Auerbachné Tóth Katalin: A levél
"Miss Rose Bolwyn,
sajnálattal értesítjük ama tényről, hogy vőlegénye, Mark Reed Levy 2015. szeptember 23-án egy szigorúan titkos bevetésen eltűnt. Immáron egy hete nem kaptunk se tőle, se róla semmilyen életjelet.
A kiküldetése előtt írásban hagyta meg, hogy amennyiben 1 hétnél tovább nem ad életjelet, értesítsük Önt az eltűnéséről.
Reméljük azonban, hogy mégiscsak élve kerül elő rövid időn belül.
Tisztelettel:
Richard E. Cobabe táb
."

Rövid, semmitmondó és mégis gyilkos egy levél!

Rose úgy gyűrte össze és hajította a sarokba, mintha égette volna a kezét. Pedig dehogy! Azt nem égette... Csak a lelkét. De azt nagyon.

A 6. hónapban járt, nehezen mozgott. Eltámolygott a fotelig, és belerogyott. Becsukott szemhéja alól halkan peregtek a könnyek. Ő maga sem tudta, mit érez. Kétségbeesést? Pánikot? Féltést? Sajnálatot? És kit sajnál? Magát? Marky-t? A még meg sem született gyermeküket? Marky szüleit?

Bódultság vett rajta erőt, csak ült a fotelben, ki tudja, mióta. Visszagondolt a középiskolás éveikre, amikor megismerkedtek. Marky a szüleivel tízedik elején költözött Biloxi-ba, ahol ő már a születése óta élt. Egy osztályba kerültek, és a középiskolai utolsó báljukon már egy párként jelentek meg.

A főiskolai évek izgalmasak voltak, mert mind a ketten máshová felvételiztek, de kibírták azt a 4 évet távkapcsolatban úgy, hogy csak a szünetekben találkoztak. Utána már könnyebb volt, mert mind a ketten találtak Biloxiban állást. Rose könyvelőként dolgozott, Marky pedig az egyik helyi ügyvédi irodában kezdett, először csak bojtárként, de azért apránként haladt előre.

Aztán jött ez a háború, amikor is egyre-másra toborozták az önkénteseket, és Marky hazafias kötelezettségének érezte, hogy bevonuljon. Még akkor is, ha már ki volt tűzve az esküvő időpontja. Remélték, hogy 10 hónap alatt vissza is ér Afganisztánból, de ahogy egyre közeledett az időpont, Rose belátta, hogy hacsak csoda nem történik, akkor az esküvő elmarad. Így inkább lemondta az egészet.
Marky már 2 éve szolgált Afganisztánban, és ez idő alatt összesen három alkalommal jöhetett haza. Igaz, akkor legalább 1-1 hónapokat volt otthon. Otthon, a közös házukban, ahová csak az esküvő után akartak beköltözni. Rose ugyanis beköltözött oda egyedül. Nem akarta, hogy a szülei állandóan sajnálják és vigasztalják a vőlegénye távolléte miatt. Erre nem volt szüksége, sokkal inkább az előretekintésre, arra az időre, amikor majd már újra együtt lehetnek. Ezért inkább beköltözött a leendő közös házukba, és elkezdte berendezni, csinosítani. A gyerekszobát is elkezdte kialakítani, mert remélte, hogy ha Marky hazajön, hamarosan meglesz az esküvő és jönni fog a trónörökös is.

Az utolsó alkalommal, mikor Marky itthon volt, már nem is védekezett. Minek? Hiszen az alatt a néhány együttlét alatt nem is valószínű, hogy összejön a baba! Marky visszament. Hetente videotelefonáltak, de emailt gyakrabban tudott küldeni a férfi. Rose mégsem írta meg neki, mikor rájött: terhes. Ezzel akarta fogadni, mikor hazajön. Mindig mondta és írta neki, hogy meglepetéssel készül a fogadására, ha visszajön a férfi, de nem árulta el, mit ért a meglepetés alatt.

Most bánta, hogy nem mondta meg neki, Ő sem tudta, hogy kisfiút vagy kislányt hord a szíve alatt, de most bántotta, hogy Marky talán már rég halott, és nem is tudhatta meg, hogy gyermeke fog születni!

