Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2018.01.23. 19:11
Kedves Rózsa ! Szeretettel, köszönöm, hogy gondoltál rám, Zsófi.

2018.01.23. 19:10
Kedves Babu ! Köszönöm a megemlékezésed, a jó kívánságból sosem elég. Szeretettel, Zsófi.

2018.01.23. 18:52
Boldog szülinapot Nelli, szeretettel. Rózsa

2018.01.23. 17:44
Kedves Zsófika ! Csak most vettem észre ,hogy szülinapozól ! Nagyon Sok Boldogságot kivánok szeretettel ! Rose Rose Rose

2018.01.23. 16:57
Keni ! Köszönöm szépen a szülinapi jókívánságodat. Szeretettel, Zsófi. A tortát is köszönöm!!! Smile

2018.01.23. 16:55
Józsi, köszönöm a módosítást és a szülinapi megemlékezést is.Szeretettel, Zsófi. A tortát is köszönöm !!! Smile

2018.01.23. 16:55
Kellemes délutánt kivánok !! Smile

2018.01.23. 15:25
Szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2018.01.23. 13:08
Gyöngykoszorú c. kötetében Ildikó szíve-lelke köztünk él. A megmaradt kötetek megrendelhetők lánya e-mail címén. Emlékezzünk együtt Adorján Ildik... Bővebben

2018.01.23. 13:08
Adorján Ildikó sajnos már nem tudja megjelent kötetét az olvasókhoz eljuttatni. Költői örökségét lánya, Zsuzsa kezeli: zsuzsa0924@freemai
l.hu

Archívum
Felhasználók
Flórián Róbert Szabolcs: Az utolsó levél
„Ha a saját szívemben
Nem találok békét,
Nem fogom azt megtalálni
A földön sehol.”
(Sri Chinmoy)

