtalanszor autóztam már a Pesti úton az utóbbi években, és számtalanszor eszembe jutott az egyetlen mozgássérült ismerősöm, Attila. Keresztúr felé haladva, nem sokkal előbb, jobbra kell csak behajtani, – igazán még ki sem esik az útból, – ha Rákoskeresztúr a végállomás. Mégis rendre elnapoltam a látogatást, már nem is tudom hány éve.
Most azonban mindennél erősebb ösztönzést éreztem, hogy nagy csöbörnyi életerőt húzzak ki magamnak Attila mellől, és halaszthatatlanul látni akartam őt, ahogy kinyújtott lábával ül a tolószékében és rám vigyorog. Szinte már a hangját is hallottam, ahogy rám kiabál:

– Laci! A mindenedet, de régen láttalak, gyere komám, szégyenkezzünk együtt!
S persze láttam a fejét közben, ahogy apró izomrángásokkal mozdul előre bólogatva, mintha nyomatékot akarna adni szavainak az a mozgás, amiről nem tehet. Egy-egy ilyen izomrángás olyan alattomosan sújt le, hogy egészen hátrarántja Attila fejét. Egyedül képtelen visszahúzni, bár a feje az egyetlen, amit egyáltalán mozdítani bír. Karakteres vonásai engem folyton Bud Spencer, Piedone figurájára emlékeztetnek, sötétbarna hosszú hajával, barna szemével és körszakállával, bajuszával együtt. Persze csak a feje, hiszen teste aligha van másfél méter, ami az évek során egyre rövidebbé válik és magassága egyenes arányban csökken, ahogy az idő átrakja a hosszát a nyaka alatti púpjába.
A jobb kanyart élesen vettem be, és azonnal eszembe jutott egy nagyon régi élmény Attilával. Szinte minden nyáron segítettünk neki eljutni a Balatonra, ahol piszok jól éreztük magunkat együtt, természetesen vele. Humora utolérhetetlen, s talán ez is közrejátszik, hogy olyan sokan gyűltünk mindig köré. Mopi, Gábor, Teki és én vittük akkor egy nyári tábor felé. A kanyar a busz belsejében ért minket, olyan buszban, ahol mozgássérültek szállítására alkalmas szíjak és hevederek is rendelkezésre álltak. Attilát betoltuk, és minden kerék befékezésre került a tolókocsin, hogy ne tudjon elindulni a hirtelen fékezések során. Ragaszkodott hozzá, hogy őt magát, a kocsijához szíjazzuk. Ezt meg is tettük, aztán elindultunk. Az első éles kanyarnál, először csak Attila hangját hallottuk, ahogy teljesen nyugodt és természetes tónusban megszólal:
– Szevasztok srácok! Én másik úton megyek.
Közben a tolószéke robogott az ajtó felé. Az ellenkanyar visszalódította őt a kiindulási pontig, mire egyáltalán felfogtuk mi is történik. Csak hahotázni tudtunk, holott mindannyian éreztük, hogy neki ez pocsék élmény lehetett. Persze kiszíjaztuk a tolókocsit is, direkt félreálltunk addig. Aztán szinte ugyanúgy ismétlődött meg minden. Attila ült, kiszíjazva, rögzítve, befékezve és velünk mulatott valamin, amikor egy fékezés során elpattantak a szíjak és belódult nagy iramban az üléseink irányába. Hatalmas lendülettel csúszott. A fékezés utáni induláskor meg vissza. Attila becsukott szemekkel ült a tehetetlenségi erő közepén, mi meg görcsös nevetéssel jutalmaztuk a burleszket.
– Ha kiröhögtétek magatokat, jó lenne, ha kikötnétek újra! – figyelmeztetett minket, mire még nagyobb röhögésben törtünk ki.
Mopié volt a busz, és ott, akkor, útközben vettünk láncokat és vaspántokat, hogy beszereljük Attila miatt. Újra elindultunk, Attila láncokon tartva, mint Prométheusz. Mondtuk is neki, hogy már csak a hegy kéne háttérnek és a tenger. Meglehetős biztonságban érezhette már magát, bár kissé görcsösen viselkedett. Az állatkert mellett jártunk, mikor Tekinek kiabált előre, aki vezette a buszt.