Besötétedett. A nő még mindig a fotelban ült, és nem volt kedve kimenni enni sem. De tudta, fel kell állnia, és ennie kell. Már csak Marky gyermekéért is. Nagy nehezen kitámolygott a konyhába és épp vizet töltött egy pohárba, amikor csengettek. Remélte, hogy nem Marky szülei. Nem akart velük beszélni. Most senkivel nem akart beszélni. De a csengetés megismétlődött, majd harmadszor is megszólalt.

Kiment az ajtóhoz, de mielőtt kinyitotta az ajtót, elhúzta a függönyt kissé, hogy lássa, ki csenget. Két egyenruhás katonatisztet látott. A félelem vasmarokkal szorította a szívét, de úgy érezte: ha a halálhírt hozzák, jobb minél előbb túlesni rajta. Elfordította a kulcsot és kinyitotta az ajtót.

- Jó estét!

- Jó estét, asszonyom! Ön ugyebár Rose Bolwyn?

- Én vagyok. - a nő válasza inkább csak sóhajtás volt, miközben támasztékot keresve az ajtófélfának támaszkodott. - Mark miatt jöttek?

- Igen, asszonyom. Tudjuk, hogy megkapta a levelet, amit sajnos korán küldtünk el. Mark Reed Levy ma hajnalban jelentkezett. A lázadók segítségével hamarosan visszakerül a támaszpontra. Megsérült, így hamarosan visszatér.

- Marky él?! - a nő újra sírni kezdett, de ezúttal már az öröm könnyei potyogtak a szeméből, és mosolygott hozzá.

- Igen, asszonyom! Életben van, és legkésőbb egy hét múlva már az Államokban lesz!

- Köszönöm, uraim, a jó hírt! - mosolygott a katonákra a nő, akik tisztelegtek és elindultak vissza az autójukhoz.

Rose a föld felett lebegve csukta be az ajtót. Belülről nekitámaszkodott, és mosolyogva simogatta meg a pocakját, ahol a baba elkezdett rugdosni.

- Hallottad, kicsim? Apa hazajön! Hazajön végre!
4204
pathfinder - 2017. november 27. 08:34:48

Kedves Babu!

Köszönöm szépen a kedves szavaidat! Mindig nem írhatok olyat, aminek szomorú a vége Wink

Szeretettel:
Kata Heart

5548
babumargareta - 2017. november 25. 17:56:19

Kedves Kata.
Nagyon rám ijesztettél már az elején !
Kedves törtéSleepynetedhez szeretettel gratulálok !
Minden jó ha a vége jó !Rose

4204
pathfinder - 2017. november 24. 15:33:34

Kedves Kit!

Még akár az is előfordulhat, hogy folytatom. Ugyan nem terveztem, de tényleg olyan, mintha folytatásért kiáltana... Még meglátom. Amúgy egy dal adta az ötletet ehhez a novellához. (Billy, don't be a hero).

Köszönöm, hogy olvastál! Szeretettel:
Kata Heart

4204
pathfinder - 2017. november 24. 15:31:53

Kedves Rita!

Na látod, én sem ölhetek meg mindig mindenkit a végére Smile
De látod, tényleg vannak olyan esetek, amikor az ember azt hiszi, hogy itt a világvége, és aztán kiderül, hogy mégsem olyan sötét az ördög...

Köszönöm, hogy olvastál!
Szeretettel:
Kata Heart

5396
Kitti - 2017. november 24. 08:13:05

Ó! Egy pillanatkép a belső gyászról. Bár a történet nyitott, hiszen a sérülés lehet akár komoly is...

"Ő maga sem tudta, mit érez. Kétségbeesést? Pánikot? Féltést? Sajnálatot? És kit sajnál? Magát? Marky-t? A még meg sem született gyermeküket? Marky szüleit?"

A fájdalom megfoghatatlan, és erős érzései csapódnak le ebben a gondolatsorban.

Engem azért érdekelt volna a folytatás, hiszen itt kezdődne maga a történet. Szerintem. Smile Örömmel olvastam.Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.