Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2018.04.21. 22:50
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2018.04.21. 17:55
Kellemes délutánt és estét mindenkinek. Smile

2018.04.21. 10:20
Szép napsütéses délelőttöt mindenkinek! In Love Miklós

2018.04.21. 08:29
Szép napot mindannyiunknak! Ez már nem is tavasz, ez már kora nyár! Smile Coffee cup

2018.04.21. 07:56
Szép napot.

2018.04.20. 22:53
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2018.04.20. 20:00
Szép estét Tinéktek kedves Holnaposok !

2018.04.20. 19:33
Kellmes estét kivánok !! Smile

2018.04.20. 18:02

2018.04.20. 16:52
Köszönöm szépen, József Rose

Archívum
Felhasználók
Pataki Anett: Tavasz, szerelem: Ötödik történet (2018. március)
Kacsaetetés

Teljesen átlagos hozzászólásként indult. A blogolás és más blogok olvasása volt a hobbija. Ha az új kollégák vagy a rapid randis beszélgetőpartnerek rákérdeztek, természetesen nem ezt válaszolta. A az önmaga elé vászonra kifeszített imidzsén szabadidejében nagyokat sétált a közeli parkban, kacsákat etetett a tónál, időnként kocogott, otthon pedig, ha nem a zongoránál ült, akkor az ablak előtti fotelbe kucorodott, hogy olvasson egy vaskos kis Dosztojevszkijt. Húsz éve nem ült már zongoránál. Meddő próbálkozás volt az csupán a szülei részéről, még általános iskolás korában, hogy valami zenei nevelés is érje. Az erőfeszítéseket a sarokban álló szintetizátor is jelezte, amivel valójában inkább a botfülű apja szórakozott. Az anyja könyörgött neki, hogy vigye magával az átkozott hangszert, amikor elköltözött.
Megszokta ezt a vásznat. A beszélgetések idején elővette, kiterítette, képzeletbeli keretbe fektette és könnyedén tartotta maga előtt akár órákon keresztül is. Amikor elbúcsúzott, a mobiljával és a tárcájával együtt az összehajtott vásznat is a táskájába tette és hazament. Fáradtan rogyott le az az íróasztal előtti székre, de éhes szemekkel falta a képernyő kékes fényét. Minél hosszabb volt a nap, minél tovább volt távol, annál több bejegyzés gyűjt fel a falán. Szerette azokat a reggeleket, amikor kicsit korábban tudott kelni, mert ilyenkor legalább a híreket végigfuthatta, és tudta, milyen blogbejegyzésekre számíthat a nap végén. Ő így futott, nem a tó körül, vagy a futópadon – nem is hazudott azzal a kocogással akkorát.
Csodálta azokat, akik az aktuális hírekre reagálva, masszív gondolatfolyamokat tudtak a képernyőre önteni. A saját blogján, lányka30 néven csak a maga mikrokörnyezetéről és a saját életéről írt, ám ezt annyira jelentéktelennek tartotta, hogy még ebből is szigorúan szűrte a tartalmat. Bármennyire szerette olvasgatni mások Mit viseltem ma? bejegyzéseit, a saját ruháit nem fényképezte le soha. Az általa kikísérletezett vacsorát, és a saját érzéseit sem írta le. Az egész blog csak egy válasz volt az ingerekre, amik érték. Leírta, hogy ma kék sálat viselt, mert látott egy hasonlót egy óriásplakáton tegnap, vagy hogy kipróbálta szuperanyu218 halrudacskás receptjét, és bár nincs három gyereke, azért neki nagyon ízlett. Néha lefotózta a folyót a villamosról, ez volt a legeredetibb tartalma. Már előre várta a tavaszt, mert elhatározta, hogy megpróbálja lefotózni az útjába kerülő virágba borult fákat is, de az éppen csak megjelent rügyek egyelőre még nem nyújtottak különösebben szép látványt.
Az igazi élvezet számára a más emberek blogjához való hozzászólás volt. A sajátját csak azért vezette még, mert nem akart egy bármilyen arc és háttér nélküli internet-szellem lenni. Voltak kedvenc blogjai, különböző témákban, és volt, amiket csak alkalmanként olvasott, ha érdekelte egy téma. Szuperanyu218 blogja például rettenetesen frusztrálta. Miért is akarná folyton azt látni, milyen sikeres annak a nőnek az élete, míg ő itt gubbaszt egy sötét lakásban egyedül, és csak azért lép ki az utcára, hogy elvégezze a közepesen fontos, és annál is kevésbé érdekes munkáját hetente ötször. Mégis, pont szuperanyu218 egyik bejegyzése volt az, ami alá azt a bizonyos hozzászólást írta.