– Teki! Nézd már meg, a sasok bent vannak a madárházban? Mopi! Azonnal csukd be az ablakot!
Egyszerűen nem lehetett vidámság nélkül kibírni Attila mellett. Életének komoly oldalát nála is a nők töltötték ki, főleg azok a hölgyek, akikkel ilyenkor nyáron együtt nyaraltunk és ő folyamatosan barátságokat épített velük. Velük és a gyerekekkel tökéletesen megértette magát. Egy nyár úgy telt el, hogy Attilát végig kisajátította magának egy Anna nevű nő, akit aztán elektromos kocsijával hónapokig látogatott az otthonában. Néha én is segítettem összehozni neki az utat. Ugrattuk persze őt is és az élettársi kapcsolatban élő Annát is, aki igen gorombán utasította el a feltételezést. – Csak nem képzelitek, hogy egy nyomorékkal viszonyt tartanék fent?! Kihánynám a belem. Baráti a kapcsolatunk, semmi több.
Kizárt, hogy ne mondták volna vissza Attilának ezeket a szavakat. Aztán, valahogy csak kihűlt ez a „barátság” vagy mit tudom én, mi lett vele.
A portán azért megkérdeztem most a szobaszámot és az emeletet, hol is találom meg a barátomat.
Rossz hír, hogy a harmadik emeletet említette a portás, mert ha nem tévedek, az már az elfekvő ebben az otthonban. Talán megint lázas beteg – vigasztaltam magam – és rohantam a lépcsőkön fel a harmadikra. A folyosón a tömény vizelet és emberi ürülékszag szinte mellbevágott. Úristen! Hogy lehet itt élni?!
Az ajtón még ellenőriztem a számot, és beléptem. Négyágyas kórterem szerű szobában álltam, és egyik ágyon sem láttam Attilát. Megfordultam, amikor a hangja utolért. Gyenge és erőtlen hang szólt.
– Laci! Laci, te vagy?
A hang felől hófehér hajú és szakállú férfi nézett rám Attila szemeivel. Odasiettem az ágya mellé. Ülő helyzetben feküdt, ölében magasításként kis rácsozat, ami majdnem a szájáig emelte a számítógép billentyűzetét. A lába mellett lapos monitor, a falból kiálló „pipa”-tartó két magasság szerint, egy a fekvő, és egy az ülő - szintjében. Rögtön mellette egy nagy nyomógombos piros telefon.
– Szia, Attila! – szedtem össze magam.
– Most valahogy nem vagyok valami jó társaság, Laci. De örülök, hogy még láthatlak. Talán én megint másik úton megyek. Tudod, ez a gyengém – elmosolyodott.
– Kicsit itt maradnék veled, ha nem zavarok. – húztam a széket magam alá – Még itt is dolgozol?
Fejemmel a számítógép felé intettem. Nem volt kedvem még mosolyogni sem a nyilvánvaló célzáson.
– Dehogy. Már nem lenne értelme. Írtam valamit. Ha te jöttél, akkor neked. Tedd el.
Szemét becsukta, és nem mozdult. Én ültem, szemügyre vettem az éjjeli szekrényen álló gyógyszeres dobozt, egy szemüveget, a pohárban álló szívócsövet. A falak vakító fehéren világítottak, ahogy az alkony napsugarai bevetődtek az ablakon. A monitoron semmi nem volt látható ettől a fénytől. Felálltam, és kicsit magam felé fordítottam a képernyőt. Attila meg sem mozdult, úgy beszélt.
– Fektess le, Laci, kérlek. Ne hívd be a nővért. Vedd ki a széket és párnákat a hátam mögül, és kész. Kérlek, ha elalszom, se hívd be a nővért.
Ki sem nyitotta a szemét. Lefektettem, pár percig néztem a sovány és hófehér-keretes arcát, ahogy szedi a levegőt. Ültem ott, és lassan olvasni kezdtem sorait a monitoron. Így kezdődött: „Memorandum”
Elkezdtem, és bár nem gondoltam, hogy mind elolvasom, mégis ez lett. Azt hiszem, a vége felé jártam, amikor felfigyeltem a csendre, Attila csendjére. Nem hívtam be a nővért. Elmentettem a szöveget és átküldtem az egészet magamhoz. Felálltam és csendesen lesétáltam a parkolóba.
Otthon újra elővettem, és előveszem mindahányszor csak Attila eszembe jut.
Íme:

Tíz éves épp elmúltam, amikor úgy döntött a mindenható, hogy már túl sokat mozogtam. Anyám szemében a kétségbeesés fátylán át láttam magam.
– Attilám! Hogy lehet folyton elesni? Miért nem nézel a lábad elé?
Mire érettségire éretten készültem a vizsgákra, már tolókocsiban ültem. A kezem még nem volt béna. Írtam, írtam a tételeket és fogalmam se volt róla, hogy azok a lapok lesznek írástudásom utolsó kézlenyomatai.
Anyám elment, elvitte magával a felhőtlen gyermekkor emlékeit, s itt hagyott egy tolókocsiban, s itt hagyta apámat egyedül. Azt a férfit, aki őt soha nem vehette el. Harminc nyár mögém került, mire elmondta, miért, s ekkor döbbentem rá az okra, ami nyomorékká torzította az életemet.
Különböző intézményekben álmodtam éjszakánként, hogy gyerek vagyok és focizom. Futok. Szaladok a labda után, lihegve szedem a friss levegőt, és vidáman ordítok, ha a hálóba sikerül rúgnom a bőrt.
Végül is, egy kórházba kerültem, ahol addigi életkorom felét töltöttem el, és ahol megismertem Katát.
Fiatal voltam, kifelé derűs, mindenre és mindenkire nyitott. Már a karom se mozdult, kis idő után már a kezem se. Jócskán utánanéztem a kórnak, ami így kiválasztott magának engem és tudtam, hogy semmi pozitívumra nem számíthatok. Féltem. Igen, belül nyüszítve rettegtem attól, ami rám vár. S talán még ennél is jobban féltem attól az időtől, amikor ez bekövetkezik. A mikortól tartottam a legjobban. Mégis kerestem Istent. Vagy talán épp ezért. Az egyetlent, akit feltétlen ki akartam engesztelni minden bűnért. Azért is, amit elkövettek ellenem, s azért is, amit akaratlanul is éreztem, ahányszor csalódottságom előkerült. Bölcsésznek jelentkeztem, teológia szakra. Apám szorgosan hordott az egyetemre, aztán már később a barátok is jöttek, hogy segítsenek. Mennyit ökörködtünk, mennyit nevettünk! Óriás tolókocsimmal a főbejáraton képtelenség volt bejutni. Ezért a hátsó bejáratokon, hosszú alagsori folyosókon és konyhán, na meg mindenféle kiszolgáló helyiségeken át jutottam a tantermekbe. Legtöbbször tankör-társak vagy barátok segítségével. Édes egyetemi évek! Soha nem hittem volna, hogy ennyi barátom lesz majd egyszer, mint amennyit akkor s azóta adott a sors.
Hungária körút. Kórház. Csak Hunginak becéztük, ha szóba került. Tudom, furcsa, de életem legszebb éveit töltöttem itt, mióta nem élhetek úgy, mint bárki más. Bár ez is, mint minden, relatív. Hiszen a napjaimat behatárolta a kórház rendje és meghatározták a nővérek. Hajnalban úgy húztak fel az ágyban, mint valami teli krumplis zsákot. Párnákkal támasztottak ki, nehogy ledőljek, fejemet előrehúzták, hiszen magamtól már azt sem tudtam megtenni. Megkaptam a kacsát, még azt is ők állították be, hogy célirányos legyen. Ilyenkor végigsuhant bennem a gondolat, hogy az életem legrohadtabb pillanatait a szükségleteim jelentik. Az ágytál még álmomban is egy szörnyként jön utánam, befúrva magát az ülepem alá, és tartalmával, amit én produkáltam eredményként, belepi az egész testemet. Tomporomba mélyedve nyomja szám felé az anyagot, förtelmes bűzzel árasztva el körülöttem mindent, és én nem mozdulok, csak süllyedek egyre lejjebb a mélybe… Folyton kísértő pokoli álom.
Egy korty vízért sem tudok nyúlni és minden, minden folyamat, amire szükségem van, az csakis tőlük függ. A nővérektől. Ha órákig felejtenek az ágytálon, hát kínok között, de tűröm. Félek a haragjuktól és szeretem őket. Igen, szeretem, mert emberi kapcsolatra vágyom velük is. Ők valahogy nem néznek embernek. Valami tárgyként kezelnek, ami a munkájukhoz tartozik. Egy feladat vagyok.