Vidámvölgy lakói elérkezettnek látták az időt arra, hogy jólétet árasztó termőföldjeikről megkezdjék az öröm gyümölcseinek betakarítását. Ebből adódóan eleget tettek örökzöld hagyományuknak, mert az erre a napra kijelölt ünnepen összegyűlt a falu apraja-nagyja, és a déli harangbongáskor az Időtlen Diófánál fűzvessző kosaraikkal kezükben arra vártak, hogy a Korok Tanácsának legifjabb tagja, akit hamarosan önzetlen Mesterükként tisztelhetnek, felszólaljon. Így, amikor az szólásra nyitotta ajkát az összes jelenlevő szempár őszinte nyitottsággal figyelte őt és egyúttal tanúja lett annak, hogy Derűsszem ajkáról, amely éppen akkor fájdalmas zokogásra görbült, nehezen szállt el a szó.
-Számtalan lélekszámú testvéreim! Adjunk hálát, hogy készen állunk. Áldásra fel! -nyögte ki végül Derűsszem a mindenki által már jól ismert szöveget.
Ugyanis ez a mondat közösségük összetartó ereje, értékrendszerük legdrágább kincse, amellyel egyként élik meg változatosságukat bölcsőjüktől koporsójukig. Azonban most mindebből, mintha semmit se értettek volna, hiszen velük még ilyesmi sose fordult elő. Ekkor kollektív tudatuk megmozdult és jelezte számukra, hogy az éjszaka folyamán mennyire különösen viselkedett a hegy, amely morajlott és mozgott erre-arra, olyan volt mintha, el akarta volna nyelni az egész völgyet.
-Kérlek benneteket -folytatta Derűsszem elcsukló hangon -, ne haragudjatok rám, amiért egyszer s mindenkorra közös utunknak vége szakad.
Azzal hátat fordított nekik, és amikor már biztos volt abban, hogy arcát senki sem látja, a sírásra görbült ajka helyére igencsak furcsa mosolyt csalt, és fejét lehajtva az Időtlen Diófa irányába mozdult. Ide már nem követte őt a mindig körülötte táncoló pillangóraj, hanem inkább teret engedett a feléje kúszó árnyékalaknak, majd felszabadultan belerepült az ég napfényes koronájába. Ezt követően sűrű, koromfekete felhők borították el a mennyboltot, hogy abban a másodpercben, amikor Tekintélytparancsoló, mint izzó szemmel settenkedő árnyék a teste körül zümmögő döglégysokasággal karöltve magához szorította Derűsszemet, a belőlük lecsapó ménkű a diófára törjön.
Mindeközben a Keleti-tükörhegy belsejében Pitymallatapó hűséges társaival az oldalán azon volt, hogy a féltékenység és az irigység burjánzásnak indult erőit újra megszelídítse.
-Nedücske, Harmatka! Szépen kérlek, hogy most még jobban figyeljetek éntükörkép-cseppköveitekre, hogy bennük eredeti önmagatokat lássátok, s ne mások tettei után kíváncsiskodjatok -szólt kedvesen Pitymallatapó hozzájuk, hogy innentől fogva befele forduljon, egészen mélyre, oda, ahol lelkének forrása van, és belenézzen annak felkavarodott víztükrébe.
- „Ahol méz van, epe is van.”* - válaszolták azok mosolyogva és átölelték tanítómesterüket, tudatosan ügyelve arra, hogy zsinórjaik ne gabalyodjanak össze.
Tették mindezt azért, mert a szemközti tükörhegy gyomrában, amely pontosan ugyanazon a helyen volt, ahol ők maguk, Félhomályanyó és két mihaszna szolgája abban voltak érdekeltek, hogy Tekintélytparancsoló agyszüleményét kiforralják, ami által a féltékenység és az irigység magvai az ember szívében felszínre kerülnek. Hiszen Tekintélytparancsoló annak fejében, hogy ismét ő lehet a Korok Tanácsának feje, elárulta mindazt, amit egész életében jónak vélt. Azt, hogy az igaz szeretet az, amikor önmagunkat megismerve mások boldogságáért cselekszünk. Azonban ez számára most semmit sem jelentett, mert értelmével, józan szívére meg nem akart hallgatni, nem tudta elfogadni, hogy száz év eltelte után egy tizenegy esztendős taknyos mondja meg annak a közösségnek, akiért feláldozta mindenét, hogy mi a dörgés. Ezért elborult elméjét arra használta, hogy szívét keserűséggel töltse meg. Így azon az éjjelen, amikor a Hold, fogyó sarlóját tartotta a völgy fölé, felkereste Félhomályanyót és mindazt, ami benne fortyogott kiköpte magából.