Március volt, szuperanyu218 pedig komoly dilemmával küzdött. Két nagyobbik porontya már rájött, hogy működik a húsvét, de a legkisebb még hitt a nyúlban. A bejegyzésben a saját tapasztalatait és a szülő nevelési könyvek pszichológusainak véleményét vetette össze, kérve az olvasóit, hogy segítsenek neki eldönteni, vajon az a jobb, ha a legkisebbet megfosztja a tojást tojó nyúl képzeletbeli alakjától, vagy az, ha a nagyobb gyerekeket is ráveszi a kollektív hazugságra és a család egységes erővel veri át a világról dolgairól még mit sem tudó Zselyke-Annalizát.
Szombat este olvasta a bejegyzést és egész vasárnap reggel a problémán őrlődött. Megpróbálta elképzelni, milyen lenne, ha a saját gyerekeiről lenne szó, de túl távoli volt a kép. Végül azt írta, hogy ha a nagyobb gyerekek is átélhették a tojáskeresés és a nyúlvárás élményét, kegyetlenség lenne ezt elvenni Zselyke-Annalizától. A gyerekeket talán jobb nem egy egységes alomként kezelni, hanem külön-külön, mindegyiket az életkorának megfelelően. Később, mivel szép idő volt, úgy döntött, kimegy sétálni és kacsát etetni – most először. Mire visszaírt, egy válasz várta a hozzászólása alatt. Nem szuperanyu218 volt, ő köztudottan nem válaszolt minden egyes jelentéktelen kommentre, hiszen családja volt, temérdek dolga, és még az legyen hálás neki, aki hallathatja a hangját a magasröptű gondolatai alatt. A válasz tás2000-től érkezett, akit még sosem látott hozzászólni itt. Azt írta, hogy szerinte veszélyes a nagyobbakat arra nevelni, hogy hazudjanak a kicsinek, mert így azok összetéveszthetik a szerepüket és a jövőben is kontrollt gyakorolhatnak Zselyke-Annaliza felett. Hozzátette azt is, hogy tapasztalatból beszél.
Furcsa tüzet érzett a mellkasában. A hozzászólásai általában olyanok voltak, mint a tengerbe vetett palackposta – talán elértek valakit, messze a távolban, de érdemi válasz sosem érkezett rájuk. Most viszont egy igazi hozzászólás-vitába keveredett. Egész délután fogalmazgatta a választ. Megpróbálta kitalálni, milyen ember lehet ez a tás2000, de a név alatt csak egy teljesen üres blog futott, amihez még sablont sem választottak. Abból, hogy tapasztalatból beszélt, arra gondolt, hogy talán a saját gyerekei már átestek a nyúlkeresztségen. Végül azt írta, hogy Zselyke-Annalizának csak jó, ha hozzászokik a kontrollhoz, így legalább nem lesz akkora kín viselnie azt az életben. Alig tudott elaludni, folyton fel akart kelni és frissíteni az oldalt, hogy lássa, érkezett-e válasz. Reggel az ébresztő után rögtön felpattant, és valóban, ott várta egy hajnali hozzászólás, miszerint, ha Zselyke-Annaliza inkább azt tanulja meg, hogy a valós információkat összegyűjtve saját maga irányíthatja az életét, akkor felnőttként sem kell tűrnie semmilyen elnyomást.
Fogmosás közben egy frappáns válaszon gondolkozott. Már egyáltalán nem érdekelte, hogy dönt szuperanyu218 a húsvéttal kapcsolatban. Végül leírta, hogy képzeli el 40 év múlva Zselyke-Annalizát a Nobel-díjátadón. „Köszönettel tartozom az anyámnak, aki nem hagyott a húsvéti nyúl illúziójában sínylődni.” Olyan jól szórakozott a saját viccén, hogy végigvigyorogta a villamosozást. Az iroda ablaka elé lógó faágon aznap kis zöld leveleket látott megjelenni. Ebédszünetben, amikor egyedül maradt, a nyitott ablakon át készített is egy közeli képet róla. Elhatározta, hogy ha hazaér, kirakja a blogra és odaírja, hogy „Itt a tavasz!”.
