horla51: Kék nefelejcs
Apámról szeretnék mesélni.
Három éve hagyott itt minket, ugyanennyi évembe telt, mire Üzenet címmel egy versben legalább néhány szót tudtam róla írni. A fájdalom változatlanul bennem van, de megpróbálok úgy elmesélni mindent, ahogy történt.

Mondhatnám, ott kezdődött az egész, amikor nyugdíjba ment, de hazudnék magamnak is. Valahogy kommunikációs probléma volt közöttünk. Nem generációs különbségből adódó, egyszerűen nem hagyta magát szeretni! Nem voltam eminens diák, két középiskolából is kirúgtak, mire annyira összeszedtem magamat, hogy legalább szakmát szerezzek. Nem igen adtam okot arra, hogy büszke lehessen rám, de szeretett a maga módján, mindenben mellettem állt. Amikor végre benőtt a fejem lágya, és a munkám mellett végre valóban tanulni kezdtem, szó nélkül figyelte kínlódásomat. Én kimondatlanul is tudtam, mi a véleménye: csak én lehetek akkora hülye, hogy akkor jön meg az eszem, amikor már feleség, és gyerekek iránti kötelezettségek nehezítik dolgomat. Elismerést pillantottam meg a szemében, amikor felvettek az egyetemre, és örömet akkor, amikor a diplomaosztó ünnepségen gratulált nekem. Dolgozni kezdtem, még ő is aktív volt, mindegyikünk élte az életét, hurcolva magával saját gondjait. Délutánonként kertjükbe sietett, mindig akadt tennivaló, anyámmal együtt tevékenykedve élvezték, hogy maguk mögött hagyhatják a városi nyüzsgést.

Amikor elkezdődtek nyugdíjas éveik, egyre több, és több időt kezdtek eltölteni a "hegyen", végül felköltöztek a fenti házba, az vált igazi otthonukká. A panellakásba csak reggelente néztek be, fürödni jártak oda, meg bevásárlások alkalmával használták, egyfajta bázisként. Már nem érezték benne jól magukat.

Lehetőségünk szerint feljártunk hozzájuk, a gyerekek imádták a helyet, egy kis bográcsozásra mindig hajlandóak voltak. Anyám sokszor látogatott minket, játszott az unokákkal, csavargott velük, játszótérre, erdőbe vitte őket, de azt is megtette, hogy délelőtt átugrott hozzánk és kivasalt, vagy rendet csinált. De ez a hegyi lét szépen lassan el is választott minket egymástól, ahogy az évek teltek. Egyre kevesebb idő maradt arra, hogy megmásszuk a meredek utat, ami a telekre vezetett, lassan befuccsolt a házasságom is, jött a válóper, és amikor a néhány hónapra náluk húztam meg magamat, a feleségem őrjöngött, hogy menedéket kaptam tőlük. Azután talán összesen, ha öt szót váltottak egymással tizenhárom év alatt. Így zárult le egy korszak, és szakadt meg egy kapcsolatrendszer.

Amikor öt év után újra házasodtam, apám és anyám voltak a tanúk, és egyben a násznép is. Egy ideig megint sűrűbben találkoztunk, második feleségem örömmel jött velem kertjükbe, de szeretett volna egy sajátot is, és amikor lehetőség adódott rá, vettünk egy telket a városszéli üdülő övezetben. Ez értelemszerűen csökkentette a családi találkozók számát, volt tennivalóm a ház, a pince körül. Ráadásul a munkám is a dinamikus változásokról, újabb és újabb kihívásokról, és teljesítmény kényszerről szólt.

Nem emlékszem mikor derült ki, hogy apám beteg, nem volt közlékeny a problémáival kapcsolatban. Prosztata rákot diagnosztizáltak nála, de az évenkénti ellenőrzésen és injekción kívül semmi nem utalt arra, hogy baja lenne. Ráadásul, az öcsém felesége szemész doktornő, kapcsolatain keresztül megkönnyítette ellátását, "jó kezekbe" került. Talán jobban járt volna egy "idegennel", aki nem a kolléga kedvéért teszi, amit tesz, hanem a betegéért. Néhány év telt el így, rendbe tartotta a szőlejét, gyümölcsfáit, és közben hallgatott. Akkor kaptuk csak fel a fejünket, amikor már katéterre szorult. Egyre gyengült, anyám vette át feladatait, még a jajgatását is magába fojtotta, ameddig lehetséges volt. Szerettük volna, ha leköltöznek a központi fűtéses lakásba, de ők inkább fagyoskodtak a behavazott, áthűlt víkendházban, csúszkáltak az életveszélyes, eljegesedett hegyoldalon. Kandallót vettem nekik, minden ősszel zsákokban hordtuk fel nekik a harminc mázsa fát, infra hősugárzót szereltettek a plafonra, apám variált a beállításaival, meg a tűz táplálásának ritmusával, hogy a legolcsóbban jöjjenek ki a tél szorításából, ezért mindig fáztak. És maradtak.