-Nem, ezt nem hagyhatom, mert azzal a tapasztalattal, ami már mind-mind a saját ivadékom, csakis én irányíthatom Vidámvölgy népét és punktum. Ezért, ha segítesz abban, hogy minden, de minden egy csapásra visszaterelődjön elavult medrébe, és úgy folynának tovább a dolgok, ahogyan az már megszokott, tehát szokásaim szerint, akkor te, abban a bizonyos pillanatban, megkapnád majd a völgybeliek testét-lelkét. Na, mit szólsz hozzá? -kérdezte izgalomtól remegő hangon Tekintélytparancsoló Félhomályanyótól.
-Bánnom is én -vágta rá határozottan Félhomályanyó –, ahogyan kedved tartja. Valóra váltom kívánságodat, de finoman, alig hallhatóan jelzem, hogy annak, amit te elképzeltél mindenkire kiható és visszafordíthatatlan következményei lesznek, ha már egyszer teljesítenem kell, akkor csak ilyen módon tudom. Na, és neked ehhez mi a hozzáfűznivalód?
-Teljesítsd! -válaszolta Tekintélytparancsoló és rosszmájúan röhögni kezdett, fittyet hányva arra, amit Félhomályanyó az imént finoman, alig hallhatóan megjegyzett.
-Legyen akaratod szerint -mondta Félhomályanyó és csatlakozott Tekintélytparancsoló epés kacajához.
- Nocsak -gondolta magában Tekintélyparancsoló –, mégiscsak én vagyok itt az Úr, ha már ennek a rozoga szipirtyónak is képes vagyok túljárni az eszén.
-Gondolj, amit akarsz, majd meglátjuk ki nevet a végén -jegyezte meg magában Félhomályanyó. Majd hangosan a következőket mondta Tejintélyparancsolónak.
-Emlékezz arra, amit mondtam.
-Peresze, hogy a fenébe ne -dünnyögte az orra alatt Tekintélyparancsoló, de mindvégig az járt az eszement eszében, ezt játszotta le újra és újra, hogy a Korok Tanácsának irányítása ismét az ő markában van, és most már azt tehet mindenkivel, amit csak akar, vagy nem akar.
-Gyerünk! Lusta banda, mire vártok, hogy hasatokra süssön a Nap? Adok én majd nektek! -ordibált magából kikelve Félhomályanyó Maszlagosra és Bogáncsolra, akik egyáltalán nem örültek annak, hogy a kövér tetvektől és húsos bolháktól hemzsegő vackukat egészen pirkadatig, sőt mi több, egészen addig, amíg delelni kezd a Nap, ott kell, hogy hagyják, és nyálcsorgatás helyett muszáj lesz engedelmeskedniük ennek az undorítóan zsarnoki lénynek.
-Tessék tüstént féltékenykedni és irigykedni egymásra, mert ha nem akkor égő piszkavassal piszkálom ki a csipát szemetekből. Mindjárt ütött az óra és még sehol sem tartunk, azt a fűzfán fütyülő rézangyalát. -kurjantott újra Félhomályanyó a két naplopóra.
Ezt a nyakatekert kifejezést hallva, mindkét szolga egy kis túlzással fogalmazva talpra ugrott, hiszen mindkettőjükre irdatlan koszréteg telepedett az itt elszenvedett évek során, amit arra szolgált, hogy mint álarc eltakarja a bennük öröktől fogva létező ragyogást. Ezért már azt sem lehetett tudni, hogy a kezük van-e a lábuk helyén, vagy pedig a lábuk az, amivel egymásra oly gyakran kezet emelnek.
Nyomás! -harsogta dobhártyát szaggató hangon Félhomályanyó, így gyakorolva nyomást alattvalóira. Aztán meg így folytatta.
-Azonnal hallani akarom, amit akarok!
- „Az ember is olyan, mint a bor: van, aki megecetesedik, de a legjobbak a korral megérnek.” ** -zengte teljesen öntudatlanul a két szerencsétlen olyan hangerővel, hogy beleremegett az egész hegyoldal.
Félhomályanyó legkedveltebb mondata volt ez, még úgy is, hogy tőle hiába várt bárki is kedvességet, de megesik, hogy a látszat nem mindig fedi az igazságot.
-Miért? -tette fel a költői kérdést Félhomályanyó, és hirtelen olyannak tűnt, mintha a megtestesült jámborság költözött volna belé, ami azért nem túl gyakran esett meg vele mostanság.
-Hát, hát, hát -érkezett akadozva a válasz Bogáncsoltól és Maszlagostól -azért, mert az embert tettei vezérlik.
