Simon Dávid: Felhőutazás
Kezdjük a végén.
Eleje sose volt, se közepe.
Testetlen, magtalan, történet és esemény nélküli felhőutazás volt az egész. Pontosan nem is tudom, hogy mi volt az, de mondjuk képzeld a saját életedbe, helyezd el a kedvenc kocsmádba, indítsd el onnan szemeid horizontján az ágyad felé, rakd fel, mint egy képet, legyen azon a képen egy ragadozó madár, amint zsákmányára lecsap. És legyél te a madár és legyél te a halálra rémült zsákmány, legyél az ócska aranyozott keret, vedd magad körbe ikeás bútorokkal, nézd velük együtt a soha meg nem érkezésedet.
És mondd el mindenkinek, hogy ne várjanak meg. Figyeld meg az összes apró részletet, hogy milyen nyílegyenes, milyen tűpontos a zuhanásod.
Ne képzeld valóságnak, de azt se hidd, hogy ez álom.
Minden apró öntudatlan mozdulatod tudatosítsd magadban, vessz el a mozdulatlanságig lelassult ájulásban.
Biciklizz a felhőkön rózsaszín unikornisokkal, bújj a kosárba, kis nyulacska, és tekints le az égből picinyke önmagadra.
Képzeld el, hogy csak egy film az egész, fiktív és mégis valós, ahogy behorpad a tested, a csontokig letisztulsz és köddé válik benned a múlt.
És képzeld magad mellé a szeretteid, és tudd, hogy középen mindig csak te, borulj halkan anyád ölébe, borulj szerelmeid mellére, öleld meg a hitvány világot és légy áldozat és gyilkos egyszerre.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.