Doman Flóra: Függőség
- Begley! Hahó, Miss Begley! Kérem, letenné a mobilt? Helen Begley, magához beszélek!
A hatalmas előadó a hajnali órákban teljesen sötétnek tetszett a szürkeségtől, és a padsorok közt csupán elszórva ücsörögtek a hallgatók és nagyokat pislogva meredtek a tábla előtt magyarázó Mr. Martinra. A férfi még ha ugyan olyan kialvatlannak is érezte magát, mint a diákok, ennek semmi látható jelét nem mutatta, sőt, igyekezett azzal egy kis életet vinni az egész óra hangulatába, hogy sokkal hangosabban beszélt és néha felszólított egy-egy embert, akit már alig lehetett távol tartani az álmok mezejétől. Most viszont épp a negyedik sorban az óra kezdete óta a telefonját nyomkodó lányt szemelte ki magának.
Helen Begley-nek is pont olyan táskásak voltak a szemei, mint mindenkinek a teremben. De őt lekötötte valami, ami viszont nem a gazdaságtörténeti előadás volt, sőt, még nem is a szeméjai belső felének vizsgálata. Az okostelefonjára tapadt szemekkel pötyögött, és mindent, ami körülötte történt, teljes mértékben kizárt - talán még a zár kulcsát is jó messzire elhajította. Mr. Martin viszont nem szerette, ha a diák valami mással foglalatoskodik az ő óráján. Legyen szó akár egy toll babrálásáról, füzetbe való céltalan firkálgatásról, vagy urambocsá' a mobiltelefon nyüstöléséről, mindettől az égnek állt a haja - nem mintha olyan sűrű hajkoronája lenne 49 évesen.
Mr. Martin egyre feszültebb és feszültebb lett, mivel Helen már percek óta rá se hederített arra, hogy miatta áll az egész óra. Az összes szempár a lányra szegeződött, úgy tűnt, mindenki kicsit felébredt arra, hogy valami, azaz valaki megszakította az előadás monoton rendjét és módját.
- Helen Begley! - szólt erélyesebben, mire a megszólított egy másodpercre felemelte tekintetét a képernyőről. A férfi feltolta hosszú orrán a vastag keretes szemüvegét, és egy mély sóhaj után gunyorosan megjegyezte: - Na jó! Megvan valakinek a kisasszony száma? Úgy látom, csak úgy tudnám elérni, hogy figyeljen rám és az órára, ha írnék neki. Azt talán előbb észre venné, és akkor tudnám folytatni.
A beszólást mindenhonnan kacagás követte, mire Helen rászorított a markában lévő telefonra, és a lábát bámulta az asztal alatt.
Utált a figyelem középpontjában lenni, főleg úgy, hogy épp fantasztikusan szórakoznak rajta. Ráadásul valami olyan miatt, amit nem is értenek.
- Miss Begley, most, hogy végre szán rám és az órámra is egy kis figyelmet, megragadnám az alkalmat arra, hogy elmondjam önnek is, hogy mennyire rühellem, ha a hallgatók nem az anyagra koncentrálnak. És képzelje csak, maga pont ezt csinálja épp!
Ha még folytatni kívánta volna Mr. Martin a szövegelést, már nem volt rá lehetősége, mert Helen kapkodva összepakolt, és a mobilját magához ölelve csörtetett ki az előadóból, ahonnan harsány nevetés és sutyorgás neszei kísérték ki. A férfi meglepődve támaszkodott az asztalának, ahogy a lány után nézett, és az egész terem egyszerre halkult el, amikor az ajtó egy hatalmas csattanással bevágódott Helen mögött.
Nem ez az első alkalom a hónapban, hogy ilyen helyzetbe keveredett.
A szemét forgatva szedte vézna, hosszú lábait, miközben ismét elővette a készüléket és amíg átvágott a második emeleti aulán, leszaladt a lépcsőn és egy kósza intéssel elhaladt a portás mellett és kilépett a hűvös, novemberi levegőre, le sem vette a szemét róla.
Helen Begley húsz éves volt ekkor, de úgy nézett ki, mint egy anorexiás tízéves a beesett arcával, sápatag bőrével, alacsony termetével és vékony ajkaival. Mielőtt bárki is azt gondolná, nem, Helennek semmi egészségügyi problémája nincs - legalábbis a laktózintoleranciáján kívül. Egész életében ilyen kis elesettke volt, mindenki egy gyenge kis őzikéhez hasonlította, mert egyébként úgy is nézett ki, főleg azokkal a mélyen ülő, nagy, barna szemeivel. Az igazat megvallva volt pár barátja az egyetemről, mégsem érezte velük úgy magát, mint ahogy szerinte egy baráti társaságban éreznie kellene magát az embernek. Jobb hát neki egyedül, köszöni szépen!
Bár sosem olyan volt, mint amilyennek a külvilág látta. Sokkal több volt a háttérben, mint amit bárki is el tudott volna képzelni.
Vállával nekifeszülve a nehéz ajtónak, kitárta maga előtt, és ahelyett, hogy eltette volna a kütyüt, továbbra is annak világában elmerülve indult el a két saroknyira lévő buszmegállóhoz, ami minden nap egyenesen hazavitte őt, a kis csendes lakásába, ahol végre egyedül lehet.
Anélkül, hogy felnézett volna, tudta, mikor merre kell menni; hova lépjen, de amikor már csak egy utcányira a céljáttól át kellett mennie az úttesten, valami elkerülte a figyelmét: egy teljes gőzzel felé közelítő autó. Helen az utolsó pillanatban kapta fel a fejét és ugrott hátra, a kocsi pedig hangosan csikorogva fékezett le. A volán mögött ülő nő félig rémülten, félig hisztérikusan pásztázta a lányt, aki pontosan ugyanolyan ábrázattal nézett vissza rá. A járókelők ijedten kérdezgették, hogy minden rendben van-e, de Helen csak összébb húzta magán a kabátját, és már iszkolt is tovább, minden szó nélkül.
