Hortobágyi Kata: Egyszer mind elhallgatunk
Kellemes nyári szellő cirógatja a fűszálakat, melyek rendezetlenül ölelik körül leterített pokrócomat. Az égen elvándorló viharfelhők esőt sejtetnek. Nem jár erre senki. Egyedül vagyok ezen a messze elterülő egyhangú síkságon. Nem szabadna, de élvezem a magányt. Arcbőrömön megérzem az első esőcseppeket, melyek egyre gyorsabb tempóban követik egymást. Lehunyom a szemem. Élvezem, ahogy végig folynak szarkalábas orcámon, s beterítik okkersárga ruhám, mely így egy sötétebb árnyalatot vesz fel. Megkönnyebbült sóhaj szalad ki a számon. Mosolygok, ami nevetéssé növi ki magát. Nem bírom abba hagyni. A szememet elhagyja az első könnycsepp. A kezdeti örömömet felváltja a bánat, ami ködfátyolként karolja át vézna testem. Észrevehetetlen halk zokogásom. Levegőért kapkodom, de tüdőm nem képes megtelni friss oxigénnel. Talpra állok, de lábaim felmondják a szolgálatot. Lehullok, mint egy könnyű falevél, mely elválik a számára életet adó fa ágától. Tehetetlenül fekszem ott. Körülöttem hangyák és egyéb apró kis rovarok járnak fel s alá. Kezemet csiklandozzák apró ízelt lábaikkal.
Látlak magam előtt. Bőröd fakulóban, szemeid táskásak az álmatlanságtól, mi már évek óta visszatérő ismerősként köszönt rád éjjelente. Élére vasalt nadrágod finoman siklik végig lábaid mentén. Öltönyöd kávéfoltos, de megjelenésed kifogástalan. Mosolyt csalsz arcomra. Látom, ahogy magabiztosan sétálsz a macskaköves utcán drága bőrcipődben, melynek megvásárlása komoly dilemmát okozott számodra. Füleimben cseng hangos nevetésed, melyet egy-egy századszorra elmesélt fiatalkori emlék csalt elő belőled. Derekam körül érzem hosszú karjaidat, miközben hiányos tánctudásoddal próbálsz remekelni a parketten. Lábaimra taposva, igyekszel kezeidben tartani az irányítást.
Szemeim hirtelen szétnyílnak. Ágyunk paplanja melegében találom magam verejtékben úszó homlokkal. A csillagok még javában bevilágítják a sötét égboltot. Lerugdosom magamról vastag takarónkat, majd ülőhelyzetbe tolom magam puha matracunkon. Zsibbadt lábaim a konyhába vezetnek. Teát töltök egy apró csészébe, melyet még nászajándékba kaptunk az egyik távoli unokatestvéredtől, ki az ízlésünket a legkevésbé sem ismerve kiválasztott egy tulipán mintás készletet. Mindketten utáltuk a tulipánokat. A formázott kerámiát számhoz emelve hallgatom az óra mutatóinak halk ketyegését. Nem sietnek. Mintha mázsás súlyt cipelve próbálnának az idő múlásán lassítani. Élvezem a csendet, mi gondolataim közé kényszerít. Álmom hatására tovább elmélkedem együtt töltött éveinken. Eszembe jutnak az akkor jelentéktelennek tűnő együtt átélt pillanataink. Az esti sétáink, amikre egy idő után sem időnk, sem energiánk nem maradt a hosszú munkában töltött hétköznapok után. A szilveszteri fogadalmaink, amiknek betartása soha nem tartozott az erősségeink közé. A háziállataink, akiket szülői szeretettel gondoztunk és védtünk, hisz egy gyermeki lélek fogantatása nem adatott meg nekünk. Észre se vettük, hogy egyre gyorsabban hagyjuk magunk mögött az éveket, melyek nem kíméltek minket. Szinte pár napja volt, hogy először megpillantottalak gyűrött ingedben és kopott farmerodban a korlátnak támaszkodva nézelődni. Ma már nem láthatlak.
A szomszéd lakásból ismeretlen hangok szűrődnek át a vékony falakon. Nem hergelem magam az idegen zajforráson. Egyszer mind elhallgatnak; hallom az általad bölcsnek titulált mondatot. Nehéz elismernem igazadat, de rá kell jönnöm, hogy szavaid helyénvalók voltak. Egyszer mind elhallgatunk.
4204
pathfinder - 2018. június 14. 13:20:02

Kedves Kata!

Mennyi szomorúság csendül ki belőle! Emlékek, emlékek és emlékek, vidámak és kevésbé azok, de egy egész életre való visszatekintés... Vajon tényleg ennyivel elintézheti az ember az élete "B" oldalán a visszatekintést?! Ennyi egy élet? Remélem, hogy nem csak ennyi.

Novelládhoz szeretettel gratulál druszád:
Kata

5396
Kitti - 2018. február 26. 19:12:51

Szomorú végkicsengése van. Sokat töprengtem rajta. Az álmokról, az életről, a hétköznapokról és a csendről...

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.