Simon Dávid: Mexikó V.
A végére teljesen szétesünk, a tervek, programok percenként változnak, a forróságtól meg amúgy se tud senki normálisan gondolkodni, hogy mit is akarunk ma épp csinálni. A tervtelenség az egyetlen tervem, könnyű lebegés a paradicsomban.
Fáradt vagyok a mindennapi tornagyakorlatoktól, ahogy a diszkókban gyakorlatilag kardiózom esténként a hőségben. Napközben tengerpartok mossák magukba szívemet, és ügyes hangyaként próbálom elraktározni minden pillanatát, az érzeteket, hogy majd a fagyos télen legyen, ami felmelegít Budapesten.
Hogy a víz kimosta belőlem a múltam, vagy csak rátett egy réteget, még nem tudom. Ahogy azt se, hogy önmagam melyik részével találkoztam itt, de ebben a zajosan hullámzó mámorban elveszve lassan vágyom a kapaszkodó után.
Az élet mindenképp zuhanás, és ha el merem engedni egy időre a félelmeim, akkor a legboldogabb lehet.
Látni fogom még az otthoni gangomról is, ahogy reggel a tükör előtt kisminkeli magát a hotelszobában, a pille bolondságát, mellettem végtelen húzódó combjait. Bennem fog lüktetni még ez a mámor, a hullámok, az állandó izzadás, hogy bele tudok harapni a párás levegőbe és józanul is részeg vagyok.
A felszabadulás sok mámoros éjszakában, köztük is egy a legszebb, és a megkönnyebbülés, hogy legfőbb perverzióm, a szerelem nélkül is boldog lehetek. És így kiüresedve belém áramolhat az egész világ, befogadok rosszat és jót, viharokat és napos partokat és iszom még egy cseppet a végtelenség érzetének kéjes mámorából.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.