Simon Dávid: Hazafelé
Széltől kifordult esernyők és okostelefonok mögül előbukó arcok fénylenek a nyálkás körúton. Mintha utcakövekből rakták volna ki az összes ábrázatot, a pesti utca a valóságos fészbukom, nézegetem.
Mellettünk selymesen siklik a hajléktalan éjszaka a síneken, egy templom, egy kocsma, mint félálomban, a tetves esőben összemosódik minden.
Nem történik semmi, és mégis most szűnök meg, most vesztem el önmagam, józanul a villamos nélküli hazaúton.
Hallgatom az ereszekben csorgó vizet, a betonra huppanó cseppek kimúlását, és semmit nem érzek. Mondom, nem történik semmi, vagyis a semmi történik meg velem.
Sose állítottam könnyedén, hogy van Isten, se azt, hogy nincsen. Most sem mondom, hogy beéreztem. Munka van, és vedlés. Vedlés a rétegeinkből, ruháinkból, személyiségünkből, ki az űrbe, hogy nemlétünket felismerve láthassuk az egészet kívülről.
Legalábbis magunkat, a hiábavalóságok és mámorok örök harcát, a dolgok rémegyszerűségét, az életet, mint egyszer egyet. Szitáló eső vagyok, néha könny, de bánat nélkül súlytalan lenne örömöm, és tudom, hogy ez a szenvedély is csapda, az érzelmeim se én vagyok, és hullik rám a poros budapesti éjszaka.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.