-Igen, ti két lángelméjű ügyefogyott. -Efféle becézgető szavakkal kedveskedett nekik Félhomályanyó, majd egy újabb kérdést szegezett hozzájuk.
-Ha ez így van, akkor mi a helyzet a vágyakkal?
-Izé, na -keresték önmagukban a helyes választ amazok –, azoknak mi szabunk utat, hogy amikor tetté válnak, ne tévedjenek el az éterben, vagyis az életben, annak a hamis gyöngyökkel kirakott zsákutcáiban.
-Hűha! Nem is vagytok annyira ostobák. Bár meglehet, hogy ti titkon mindig bíztatok magatokban. Akkor most, hogyan tovább? -kérdezte sejtelmesen Félhomályanyó Bogáncsoltól és Maszlagostól és hunyorgó szemeit kikerekítette.
-Talán el kellene, kezdjünk féltékenykedni és irigykedni egymásra, még mielőtt késő lesz -válaszolta a két szolgalelkű, akik most már teljes mértékben össze voltak zavarodva, ugyanis nehezükre esett kezelni ezt a helyzetet, mert amióta ők a földkerekség gyomrában emésztődtek, Félhomályanyó így még sosem társalgott velük.
-Biztosak vagytok ti ebben? Egyáltalán mióta hallgattok ti rám? -faggatta tovább őket kérdéseivel Félhomályanyó.
-A helyzet az, hogy mi mindig is a magunk feje után mentünk, sőt inkább a szívünkre hallgattunk. Tudd meg tehát, hogy kerek perec ez az igazság -felelte neki egyszerre, most már maradéktalanul megtáltosodva, Bogáncsolt és Maszlagos.
-Kimondhatatlanul boldog vagyok. Az átok ezennel megtört. A bennem élő Fényt ezennel útjára bocsátom. Ettől a pillanattól fogva szabadon kelhettek, járhattok, innentől zsinórjaitok a saját kezetekben van, csak önmagatoknak tartoztok felelősséggel -kiáltott fel örömében, egy szuszra, Félhomályanyó, azzal se szó, se beszéd önmagába merült, hogy ismételten kinyilatkozzon Pitymallatapóban, valamint Pitymallatapó őbenne, és együtt megint egymagukra leljenek.
Tekintélytparancsoló az istennyilát követően Derűsszemmel a hóna alatt a rögvest füstté vált, s mihelyt annak robaja is bekövetkezett már az égő diófa törzsébe lépve folytatta tovább az útját. A nagy alkalomra összesereglett tömeg pedig ezt látva csak ámult és bámult, majd szembe találta magát a háromarcú félelemmel és rettenetesen elkezdett szorongani. Szóval egy szó, mint száz, Tekintélytparancsoló és Derűsszem első közös útja az égő diófában Higanyországba vezetett, amely ezernégyszáznegyven percbe telt. Itt az a hír fogadta őket, hogy az ország uralkodója parancsba adta mindenkinek, hogy bárki idegent, aki földjükre lép azonnal vezessenek színe elé, de ha ezt elmulasztják, annak agyonlövetés lesz a vége. Ezt azért hirdette ki, mert igencsak kivételes álma volt, amelyre csak ily módon tudhatja meg a választ. Itt ugyanis abban hittek, hogy az a helyi lakos, aki itt született és eszik az aranyszőrű szarvas gyomrából, az mesés gazdagságra tesz szert. Így fordult elő, hogy amikor már mindketten az ország uralkodójának szürke csarnokában térdeltek, Tekintélytparancsoló magához ragadta a kezdeményezést. Azt mondat az uralkodónak, ha kap tőle egy pálcát, egy szárnyas csizmát, egy karimás kalapot, egy aranykardot és egy pásztorsípot, akkor ő rábírja Derűsszemet, hogy felfedje neki az aranyszőrű szarvas titkát, hiszen Derűsszem csak az ő kérésére hallgat és senki más emberfiáéra, ezután pedig ő szíves örömest elmondja, hogy miként kell eljárni szarvas ügyben. Az uralkodónak nem volt más választása, sőt mi több nem is akarta, hogy legyen, ezért azon nyomban teljesítette Tekintélytparancsoló kívánságát. Derűsszem pedig valóban elsuttogta Tekintélytparancsolónak, hogy hol és mikor keressék az aranyszőrű szarvast, így amikor az a márciusi napéjegyenlőség hajnalán egy tiszta érben szomját oltotta puskagolyó szakította fel bőrét…