Vak voltam! Azt hittem, mindent megteszek értük, és közben csendben elosont belőle az élet.

Egy ellenőrzés után beutalták a Déli pályaudvar közeli onkológiai intézetbe. Én vittem fel kocsival Budapestre, a kertkapu előtt várakoztam, sporttáskával kezében lépett ki rajta. Láttam a szemében, hogy nem akaródzik itt hagynia ezt a biztos pontot, az otthonát, csak a kényszer mozgatta lépteit. Amikor beült mellém és bekötötte magát a biztonsági övvel, fáradt hangon szólalt meg: "Hát, elromlottam fiam!" Összeszorult a szívem, a torkomban levő gombóc nem engedte, hogy válaszoljak, meg nem is tudtam volna mit mondani erre.

A folyosón vártam, megvizsgálták, több helyre is elküldték, egyre szaporodó leletekkel a kezében tért vissza. Mosolyogva jött ki a végén, hála istennek nem kell befeküdnie, mehetünk haza.
A visszaúton jókedvűen beszélgetett velem, dicsérte a kocsimat, úgy viselkedett, mintha gyógyultan távozott volna a kórházból, egy hosszú betegség után.
Már csak néhány hónapja volt hátra!

Szeptemberben leszüreteltünk náluk, a préselésnél lejött, húzott néhányat a prés karján, azután visszament az emeleti szobába. Halottak napján kimentünk anyámmal a temetőbe, öreganyám, öregapám sírjához. Gyertyát gyújtottunk, elrendeztük a virágokat, beszéltünk néhány szót a családról, egyszer csak anyám azt mondta: "Nem sokára már apádhoz kell kijárnunk ide." Nem gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet, reméltem, talán csak az aggódás mondatja vele! Naponta hívtam telefonon őket, és soha sem panaszkodott, tudomásul vettem, hogy ott akar maradni. Megint elvágva mindentől egy hideg házban, ahová gyalog is istenkísértés felmenni télen, autóval pedig lehetetlen. Közben már feküdni sem tudott, csak ült a fotelban a kályha mellett, csendesen jajgatva az éjszakában, hogy ne zavarja anyámat. És azt mondta neki egy napon: "Magunkra hagytak minket, anyám!"
Igazságtalan volt, amit mondott, mert a lenti lakás kettőszáz méterre van az otthonomtól, ahová bármikor oda tudtam volna menni, ahol igazán a segítségére tudtunk volna lenni, ahol láttuk volna az állapotát.

Az öcsém ment fel hozzájuk valamiért, meglátta az öreget, és azonnal orvost hívott. Fel volt puffadva a lába, annyira tele volt vízzel, hogy a bőrén ütöttek át a cseppek.
A doktornő megvizsgálta, és megkérdezte, hogy bevigyék e a kórházba, vagy kezeli magát otthon. Maradni akart, de az öcsém mentőt hívott. Két mentős vitte le hordágyon a húsz méter szintkülönbségen kiépített lépcsősoron, a mentőautóban tette meg a további harminc métert, mire leértek. Az utolsó útja volt a ház és a város között.

De mi, és ő ezt akkor még nem tudtuk!

Gyorsan ment el. Az első napokban, még viccelődött is. "Azt mondta a doktornő, hogy csak egy új májra, és vesére lenne szükségem." Azután, ahogy támadta ez a szemét betegség, már lebénult a szája széle. Egyik éjjel ki akart menni a mosdóba, de elesett, ez sem használt az állapotának. Szinte állandóan mellette voltunk, most is látom elgyötört tekintetét, amikor először kellett használnia a pelenkát. És harcolt, egyre csak harcolt, ahogy merült a nemlét felé, jajgatott egyre hangosabban, annyira, hogy reggelente már a földszinten hallottuk a hangját. Láttam arcában az arcomat, a jövőmet, már nem tudott érthetően beszélni, felhívtam a fiaimat, hogy tudják, nagyapjuk elmegy. Nem tudom leírni azt a mosolyt, a kinyújtott kezet az unoka felé, amikor megérkezett, el kellett fordulnom, hogy ne lássa könnyeimet. De még bíztam. Bíztam az orvosokban, bíztam egészen addig, amíg az egyik "doktornő" a folyosón foghegyről oda nem vetette nekem a kérdést: "Ugye tudja, hogy haldoklik az apja." Egészen addig nem tudtam! Meg tudtam volna ölni ezért a mondatért! Reggel áthúzták az ágyát, valahogy rosszul fektették vissza, láttuk rajta, hogy kényelmetlenül mocorog, remegett, táncolt a keze a takarón. Szóltunk a nővéreknek, hogy igazítsák meg. Akkor odajöttek hárman, és a szemünk láttára megkínozták őt. Mint egy zsákot ráncigálták, egy pillanatra magához tért, sikoltozva mondogatta, hogy: Ne! Ne! Ne! NE! És látott minket, a fiait, utolsó éber, fájdalomtól átitatott pillanatában, nem értve meg, miért tesszük ezt vele!

