Tamásfalvi Hanna: A mosoly app
Kedveseim!

Nagyon hiányoztok a távolból. Igazából, már egy jó ideje halogatom, hogy írjak nektek, de mindig közbe jött valami, és gondolom a Ti naptáratok is tele van teendőkkel. Remélem azonban, annyira nem, hogy e levelemre időt ne tudjatok szakítani. Tekintsetek úgy ezekre a sorokra, mint a nagymamátok szívére tetovált oltalmakra. Tudom, hogy mennyire nem szereti a korosztályotok a tanácsokat, de én most mégis veszem a bátorságot és elétek állok pár útmutató jellegű gondolattal. Számomra az élet már a végéhez közelít, ezért is szeretnék valami olyat hagyni magam mögött, amit fel tudtok használni életetek során. Kérlek benneteket, építsétek be az életetekbe őket, ily módon örökké veletek maradok. Gondolhatjátok, hogy csak egy aggódó nagyi vagyok a virágos szoknyámban és hatalmas szemüvegemben. Tagadhatatlan az is, hogy nagyon rég volt már divat azokat a novellákat olvasni, amiket én tartok a könyvespolcaimon. Lehet, hogy már a konyhában való főzés sem olyan, mint régen, mert mindenféle gépek könnyítik, vagy éppen végzik helyettünk a munkát. Aki ebben nőtt fel, azoknak a fejében meg sem fordul, hogy ez tulajdonképpen természetellenes. Még itt, az elején szeretném azonban leszögezni, hogy véletlenül sem kritizálni szeretnélek titeket, vagy a „mai-világot”, ahogy a korombeliek hívják napjainkat. Ha valamelyik szavamat túlzásnak tartaná a fiatal szívetek, egyszerűen lépjetek tovább rajta, én csak az évek során szerzett megfigyeléseimet írom le. Nyilvánvalóan nem mondhatom azt, hogy éljetek úgy, mint én éltem a fiatalságomat, mert az más világ volt. De azt kijelenthetem, hogy az erkölcsösség és az egyéniség megtartása nem évszámhoz kötött, legyen 1920, vagy 2020, a titok egy és ugyanaz. Tartsd meg azt, aki vagy, de fejleszd tovább, majd oszd meg, hogy gazdagodjon a világ. Hogy ezt hogyan lehet megoldani a modern világban, arra nektek kell rájönni. Viszont egy kis fényt, hogy lássatok az úton a keresés során, azt én is adhatok. A nagymamátok vagyok, és szeretlek titeket! Úgy gondolom, hogy nemcsak lehetőségem, de kötelességem is, hogy felvilágosítsalak titeket néhány dologban. Úgyhogy csapjunk is bele a lecsóba! Na, persze ne abba a lecsóba, amit főztem, bár nagyon finom lett. Most nem küldök belőle, nehogy ráfollyon a levélre és elmossa az értékes soraimat. Amikor kezembe vettem a tollat – igen, a régi töltőtollat, amit még nagyapátok vásárolt sok-sok évvel ezelőtt, és azóta is újratölthetem bele a tintát – tehát azt, amit a vitrinben őrzünk, akkor rögtön hatalmas tűz gyulladt a lelkemben. Nagyon lelkes vagyok, amiért végre kifejezhetem azt, ami már oly régóta gyülemlik bennem. Tudjátok, ahogy az ember idősödik úgy egyre hátrábbra is szorul a társadalomban. Hangja elhalkul, és kevesebb figyelmet kap. Háttérbe szorulásomat először nehezen éltem meg, de mára már megtaláltam a napfényt a felhők között, vagyis rájöttem arra, hogyan tudom a helyzetet előnyömre fordítani. Ezt egy szóval tudom elmondani: Figyelem! Elkezdtem figyelni a világot, figyelni az embereket, figyelni a gyerekeket. Nem akarom azt mondani, hogy kiábrándultam, inkább helyesebb, ha úgy fogalmazom, hogy ők ábrándultak ki. Legalábbis nekem ez volt a legelső benyomásom. Mintha megunták volna-elég hamar - a természetet, a növények szépségét, a barátságokat, az emberi kapcsolatokat, vagyis a valós világot. Ehelyett építettek egy menekülő útvonalat, ahol eltűnhetnek. Ott nem kell szembenézni az élet apró problémáival, vagy megküzdeni egy elismerésért. Ott minden adott, és könnyen megszerezhető. A „ digitális világ” név alatt fut ez a hely. A kiskaput, vagyis az átjárót biztosítja hozzá a televízió, számítógép, tablet, illetve a leírhatatlanul nélkülözhetetlen okos telefon. Az utóbbihoz annyira ragaszkodtok, hogy szinte már a testrészetekké vált.