Higanyország után Ónbirodalma irányába fordultak. Mire elérték annak határait egy újabb újság várt rájuk, ami arról szólt, hogy a birodalom császára rendeletbe adta azt itt élők számára, hogy az ide érkezőket azonnal vezessék trónjához, vagy különben mindenkinek nyílpuskával ontatja ki a vérét. Ez a rendelet azért kelt szárnyra, mert a császár igencsak rendhagyó álmot látott, amelynek megfejtésében csakis vándorok tehetnek valamit. Merthogy ebben a birodalomban úgy tartották, hogy aki itt jött világra és eszik a fehér ló májából, annak múlni nem akaró szépség lesz a jutalma. Így aztán, amikor a birodalom császárának szürke tróntermébe léptek Tekintélytparancsoló rögtön a császár tudomására hozta, hogy miket kér cserébe azért, ha elmondja álmának jelentését. Azt is értésére adta, hogy senki másra nem érdemes bíznia a dolgot csak rá, merthogy hiába vannak ők ketten Derűsszemmel, amikor az csak neki engedelmeskedik, így az álmot is csak ő tudja kibogozni. Éppen ezért a császár késedelem nélkül teljesítette mindazt, amit Tekintélytparancsoló magáénak követelt. Ily módon birtokosa lett egy pajzsnak, egy bőségszarunak, egy fogantnak, amelyet sasok húztak, egy aranylabdának, és azoknak a villámoknak, amelyeket az egyszeműek készítettek. Ezt követően Tekintélytparancsoló tényleg állta a szavát, haladéktalanul Derűsszemhez fordult, aki azonnal hangosan mondta ki, hogy mi a teendő. Így azon a napon, amikor az őszi-napegyenlőség alkonyán a fehér ló utoljára még szomját akarta oltani az átlátszó csermelynél, nyílvessző fúródott bordái közé…
Ónbirodalom után Ólomhonba indultak, és amikor megérkeztek egyenesen Ólomhon királyának szürke palotájába siettek, hiszen már előre tudták, hogy itt mi fog várni rájuk. Mindezt úgy, hogy a Tekintélyparoncsoló körül zümmögő döglégysereg mindig a pusztulás előtt járt egy lépéssel. Ólomhon királyát is egy nem mindennapi álom foglalkoztatta, aki ettől vezérelve olyan utasítást hozott, hogy az már majdnem képtelenség. Mivel ez arról szólt, hogy az álom megfejtésében még annak is segítenie kell, aki még esetleg nem is hallott róla, mert tudni való az, ha ennek akárcsak az ellenkezője is felmerül valahogyan, akkor mindegyszálig gázkamrába kerülnek. Tekintélytparancsoló és Derűsszem azonban tette, amit tennie kellett, és amikor tekintetük találkozott Ólomhon császárának tekintetével elmondták neki, hogy szívesen segítenek, de csak akkor, ha valamennyi kívánságukat teljesíti. Ezzel megszerezték az óriási gyémántkeménységű sarlót, amely az idő markának szorításában cselekvő hatalommal ruházta fel mindkettőjüket, és az Ólomhon császára is megkaparintotta az álmára vonatkozó húsbavágó részleteket, elvégre ebben a birodalomban abban reménykedtek, hogy aki megkóstolja a fekete fene szívét annak a lankadatlan ifjúság lesz a része. Mondanom sem kell, hogy azon a napon, amikor délre harangoztak, akkor egy vemhes ordas verembe esett…
A Föld pedig megint fordult egyet maga körül, hogy Tekintélytparancsoló és Derűsszem innen is tovább állva megérkezzen, nyolcvannégyezer négyszáz másodperc elteltével, eredeti és végső úti céljához.
-Félhomályanyó! Láthatód nem hazudtam, betartottam ígéretemet -dicsekedett Tekintélytparancsoló.
-Le vagyok nyűgözve, mindjárt dobok egy hátast -mondta erre csipkelődve Félhomályanyó.
-Elhoztam neked őt, mindent, amire nemsokára szükségünk lesz -büszkélkedett Tekintélytparancsoló.
-Rendben -fogta rövidre a választ Félhomályanyó.
-És akkor most mi lesz? -kérdezte Tekintélytparancsoló Félhomályanyótól.
-Mi lenne? Ahogyan te, úgy én is. Itt van neked Pitymallatapó, Nedücske, Harmatka, Maszlagos, Bogáncsol és jómagam. Ha akarsz, végezhetsz velünk, vagy dönthetsz másképpen, merthogy most már itt van jómagad is -válaszolt Félhomályanyó Tekintélytparancsoló előző kérdésére.
-Mi van? -hüledezett Tekintélytparancsoló Félhomályanyó szavaitól.
-Dönthetsz akár úgy, hogy az ellenségeidet barátaidnak, mi több, édes testvéreidnek fogadod, ez van -mondta erre Félhomályanyó.