Szuperanyu218 hamarosan lezárta a hozzászólás szekciót a bejegyzése alatt, lévén a kérdés még a húsvét eljövetele előtt aktualitását vesztette. A legidősebb gyerek egy magánakció keretein belül felvilágosította Zselyke-Annalizát a húsvéti nyúlról, és hogy kerek legyen a történet, egyben a télapóról, és a fogtündérről is. Tás2000 azonban egyre több helyen bukkant fel, mintha direkt keresné lányka30 hozzászólásait. Különböző témákban szálltak vitába, lehetett az politika, divat, vagy akár egy recept. Bármihez tudtak egy-egy félig-meddig személyes történetet kötni, és úgy vezettek végtelen hozzászólás-láncokat, hogy közben szinte semmit sem fedtek fel magukról. A fogalmazásból és a szóhasználatból azért arra lehetett következtetni, hogy tás2000 férfi.
Gyakran elképzelte, milyen lenne Tással – már csak így hívta magában – leülni és szemtől szemben beszélgetni, mondjuk egy kávé mellett. Vagy együtt elmenni arra a buta filmre, amit egyikük sem látott még, de az előzetes alapján már mindketten komplett kritikát írtak róla egy filmes blog bejegyzése alatt. Ezzel együtt rettegett minden alkalommal, ha női témájú blogok alatt beszélgettek. Mi van, ha a miniszoknya történetéről szóló blog alá Tás majd azt írja, hogy „én a hétköznapokon szívesebben viselem a legalább térdig érő darabokat”, vagy ami még rosszabb, a selyem ágynemű jótékony hatásairól majd az jut eszébe, hogy „a feleségem nem is hajlandó másban aludni!”. De Tás sosem írt semmi ilyesmit.
Egyre többször ment ki kacsákat etetni. Egyrészt élvezte a napsütést és összebarátkozott egy környékbeli nyugdíjas párral is, akiknek szintén ez volt a hobbijuk – ő is a valódi hobbijaként kezdett tekinteni erre a tevékenységre, holott mostanában nem járt rapid randikra, ahol előszedhette volna a megfestett vásznat. A vásznon a kacsaetetés most már vastag fekete betűkkel szerepelt. Talán elkezdhetne kocogni is, úgyis szép az idő, és ha a szomszédja sörhasú férje képes minden este a lakótelep körül szenvedni, tréninggatyában, sípoló tüdővel, akkor neki sem kéne, hogy gondot okozzon napi fél óra.
Virágba borultak a fák. Nem csak az iroda körül, de a tónál, a lakótelepen és a villamosmegállóban is. Egy ideje lelkesen tette fel a blogjára a képeket. Fotótechnikailag nyilván kifogásolhatók voltak, de szerette elkapni a színeket és a fényeket. Néha Tás is hozzászólt a képeihez, és akár dicsérte, akár kritizálta őket, az arra sarkallta, hogy újakat készítsen. Egyszer Tás felismerte az utcát, ahol a kép készült. Lányka30 szíve kalapálni kezdett, hát egy városban élnek! Vagy legalább Tás is ismerős a környéken. Eddig akár a Marsról is írhatta volna a hozzászólásait, de ezzel az apró jellel már sokkal kézzelfoghatóbbnak érződött, mint valaha.
Naponta akár tíz üzenetet is váltottak, de sosem közvetlenül, kizárólag hozzászólások formájában. A blogközösség rettegett párosává váltak, hiszen ritkán tettek hozzá érdemben a témához, inkább csak egymással voltak elfoglalva, viccelődtek és ugratták egymást. Éppen a telekocsik társadalmi hatásáról vitatkoztak, de mivel nem volt a kedvence a téma, inkább csak Tás szavait próbálta játékból kiforgatni. A hecceléssel annyira felbosszantotta a másikat, hogy az kifakadt. „Te ehhez az egészhez egyáltalán nem értesz!” Lányka30 nem sértődött meg, tényleg nem egészen értett mindent a gazdasági láncreakció és az emberek eltávolodásának összefüggéséből. „Akkor minek beszélgetsz velem?” kérdezett vissza, de erre már nem kapott választ, mielőtt lefeküdt volna aludni. Kicsit aggasztotta is, hogy talán nagyon magára haragította Tást.
Reggel narancssárgán villogott a kis értesítést jelző ikon. Egy válasz érkezett a legutóbbi hozzászólására. A szemét dörgölve ült le a székébe és várta, hogy a gép megnyissa a kérdéses oldalt. A válasz rövid volt. „Mert szeretlek.”
Lányka30 remegő kézzel tolta a kurzort a privát üzenet ikonja felé.
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Még nem küldtek hozzászólást