- Mi a fene! Hát nem figyelsz, te lány? Atyaúristen! - kiáltott utána a nő, és kiszállt a kocsiból. Helen válaszra sem méltatta, az előbbi események miatt kissé remegő kézzel újból beüzemelte a mobilját, és vadul pötyögni kezdett valamit a billentyűzeten. - Mégis mi a francért nem tudod eltenni azt az átkozott telefont?!
Helen levágta magát a fedett kis megálló padjára, és nagyokat lélegzett. Behunyta a szemét, és próbálta normálisra visszaállítani a szívverését, de a szilaj dobogás csak nem akart lecsillapodni. A város és a szapora légzésének egyvelegébe a telefonja értesítője hasított bele, amit azonnal meg is nézett.
Na, de mi az isten lehet az, amire ennyire elveszi Helen figyelmét? Mi az a valami abban a kütyüben, ami mindennél fontosabb?
Egy ideje így megy már ez a lány életében. Körülötte senki sem érti, mi üthetett belé. Sosem volt az a nagyhangú típus, visszahúzódó, mégis rendes lány volt, a tavalyi szemeszterben csaknem ő volt az egyik legjobb hallgatója a szaknak.
Aztán hirtelen minden a feje tetejére állt, amikor visszajött ősszel az egyetem kezdetekor a nagynénjétől, Firenzéből. Még inkább behúzódott az árnyékba, és még véletlenül sem engedett magához az ég világon senkit. Tanulmányait kezdte elhanyagolni, családjával már napok óta nem beszélt, és mindennek az a virtuális valóság volt az oka, ami teljesen beszippantotta őt. Vagy legalábbis mindenki ezt képzelte, hogy függővé vált.
Az éjszaka közepén, evés vagy tanulás közben, a családi asztalnál, a boltban, az utcán, a metrón; mindenhol a kezében volt a mobiltelefon, és semmi pénzért nem lett volna hajlandó letenni.
Három nappal azután, hogy elviharzott előadásról és majdnem sikerült feldobnia a talpát, este hét óra felé kiszállt a kádból, megszárítkozott, felvette a pizsamáját, és természetesen telefonozva a kis konyha felé vette az irányt, hogy kivegye a hűtőből az utolsó cseresznyés joghurtot, és a kanapén elterülve békésen elfogyaszthassa. Rövid, mogyoróbarna haja vizesen omlott a vállára, még arra is sajnálta az időt, hogy megszárítsa. Jobb kezében a joghurt, a balban a telefon, így lépkedett szürke mamuszával a lábain a nappali felé, ahol legnagyobb megdöbbenésére egy egész felhozatalt talált, ami a bátyjából és annak feleségéből és kisfiából, a szüleiből, és abból a dilidokiból állt, aki az egyetemen is tanít pszichológiát. Egyszerre néztek fel rá, és egytől egyig mindegyikük szánakozó, nyugtalan pillantásokkal illette.
- Ti meg mit kerestek itt? - kérdezte halk, értetlen hangon Helen, ahogy végignézett a kis társaságon, holott már jól tudta a választ. - Mi folyik itt?
- Helen, szervusz! - állt fel a doktornő, és látszólag teljesen kiegyensúlyozott volt. A lány tudta, hogy most melyik szöveg fog következni: "Azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked."
- Tudom, hogy csak úgy váratlanul rád törtünk, de a családod és én azért jöttünk most el, hogy segítsünk neked, és...
Helen hallani sem akart erről. Felhorkanva a fejét rázta, és se szó, se beszéd, otthagyta az embereket, és a szobájába ment. Csalódottsággal eltelve túrt nyirkos tincsei közé, de tudta, nem hibáztathatja őket, még ha úgy akarják megoldani a "problémát", hogy nem is tudnak róla semmit.
Mit tehetett hát? Feloldotta a képernyőzárat a mobilján, és úgy cselekedett, ahogy mindig.
- Szia, napsugaram! - szólt bele két csengés után az a kellemes, mély hang erős olasz akcentussal fűszerezve, amit ha meghallott, az egész világ egy jobb hellyé vált a számára. Képtelen volt nem elmosolyodni a becenév hallatán, és alig várta, hogy mindent megbeszélhessenek. - Mi a helyzet? Azt beszéltük, korábban hívsz. Történt valami?
- Később elmondom. Ne haragudj, nem olyan nagy szám. - Helen háttal vetette le magát a pihe-puha ágyába, úgy beszélt tovább. - Nem kapcsolhatnánk videóhívásra? Látni szeretnélek.
A fiúnak nem kellett kétszer mondani, így a következő pillanatban már szemtől szembe láthatták a másik kissé pixeles arcát.
- Na, mondd csak, mibe keveredtél megint? - Érződött az olasz fiú hangján, hogy jól szórakozik, hiszen ismerte már annyira Helent, hogy tudja, vele nem is olyan unalmas az élet, mint ahogy mások képzelnék.
- Képzed, azt hiszik függő vagyok - sóhajtotta a lány fáradtan.
- Ezesetben azt hiszem, én is az lehetek - kacsintott játékosan Helenre a fiú, mire mindkettejük arcán egy őszinte, széles mosoly terült szét.
Helen Marco-val érezte otthon magát. Nem számított neki, hogy a fiú Olaszországban van, ő pedig Angliában. Nem zavarta, hogy csak akkor láthatja és akkor hallhat felőle, ha a telefonja mindig kézügyben van. Mert semmi sem számított neki jobban annál, hogy vele lehessen.
Ez volt Helen Begley nagy függősége, amiről mindenki beszélt, de se senki sem tudott semmit...
5899
domanflora - 2018. március 21. 19:09:18

