Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.23. 15:23
Kedves Józsi! Megkaptam a könyvet, köszönöm. Smile

2019.05.23. 14:12
Kellemes napot kívánok az esô ellenére! In Love

2019.05.23. 09:34
Kedves József! Köszönöm a tájékoztatást! Üdvözlettel: Kriszta

2019.05.22. 22:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:39
SZÉP ESTÉT, JÓ ALKOTÁST KÍVÁNOK MINDENKINEK! Tibor Coffee cup

2019.05.22. 18:27
János, javítottam a címet.

2019.05.22. 18:26
Kellemes estét mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:26
A verselő versedet feltettem, a másik heti versedet csütörtökön este a heti feltöltésnél tesszük fel.

2019.05.22. 18:25
Kriszta, a Romantika korában c versedet a pályázati rovatba jelölted, június 1-jén tesszük fel. A pályázati rovatba csak havonta egyszer, minden hó... Bővebben

2019.05.22. 17:09
Kellemes délutánt kívánok! Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Bogos Boróka: Az utolsó nap
December 22-e, az utolsó napom! Hihetetlen, hogy elérkezett, hiszen olyan távolinak tűnt ez a pillanat. Reggel 9 óra, a tanáriban nagy zsivaj van. Mindenki ünnepi öltözetben, de van, aki csak ünnepi hangulatban rendezkedik az asztalánál. Nekem, nincsenek ilyen problémáim, hiszen egész héten ezzel dolgoztam: kipakoltam a szekrényeimet és hazaszállítottam a tartalmát. Hangosan köszönök, ahogy szoktam:
- Szép jó reggelt Mindenkinek! - Kis mosolyt csalva az arcomra, de érzem, hogy nem az igazi, pedig vártam, ezt a napot. Legalább is mondogatom magamnak...
- Jó reggelt, Neked is! Na, ma vagy itt utoljára? - Érdeklődik a mellettem ülő kolléganő.
- Igen. Jöhet most már egy kis pihi. - Na, jó! én és a pihenés, nevetséges. Ezt meg kellene valaki tanítsa... Van egyáltalán ilyen kurzus: „Hogyan pihenjünk... Miért is jó a lazítás... Nem vagy mindenható, szóval állj meg néha...” - vagy mit tudom én. Tényleg meg kell barátkoznom, ezzel a gondolattal.
- Jaj, meglátod, milyen jó lesz! Ezek voltak a legszebb évek! - Bíztat, a vállamat veregetve, a másik kolléganő.
- Igen, szerintem is. Igyekszem élvezni minden percét. - Mosolygok kedvesen.
Csengetnek. Karácsonyi műsor következik. Kivonulunk mind a folyósóra. Elkezdődik. Énekel a kórus, szaval pár nyolcadikos lány, aztán felolvas az igazgató úr - csak a szokásos sablonos duma. Nem értem, hogy nem képes önállóan és nem a papírt bámulva boldog karácsonyt kívánni -, és vissza a tanári terembe. Koccintás és puszi-puszi. Mindenki mosolyog és kedves szavakat mond. Igazán jó, hogy vannak ünnepek az életünkben, mert legalább ilyenkor kicsit mindenki megmutatja a boldog oldalát. Máskor csak a panasz, a sírás, az elégedetlenség hangzik, és ha ki akarsz törni ebből a körből, hamar összefognak páran, hogy minél több rosszat mondjanak, nehogy azt hidd, hogy a boldogságod helyénvaló.
- Könnyű szülést! - Koccint a poharammal az egyik kolléganő, akinek nincs is gyereke.
- Köszönöm! - Válaszolok illedelmesen, de nem értem miért mondja ezt, hiszen egy szülés mindig fájdalommal jár. Amúgy is, bárki aki meglát és már szült, kérdezés nélkül elmesélte nekem a szülési élményét, de valahogy egyikük sem mondta, még véletlenül sem, hogy: ... olyan könnyű volt..., semmit sem éreztem..., úgy kipottyant, hogy észre sem vettem... stb.
Hanem mindenki ilyesmikkel bátorított: ... jaj, meglátod, amikor úgy érzed, hogy belehalsz a fájdalomba, na akkor fog megszületni..., én már pénteken elkezdtem vajúdni, de csak hétfőre lett meg..., szétrágja a mellbimbód...stb.