-Tessék? Ugye ez most csak egy ócska vicc? -szörnyülködött Tekintélytparancsoló.
-Lehet -lehelte amaz neki, majd jobban kibontotta mondanivalóját.
-Tudod mit? Mi lenne ha, megmutatnád önmagad? Miért titkolod, hogy Derűsszemmel egyek vagytok? Vagy te nem is vagy? Csak Derűsszem létezik.
-Aljas áruló! Mit képzelsz magadról? -robbant ki magából Derűsszem és fájdalomteste ráförmedt Félhomályanyóra.
-Amit képzelek, azt önmagadban találod -mondta simogató hangon Félhomályanyó.
-Szórakozol, te hitvány söpredék? Követelem, tartsd be ígéretedet! Engem nem lehet becsapni -visított Derűsszem Félhomályanyóra.
-Valóban. Mint ahogyan én is szembenéztem magammal, úgy a te utad is önmagadhoz vezetett, hogy a homályban meglásd a sötétséget, amelyet beragyog Mindenhatód Fénye, ki mindenkor egy veled -válaszolta Félhomályanyó.
-Ez csak üres lózung. Én vagyok a MESTER ebben a völgyben, nem kell ide egy kitalált Mindenható. Én, majd száz év múlva is én, ráadásul örökre én, ha én úgy akarom -üvöltötte görcsberándult testtel Derűsszem.
-Emlékezz -szólt békésen Félhomályanyó, akit már teljes mértékben beragyogott a Fényesség – „annak, amit te elképzeltél mindenkire kiható és visszafordíthatatlan következményei lesznek, ha már egyszer teljesítenem kell, akkor csak ilyen módon tudom.” Tudd meg, hogy Önvalódban öröktől fogva ez él, ezért teremted meg világodat újra meg újra, ezért válik az egyre tökéletesebbé. Jó tett helyébe jót várj, ez ennyire egyszerű.
Ekkor Derűsszem lesütötte szemeit és befele fordult, egészen mélyre, oda, ahol lelkének forrása van, és amelynek sima víztükrében egyszer s mindenkorra most tényleg megélte a feléje áradó szeretet.
Mindeközben a Nap megköszönte növekedő éjjeli lámpásának, hogy az ég mezején újfent békésen helyet cseréltek.
Vidámvölgy lakói elérkezettnek látták az időt arra, hogy jólétet árasztó termőföldjeikről megkezdjék az öröm gyümölcseinek betakarítását. Ebből adódóan eleget tettek örökzöld hagyományuknak, mert az erre a napra kijelölt ünnepen összegyűlt a falu apraja-nagyja, és a déli harangbongáskor az Időtlen Diófánál fűzvessző kosaraikkal kezükben arra vártak, hogy a Korok Tanácsának legifjabb tagja, akit hamarosan önzetlen Mesterükként tisztelhetnek, felszólaljon. Így, amikor az szólásra nyitotta ajkát az összes jelenlevő szempár őszinte nyitottsággal figyelte őt, és egyúttal tanúja lett annak, hogy Derűsszem ajkáról, amely éppen akkor belső csendtől zengett, könnyedén szállt el az ige.
-Számtalan lélekszámú testvéreim! Adjunk hálát, hogy készen állunk. Áldásra fel! -dalolta örömteli szívvel Derűsszem.
Ettől az Időtlen Diófa törzséből kilépett Bölcsmosolya, Vidámvölgy naprakész vezetője, és levetette magáról a körülötte hemzsegő döglégycsapattal együtt a lényét takaró pipacsfüzért, amelyet feltétel nélkül Derűsszemnek ajándékozott. Derűsszem pedig feltétel nélkül felajánlotta Bölcsmosolyának a fejét ékesítő ibolyakoszorút, amely körül pillangók táncoltak, és amelyet Bölcsmosolya éleslátóan elfogadott és szeretetet sugárzóan így szólt.
-Tapasztalt Nővérem, felvilágosult Fivérem, áldott a nap, mert éltem árnyékodat, amely Fényemből született, áldott a nap, mert megtapasztaltad a hozzám vezető sötétségen át, hogy Isten szívében mindenki derűs, és látod, hogy minden jó. Szívemből kívánom, hogy szíveddel szolgálj minket, és mi is szívünkkel a kedvedre leszünk.
Erre az Időtlen Diófa, mint derült égből a villámcsapás, lángra gyúlt, és az ünneplő sokaság, ujjongásba fogott.
-Égjen sokáig az utolsó levél! Éljen!
Így történt. Ekképpen maradt fenn, mert Derűsszem emlékiratait a természetbe rótta.
Alulírott: Utolsólevél.


Lábjegyzet:
* -https://dictzone....ibi%20fel. Latin: ubi mel, ibi fel.
** -XXIII. János pápa
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Még nem küldtek hozzászólást