Nem mellesleg itt megjegyezném, hogy a testetek sem olyan már a használatuk miatt, mint kellene. Nemcsak az elhízásról beszélek, de a hátatok olyan görbe lett, mint egy kifli és fejetek csak lefelé tekint. Lehet, hogy most még nem okoz fájdalmat, de ha eljuttok az én koromba, már biztos nem lesztek hálásak a gépek előtt töltött napoknak. Talán minden eljut hozzátok az interneten, a különféle közösségi oldalakon keresztül. Hamarabb megtudjátok, mi történik Kínában, mint a kínai öregasszonyok és előbb értesültök arról, hogy esni fog, mint maga a virágzó talaj. A könyveket is hangosan hallgatjátok és képzeletetek helyett a tv képe átveszi a szerepet. Úgy látom, hogy túlságosan ellustít és kiszolgál titeket ez a világ, anélkül, hogy bármi maradandót kapnátok. Mert amint elalszotok, kitörlődik fejetekből a haszontalan információ áradat és másnap reggel újakat igényeltek. Csak tudnám, hogy miért? Miért akartok olyan hirtelen tudomást szerezni a világ helyzetéről, amikor nem is abban a világban éltek? Mit tudtok ti a világról? Hiszen történelem órákon, vagy földrajz órákon is jobbnak tartjátok, ha a pad alatt játszotok a telefonon. Egyszerre élvezitek a tudást és undorodtok meg tőle, mert nem azt a tudást vittétek be, amire szükségetek lenne. Elméteket nem táplálja a beáramló információ tenger, hanem csak még éhesebbé teszi. Észre kellene vennetek, hogy önmagatok ismeretét éhezitek, amit legegyszerűbben közösségekben találhatnátok meg. Ha megismerkedtek egymással, megismerkedtek magatokkal is. De ez sem megy a billentyűkön keresztül. A szemkontaktust nem tudja helyettesíteni a kamera. Talán messze él tőletek az, akivel beszélgetnétek és így győzitek le a távolságot? De ha csak vele beszélgetnétek, nem gondoljátok, hogy valami gond van? Annyi ember van körülöttetek, a közvetlen környezetetekben, észre kellene őket venni, és megpróbálni kapcsolatot kialakítani. Csak először lenne furcsa, higgyétek el nekem. Egy kicsi többet nézni felfelé, mint lefelé. Egy kicsit többet nézni egymásra, mint a kijelző táblára. És nemcsak nézni, de látni is azt, ami előttetek van. A rút igazság az, hogy csak egy képernyőn keresztül látjátok a világot. Csak apró pöttyöket néztek egy síkon, de a 3 dimenziós mozi körülöttetek zajlik. Ajánlom nektek, hogy vegyétek észre és vállaljátok fel szerepeteket! Jó az internet, ha tanácstalanok vagyunk valamiben, de az legyen az utolsó segélykiáltás. Inkább hívj meg egy idegent, ha eltévedtél, mert ő a tanács mellé egy szerető mosolyt is ad. Semmit sem kötelező megfogadni abból, amit írok, de tudnotok kell, hogy féltelek titeket, hiszen a szemem fényei vagytok 17 éve, amióta megszülettetek. Bár tavaly karácsony óta nem találkoztunk, én minden nap gondolok rátok. Ma is ezt tettem, csak ezúttal fizikai formába is öntöttem gondolataimat. Saját kézzel írt levelem soraiba az érzéseimet is átküldtem, remélem megérkezik majd,ha kinyitjátok a borítékot. Egyszerűen nem akarom, hogy 60 év múlva úgy ébredjetek fel, hogy visszatekintve az életetekre, nem láttok ott semmi hasznosat. Hiszen a reggelt az instagram végigpörgetésével kezdtétek, majd posztoltatok a facebookon. Az iskolában, vagy a munkahelyen játszottatok a trollokat pusztító, vagy virtuális állat- etető játékokon, majd hazaérve bekapcsoltátok a tv-t. Este pedig a családi vacsora helyett, chateltetek valakivel a távolban, aki ugyanannyira azt hiszi, hogy él, mint ti, pedig fogalma sincs arról, hogy mi az élet. Nem vagyok a helyetekben, de ha ott lennék, nem akarnék szerelmes lenni telefonon keresztül. Akkor valójában a szerkezetet szeretjük nem? Nem akarnék minden étkezés előtt fotót készíteni a tálról. Hogyan nem hűl ki, ha ennyit babráljátok? Nem akarnék kutyafüleket és nyelvet helyezni a fejemre, amikor mosolyt is tehetnék, de azt sem egy applikáción keresztül.
A „mosoly - app” az öröm, de az csak a való világból tölthető le. Mégpedig úgy, hogy barátokat szerzünk, és törődünk is vele. Talán meglepődhettek, hogy honnan ismerem ezeket a szavakat, de látjátok, hogy a figyelem, ilyen varázslatokat tud okozni. Próbáljátok ki! Többet a valóságba, mint a mesébe. Mert amit ott láttok, csak a máz, a felszín, akár az „egyszer volt, hol nem volt”-al is kezdődhetne. Mindent meghamisítanak, hogy vonzóbb legyen, amit a képernyőn keresztül néznek.
Olyan, mint az ízfokozó burger, több kell, de hiába, hisz nincs benne lélek. Keressétek, hogy hol tudtok tanulni, hol tudtok táplálkozni! Ne kelljen megkérdeznetek, amikor az én koromba értek, hogy: Mikor éltem? A válasz, a most, úgy, hogy tegyétek emlékezetessé. Talán áldozatokkal jár, de a munka megtérül. Még egyszer írom, nem kioktatásnak szánom, csak elővigyázatosságból szólok. Hiányoztok és elmondhatatlanul szeretlek titeket. Ha tudjátok mi a szeretet, a soraimból azt olvassátok ki. Amilyen gyorsan csak tudtok, gyertek és látogassatok meg! Van még más is a tarsolyomban és a lecsóim is nagyon finomak! Ez volt az előétel, remélem ízlett!
Csókol, ölel, és imádkozik értetek: Mari nagyi
A levél a két testvérnek érkezett, Alexnek és Lillának, bár a nagymama küldhette volna bármelyik fiatalnak is.
A legmenőbb app - ot, nem a telefonon hordozzuk, hanem az arcunkon.
A „mosoly - app” frissítésre szorul!
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.