Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Winczheim Tibor: A lebbencsleves (2018. április)
- Marci! Gyere csak ide! – szólt az étterem főszakácsa fiatal kollégájának.
- Itt vagyok, főnök, mi a baj? – kérdezte az érintett.
- Figyelj, fiacskám! Frici beteget jelentett, Imi szabin van, kettőnkre hárul a mai nap. Holnapra esetleg kapunk erősítést más, vállalati étteremből, de ma mindenképpen egymásra leszünk utalva. Tudom, hogy még nincs üzemi konyhai gyakorlatod, de most megmutathatod, milyen tökös legény vagy! A Cordon bleu-t én egyedül összedobom a rizi-bizivel, valamint enyém az a la carte, rád a lebbencsleves maradna meg a káposzta saláta. Ne vedd rossz néven, ha megkérdem, hiszen mindössze egy hete vizsgáztál: meg tudod oldani a feladatot?
- Most viccel János bácsi? Egy lebbencsleves, meg egy savanyú már csak nem fog ki rajtam!
- Rendben, ezt akartam hallani, fiacskám! A kiírás ott van az irodában, ha bármi gondod lenne, szólj, de fölöslegesen ne tarts fel, lesz elég dolgom. Rendben? – azzal neki állt felszeletelni a két egész karajt.

- Készen vagyok a levessel János bá’. Meg a salival is. Tőlem akár lehetne is kezdeni a közétkeztetést, meg az ételhordók megpakolását. Meg tetszik kóstolni mindkettőt?
- Megbeszéltük, hogy önállóan dolgozol. Most meghalni sincs időm, nemhogy kóstolgatni. Ha megtanultad a szakmádat, egyedül is el tudod dönteni, hogy kioszthatóak-e? Bár, ahogy így elnézem, hiányzik még valami a fazékból!
„Ennek röntgen szeme van? Megint nem tettem volna elég sót a kajába? A múltkor is, amikor a krumplipürét kevertem, csak rám nézett, és a jobb keze három ujját összedörzsölte, jelezvén, hogy a só hiányzik belőle. De most tuti raktam bele. Vagy tán nem eleget?”
Megkóstolta. „Nem is tudom… Nekem elég sós, de az öreg biztosan jobban tudja… Ha több évtized alatt az itteni közönség sósabban szereti, hát legyen, rajtam ne múljék”.
Odament a sós zsákhoz, bele merítette a decis merítőkanalat, majd vissza is öntötte. „A Delikátnak jobb az íze, azt teszek bele” - gondolta és bele szórt egy kis csomaggal a kilencven literes leveses fazékba.
- Elintéztem János bácsi! – mondta a konyhafőnöknek, és büszkén húzta ki magát.
- Nem látom, fiam! Így biztosan nem fogod kiosztani a levest, higgyél nekem! - vetette oda, majd bement a raktárba.
„A francba! Mi hiányozhatna még belőle?” Beóvatoskodott az irodába, és megnézte a kiírást. „Krumplit, zöldséget, nem tehetek bele, hiszen raktáron nem tartunk, amit reggel leszállítottak, azt meg mind bele raktam!” Aztán a homlokára csapott. „Hogy én milyen hülye vagyok! Csakis fűszerek jöhetnek számításba: de miből tegyek még bele? A paprikából, vagy a borsból?” Nem tudta eldönteni, ezért mindkettőből tett a fazékba, majd újra a főszakácshoz ment, és jelezte, készen van.
- Nem tudom, mit tettél bele, de nem azt, amire én gondoltam, mindenesetre igyekezz, mert nemsokára tálalás! – ezzel kezdte rászórni az üstben lévő főtt rizsre a konzerv zöldborsót.
Marci teljesen megzavarodott. „Mi a büdös menykő hiányzik még belőle? Nem igaz, hogy ennyire gyökér lennék! Már az első megpróbáltatásnál felsülnék? Na, nem! Rajtam nem fognak röhögni, engem nem fognak kigúnyolni! Újra átnézem a kiírást, valamit elnézhettem. Most tételesen végig megyek az alapanyagokon, meg kell találnom a hiányzót, ha a bele döglök is!” – ezzel újra beólálkodott az irodába.
„A kiírás szerint mindent bele tettem. Legfeljebb hagymát, és fokhagymát dobhatnék még bele, de az már nem fog megfőni a fazékban. Igaz, feltehetnék egy kisebb lábosba mindent, pár perc alatt nagylángon meg is főne, de nem biztos, hogy ezek hiányoznak. Talán kevés szalonnát pirítottam volna?… Vagy a lebbencstészta túl kevés? Jaj, de bonyolult ez a nagykonyha, most mit csináljak? Újra menjek a főszakácshoz? Nem, ez nagyon ciki lenne… Hozok a raktárból még szalonnát, gyorsan apró kockára vágom, megfuttatom rajta a tésztát, leöntöm róla az olajat, abban megdinsztelem a hagymát a fokhagymával együtt. Hogy tuti legyek a sikerben, bele dobok még két kisüveg lecsót is. Igaz, ez nincs kiírva, de lehet, hogy az önállóságomat, a problémamegoldó képességemet teszteli a séf. Ezen a kis lecsón nem múlik semmi, viszont, ha tényleg ez hiányzott a levesből, és én észrevettem, én leszek a király!” Mindent kihozott a raktárakból, és az elgondolása szerint meg is főzte azokat.

A közétkeztetésben részt vevők hosszú hónapokig meséltek erről a napról. Még a legöregebb nyugdíjasok sem emlékeztek ilyen finom, ennyire dús, ennyire jól eltalált, ízletes, és sűrű lebbencslevesre. Dicsérték a főszakácsot, az üzletvezetőt, a vállalat igazgatóját, és mindenkit, aki az eszükbe jutott. A frissen végzett ifjú szakácsról persze elfeledkeztek. Persze, jobb is, hiszen mit is mondhatott volna? Hogy nem szándékosan, hanem a minden áron való megfelelési kényszer miatt főzött ilyen jót: a levesből ugyanis, alapjába véve semmi sem hiányzott.

Csupán az, ami nélkül a levest valóban nem lehetett volna kiosztani: a merítőkanál.


Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.