Kitti, köszönöm, hogy elolvastad és felhívtad a figyelmem a bakira (észre sem vettem volna, holott rengetegszer átolvastam)! Heart

5899
domanflora - 2018. március 21. 19:06:32

Kedves Kata!Smile
Köszönöm szépen a szavaidat, örülök, hogy elnyerte az emberek tetszését, és így a Tiédet is. Heart Igen, ez is egy nagyon komoly dolog, és pont azért írtam ezt meg, mert az én korosztályom nagy részét ez érinti, nem egyszer találkoztam már hasonló esettel. De nagyon jó, hogy ezen így mások is elgondolkodtak a novellán keresztül.
Ölel: Flóra

5396
Kitti - 2018. február 25. 11:46:42

Igazán jó írás, remélem lesz még! Smile
Itt egy kis értelmezési zavar van, javítsd ki, hiszen pont a végét rontja el, a zárómondatot.

"amiről mindenki beszélt, de se senki sem tudott semmit.."

5772
Kata1984 - 2018. február 25. 11:26:12

Kedves Flóra!

Nagyon érdekes történetet írtál. Akárhogy is, de ez is függőség! Előbb- utóbb el kell felejtenie azt a fiút, mert tényleg baleset éri, vagy még rosszabb. Őszintén tetszett írásod. Jól kifejezted magad, és a humorérzéked is megmutattad. Smile

Szeretettel: Rose

Kata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.