Még Mariann, aki hirtelen árvaságában sokszor sírt az ágyam szélén, még ő is csak akkor tartott embernek, ha nem volt dolga velem. Jellegtelen arca széppé vált, ha nevetett, s ez furcsa volt, mert a nők többsége csak mosolyogva szép. A nevetés eltorzítja a vonásokat, de Mariannál épp ez tette helyre őket. Rövid, seszínű haját hátrafésülve csatolta szorosan a halántéka mögé. Komoly lány, kevés humorral megáldva, viszont roppant becsületes. Kevéske pénzemet ő intézte a betét és kivét szüksége szerint. Napi kapcsolatom vele, a kényszerű borzalmakat leszámítva, egyre bensőségesebb lett, ahogy megismertem a szegényes életét. Apjával élt árván, majd apja is ott hagyta őt. Sajnáltam, és azt éreztem, hogy szerelmes vagyok belé. Milyen őrült az emberi elme, amikor a legapróbb jeleket építi be magába, mint valami óriási hegyet. Aztán felmászik könnyedén a saját hegyének ormára, és azt képzeli, hogy az egész világot meghódította magának. A sajnálat nagyon veszélyes dolog…
Egyik reggel Mariann új nővérrel jött be. A hatágyas kórteremben az ablak alatti sarokban volt az én ágyam. A falhoz fordítva tettek le éjszakára, ezért nem láttam semmit az ajtó felé, de a fiúk elismerő csettintéseit hallottam. Négy fiatal srác feküdt még éppen akkor bent, valami kivizsgálás okán.
– Attila, lemaradtál a nap belépőjéről, apám! Két tündér közelít az ágyad felé, vigyázz!
Mosolyra szaladt a szám, hiszen Mariannt tündérnek szoktam nevezni a háta mögött. Gondoltam, hogy a fiúk poénkodnak velem. Ez ment egész nap. De kétségtelenül rengeteget segítettek, bármire volt igényem, azonnal ott volt valamelyik.
– Ilyenkor reggel boszorkányra vágyom, Laci – ütöttem el a viccet és indítottam ezzel újabb poénáradatot.
Mariann felhúzott végre ülőhelyzetbe, lábaimat elhelyezte az ágyon, és kipúposodó hátam mögé párnákat pakolt. Szenvtelen arccal nyomta combjaim közé a kacsát, miközben beszélt.
– Ő Attila. Mindjárt lemossuk, aztán reggelit adunk neki. Attila, a kolléganő itt Kata.
Zavartan emeltem rá a szemem. Kata mellett Mariann még szürkébbnek és kisebbnek tűnt. Igaz, Mariann formás alakja feledtette arcának jellegtelenségeit és apró termetét.
Kata vékony alkatú, szőke, hosszú hajú, hideg szépségnek tűnt. Mandulavágású kék szemét körbezárta feketén sűrű szempillája, ami külön kiemelte tekintetét. Mosolygott, ahogy néztem, és fejével aprót biccentett. Az első mozdulata volt, amit felém intézett. Azonnal elsöpörte ez az apró bólintás a róla képzelt hidegérzetet. Minden mozdulatában ott rezgett a lénye, akaratától független kisugárzásként érintve azt, aki kapcsolatba lépett vele.
Ha szolgálatban volt, sokszor benézett rám.
– Kell valami, Attila? Nem innál? – kérdezte, vagy épp leült a lábam mellé egy kis beszélgetésre. Az etetések nem fúltak kapkodó sietségbe, megvárta, amíg rágok, és türelmesen azt is, amíg nyelek. Nem feledte, ha ágytálon ülök, szinte percre akkor jött, amikor végeztem. Ha éjszakás volt, szinte a fél éjszakát a kórtermemben töltötte, hatalmas beszélgetések és nevetések között. Mégse tudtam róla mást, csak annyit, amennyit mindenki más. Férjes, három gyerek édesanyja. Ezt sokáig nem is hittem el. Kata alig múlt huszonnégy éves, dereka, mintha fűzőben lenne, oly vékony volt s ő maga is, mint egy manöken.
Egyik nap Kata nem jött be dolgozni. Aztán másnap és harmadnap se láttam. Nyugtalankodva kérdeztem Sanyit, a beteghordozó barátomat, tudja-e, merre lehet?
– Én ne tudnám? Bent fekszik az Uzsokiban. Beteg.
Éreztem, hogy elsápadok, a vér szinte kihűlt bennem.
– Nincs is messze – reménykedtem, és Sanyi ráérzett.
– Ebéd után átmenjünk? – vigyorgott rám. – Intézem.
A tolókocsiba való átrámolásom elég nagy cécóval jár. Már akkor is több emberes feladat volt, mára pedig jócskán felszedtem még plusz kilókat. Sanyi és Gábor emelt át az ágyamból a tolószékbe, marháskodva, és egymást, no, meg engem ugratva közben. Alig egy óra alatt elkészülve, de mégiscsak elindultunk Sanyival. Vele többször megtettünk már kisebb-nagyobb kiruccanásokat, főleg nyáron, és most tavasz volt. Kellemesen meleg, friss, virágzó fákkal tarkított tavasz. A madarak tavaszt fecsegtek a lelkembe is, valami újat, rügyfakasztó meleget, s közben hallgattam Sanyi régi vicceit.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
5396
Kitti - 2017. november 14. 16:34:57

