Simon Dávid: Mexikó III.
Harminc méterről láttam meg, hogy ő az. A hátul kivágott ruhája lágyan ívelte körbe a hátára omló göndör fekete haját. Lassan lépdeltem felé, kiélvezve minden pillanatát, hogy nézhetem a finom kis szoknyáját, ahogy megkapja a trópusi forró szél, a hosszú, vékony lábait, gyönyörű barna bőrét.
Nem tehettem mást, megbíztam benne, és elindultunk a mexikói éjszakába, ami közel sem veszélytelen.
Néhány taccos, sör és koktél után valahol egy mexikói város teljesen elborult szórakozó negyedében táncolunk.
Ahogy nézem, a hely afro-amerikaiak által látogatott leginkább, vagyis szinte kizárólag, a két kivétel gyakorlatilag mi vagyunk, egy mexikói meg én.
A szőke hajam világít, vagyis azt gondolom, de igazság szerint senkit sem érdekel, hogy ki vagyok. Kicsit szégyellem magam belül, hogy ha nem ittam volna, félnék a tetves sztereotípiáik miatt meg mert idegen vagyok, de persze a biztonságom garanciája egy helyi, akiben megbízom.
Szemben egy másik bárban guminőket, lufi teheneket meg a jóég tudja miket eregetnek az égbe, tömegnyomor, latin és fekete lányok rázzák magukat az emelvényen, és amikor beindul a basszus, egymás seggét kezdik csapdosni, amitől a tömeg extázisba kerül, indul a pokoli buli.
Nem megyek be, kívülről is sok.
Egy borzasztó erős tequilát lehúzok, elképzelem, hogy ez méreg, és mindjárt elájulok, és kiveszik a vesém vagy más szervem egy sikátorban, de nem.
Annyira kész vagyok, hogy bátorkodom egy helyi járattal hazabuszozni. A megállóban biztos vagyok benne, hogy megölnek, de itt se foglalkozik velem senki, kicsit néznek, nem túl szépen, de elengedem.
A buszban buli-világítás, latin bulizene, a mélynyomótól majdnem kitörik az ablak, az emberek alszanak vagy vicces videókat néznek, néhányan táncolnak.
Elengedtem mindent, tíz napom vagy mennyi, már nem számolom, lassan egy évnek tűnik, ebben a tértelen, időtlen trópusi mámorban.
A hasadó világom centrifugájában koktélok, pókok, macheték, enyhén kesernyés, lime-os bőrízek, légkonditól hegyesedő dombok, édes csókok és kókuszlé kering, és lassan várom, hogy eljöjjön értem Hemingway, hogy együtt igyunk a végtelen időben a karibi partokon.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.