Szóval, tényleg nem értem, hogy amikor a „Könnyű szülést” mondat elhangzik, azt azért mondja, mert az illetőnek nem volt ilyesmiben része és ilyenkor ezt szokás mondani. Vagy pusztán a jóindulat szólal meg belőle, ha már neki nem volt az, akkor másnak legyen. Vagy csak azért mondja, mert azt hiszi, hogy van ilyen szülésfajta. Mindenesetre, szeretem azt hinni, hogy tényleg hisznek az emberek bennem, és képesnek tartanak könnyen szülni. Persze még ez a mondat is jobban hangzik, mint mikor azt mondja valaki a találkozás pillanatában, hogy: ...na, jó nagyon vagy..., azta, mekkora lettél..., hú, jó nagy baba lesz, csak épp tudd megszülni...stb. Igen, hát ezekre a gyakran elhangzott bókokra, nem igazán reagálok, maximum egy mosollyal, mert, ha tiszta szívemből válaszolnék, azt hiszem a bókolóm jobban megsértődne, mint ahogy engem megbántott.
Lejárt. Nem fog hiányozni ez a közösség, valahogy soha nem éreztem, hogy igazán be tudtam illeszkedni közéjük. Beülök az autóba. Az osztályom már vár a pizzázóban. Ahogy betoppanok az ajtón, állva fogadnak a diákjaim és egy gyönyörű asztaldíszt, meg egy képes albumot nyújt át az osztályfelelős, megköszönve a velük töltött időt. Hú, a képek a mindenem, honnan tudták. Fantasztikus! A versenyzéseink, a kirándulásaink, a kulturális tevékenységeink és a közös tekergéseink minden, amit velük töltöttem iskolán kívül itt van a kezemben.
- Köszönöm, ez gyönyörű!
- Mi köszönjük, hogy ilyen sokat törődött velünk. - Hangzik az asztal egyik végéből.
- Ön több volt, mint egy tanár vagy mint egy oszi. - Pityereg az egyik lány.
- Maga mindig meghallgatott. - Sír egy másik kislány.
- És mindig kiállt mellettünk. - Mondja a mellettem szemben ülő fiú.
- Ó..., ugyan..., bárki megtette volna! - Próbálok mondani valamit, de annyira megleptek a könnyeikkel, hogy valósággal elakad a szavam. Még soha nem mutatták ennyire ki, hogy szeretnek. Mindig olyan kimértek voltak velem szemben, nem hálálkodtak sem egy fagyizás után, sem egy hétvégi kirándulás után. Meglepődtem.
Beszélgetésbe kezdünk. Minden, ami szóba jöhet: téli vakáció, karácsony, szilveszter...
- Meglátogathatjuk majd? - Érdeklődik az egyik fiú.
- Ó, hát persze! Nagyon örülnék nektek! - Mosolygok nagy büszkén. Nehezen tudom leplezni boldogságom.
Búcsúzkodás. Na, ezt amióta élek gyűlölöm - mindig is az angolos távozási módot szerettem, és elég gyakran ezt alkalmaztam, csak úgy lelépni a helyszínről stílusban -, de most elkerülhetetlen. Egyenként jönnek, megölelnek és megpuszilnak. Elmentek, csak egy kislány marad, aki egy verset nyom a kezembe, mert ő csak így tudja elmondani, hogy mit is jelentett számára, hogy két évig tanítottam.
Visszaülök és csak bámulok magam elé. Ez hihetetlen, ennyi szeretetet és megbecsülést egyszerre... pihennem kell... elkezdem a verset olvasni. Közben, ezek a gondolatok állítnak meg: gyönyörűen ír ez a lány..., milyen őszinte..., soha nem is gondoltam, hogy ennyire fontos vagyok az életében, hiszen csak egy tanár...
- Úgy látom, nagyon szeretik Önt ezek a gyerekek! - Szólalt meg a pincérnő, miközben, az általunk összetolt padokat rendezte vissza a helyükre.
- Igen, én is úgy érzem. - Válaszolok halkan.
- Biztos sok időt töltött velük. - Szólal meg a mellette lévő, aki az asztalokról szedi le a kólás üvegeket.
- Hát, ami azt illeti, igen. Szívesen szántam rájuk az időmet. Olyan ügyes gyerekek.
Visszagondolok a sok-sok délutáni közös pillanatainkra, például amikor egy színdarab előtt beültünk egy teára és kipanaszkodták magukat. Én pedig a hallgató személy szerepében próbáltam segíteni, hogy a jót is meglássák, nem csak a rosszat az embertársaikban. Vagy a tízperces szünetekben lefolytatott beszélgetésekre, amikor csak egy tanácsra volt szükség, egy bíztatásra, egy ölelésre, hogy minden mehessen tovább a maga vágányában. A sok társas- és szerepjátékra, amelyekben kibontakoztatták a tehetségüket és megmutatták személyiségük valódi énjét is. A tanórára, de leginkább az azt félbeszakító problémák megoldására és kompromisszumkötésekre.
Úgy érzem, hogy ezekért a pillanatokért érdemes tanárnak lenni. A gyerekekkel eltöltött időért! Hiszen a tudásunknál többet adhatunk, ha őszintén figyelünk a kicsi felnőtteinkre.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.