Kedves Kata és Rita!

Nagyon örülök, hogy rávettétek magatokat erre a nagyon hosszú írásnak az olvasására. Mivel én a beküldéskor, olyan 20 soronként betördeltem, hogy könnyebb legyen olvasni, így még hosszabbá vált, de úgy látom, a feltételkor ezek a tördelések eltűntek. Bocsánat érte!
Szeretem ezt a "kölkömet", egy este írtam, legjobb barátom, Rácz Attila emlékére.
Volt már itt, de lekértem, aztán úgy gondolom, mégis jó helyen van itt.
Köszönöm szépen a figyelmet, a megtisztelő érdeklődést!Rose
kit

5694
ritatothne - 2017. november 14. 16:04:24

Kedves Kit!

Nagyon jó megfigyelő vagy. Rengeteg empátiával megáldva. Minőségi, emberséges írásod érdeklődéssel olvastam.

Szeretettel: RitaRose

4204
pathfinder - 2017. november 14. 15:33:09

Kedves Kit!

Faltam a sorokat, és nagyon várom a folytatást! Nagyon érdekes a történet, és milyen emberi. Te olyan dolgokat veszel észre az életben, amitől sokkal emberibb és emberközeliek az írásaid.

Várom a folytatást! Szeretettel:
Kata Heart