Lassan elhalkult. Mellette ültünk felváltva, fogtuk a kezét, a kezet, ami járni tanított, ami ütve is nevelt, ha kellett. Esténként elküldtek minket haza, hogy ne zavarjuk a többi beteget.
Vasárnap este megsimogattuk az arcát, megcsókoltuk a homlokát, együtt jöttünk el öcsémmel a kórházból. Reggelre halott volt. Elment engedelmesen, mintha tudta volna, új hét jön, dolgozni kell, munka, kert vár, már nem akart zavarni többé.

Ilyenkor ősszel nyílik sírján a kék nefelejcs. Beborítja, egyetlen kék takaró az egész.
Én a világ összes kék nefelejcsét, minden virágát, de az egész világot is odaadnám azért, hogy egyetlen egyszer még magamhoz ölelhessem, és azt mondhassam neki, hogy köszönök mindent, és hogy szeretem!

2008-10-15
5786
horla51 - 2018. október 21. 08:30:33

Kedves Ági!

Köszönöm, hogy elolvastad. Nekem nagyon nehéz volt megírnom, sokáig nem is tudtam újra olvasni, és ma is összeszorul a szívem az emlékektől!

Lajos

5407
tamasagi - 2018. október 15. 09:47:14

KEDVES HORLA,!

Bizony nem könnyű a szülőnek beszélni a saját gondjáról a gyerekeinek,mert nem akarja a mindennapjait megzavarni, és mindezt a szeretete nem engedi amit a gyerekei iránt, érez. Nálunk is ugyanez volt a helyzet,a papám sokáig nem engedte meg az anyunak ,hogy velük a lányaival tudassa,a betegségét,. aztán, mire én végeztem a szociális gondozó iskolával,amit őmiattuk végeztem el 56 évesen önként 1 év alatt,hogy mire szükség lesz rá addigra el tudjam látni őket. A tudat alattim,mindig azt mondatta velem,ha másra nem lesz jó ez a tudás,csak a szüleim megápolására , már megérte annyit tanulni,,, hát vigyázz,mit kívánsz, mert ez az állapot eszkalálódott,és 7 évig ápoltam őket az apámat 1 kemény évig, majd a halála után az anyum is lerobbant és további 6 évig őt ápoltam szeretettel!!, Átéreztem a z elbeszélésed minden sorát! gratulálok,nagyon szépen leírtad!!! üdv:: Ágnes

5786
horla51 - 2017. december 08. 20:41:03

kedves Rita!

sajnos az emberek nem úgy és nem arra használják a rájuk kimért időt, ami igazán fontos lenne. Sokszor és sokféle módon fogalmaztam meg már, de az az érzésem, mégsem elégszer!

Köszönöm, hogy elolvastad!

5396
Kitti - 2017. november 18. 10:01:59

Megértelek!Rose

5786
horla51 - 2017. november 17. 23:13:21

Kedves Kit!
Nem hiszem, hogy valaha is volt olyan dolog az életemben, amit nehezebb volt megtennem, mint ezt az írásomat "papírra vetni". A mai napi sem értem, hogyan sikerült megtennem, mert akkor is tudtam, hogy soha többé nem olvasom el! Azóta sem tudom, képtelen vagyok rá! A legrosszabb dolog az, hogy mint mérnök ember, a kvantumfizika, kvantummechanika tulajdonságait ismerve, hiszem azt, hogy van olyan világ, ahol ez a történet más irányt vett.Olyan világ, ahol mindketten élünk, egy számomra elérhetetlen, de mégis létező hely. Ez ad reményt itt, a megváltoztathatatlan múlt és az eljövendő jövő között botladozva!

Köszönöm, hogy itt jártál!

Köszönöm, hogy elolvastad!

5396
Kitti - 2017. november 17. 15:05:19

Drága horla!
Beavattál ebbe a kis életszakaszba, ami tiszteletet érdemel és köszönetet. Így hát, köszönöm!
Általában a szülő elvesztése mindenkinek fájdalmas. Bevésődnek pillanatok, szavak, amiknek később erőteljes jelentést adunk és kínozzuk magunkat a lelkiismeretünk fájdalmával. Nincs miért furdaljon téged a lelked horla! Ami akkor és ott lehetséges volt, te megtetted. Ha akkor úgy érezted, hát úgy van az most is.
Meg aztán, tudod, az a helyénvaló, hogy a gyermek gyászolja el a szülőt. Mert ha a gyermeked lenne a kéknefelejcsek alatt, hát bizonyára egy betűt se tudnál írni róla. Szomorú, fájdalmas dolog ez. De annál is szomorúbb és fájdalmasabb, hogy magadat, a lelked és az életed keseríted olyasmivel, amin már semmiként nem lehet változtatni.
Fájdalmas történeted szeretettel olvastam.Rose
kit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.