Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Bubrik Zseraldina: A mosoly... (2018. április)
A tárgyaló teremben, csendben ültek az emberek. Olyan halkan vettek levegőt, nehogy rájuk nézzenek. Ha szúnyog, vagy légy betéved, biztos az embereknek mind a két szeme követte volna, mintha ő lenne a vádlott

Az ajtó kinyílt, a bírónő belépett, mindenki felállt. A székhez érve egy kicsit hangosan kihúzta, de senki nem nézett oda. Majd leült, bólintott egyet, és elhangzott az első mondata.

- A vádlott, Eduard James álljon fel!- kimért hangon szólt, hogy tudják, neki még nem bűnös.

Kis szünetet tartva egy kicsit jobban megvizsgálta az előtte álló szimpatikus fiatal férfit. Nem értette miért állhat itt a vádlottak padján. Majd szemét becsukta, és mielőtt kinyitotta volna, feltette kérdését:

- Bűnösnek vallja Magát?- és tágra nyílt szemmel várta válaszát.
- Igen Bírónő. - szólalt meg elég nyugodt hangon a harmincnégy éves Eduard. - Húsz évvel ezelőtt kezdődött, amikor tizennégy éves lettem, elkezdtem Középiskolába járni. Minden reggel busszal mentem. A buszmegálló tele volt, rengetegen várták a buszt. Sok ismerőst felfedeztem, beszélgettünk pár volt osztálytársammal. Pár perc után megláttam Őt. Ahogy jött felénk...A vörös haja, ahogy foncsikba volt fogva. Rám nézett, elmosolyodott. Én akkor ott lefagytam. Körülöttem rajta kívül senkit nem láttam, és egy szót sem hallottam. A busz bekanyarodott, de nem figyeltem oda. Csat Őt nézetem. Felszállt előttem, próbáltam utána menni, de nem fértem hozzá. Ő a hátsó üléseknél leült, elővett egy könyvet, és hozzákezdett olvasni. Egész úton Őt néztem. Azt sem tudtam, az első utam milyen volt, nem figyeltem semmire, és senkire, csak rá. Mivel nem tudtam a nevét, nem is mertem senkit sem megkérdezni, ezért a Hope nevet adtam neki. Három éven keresztül próbálkoztam közelebb kerülni hozzá. Ha beteg voltam, akkor is mentem Iskolába, mert egy napot sem akartam kihagyni, hogy nem látom. Elég volt nekem az üres hétvégék. A szünetekben is minden nap megálltam közel a buszmegállóhoz, de úgy, hogy ne lássanak. Az a pár perc, amíg láttam a mosolygós arcát, az egész napomat bearanyozta. Egyedül az bántott, hogy jegygyűrű volt rajta. Nem mertem hozzá szólni, gondoltam úgyis elutasít. Azt meg nem szerettem volna hallani. Inkább éltem abban a tudatban, minden reggel csakis az enyém. Három év után nem láttam felszállni a buszra. Gondoltam lehet, hogy beteg, majd meggyógyul, és itt lesz velem.
- Vártam egy hetet, a második hetet, a harmadikat, de nem jött. Egy világ omlott össze bennem. Már Iskolába sem volt kedvem menni, de még felkelni sem. Gondolataimat áttereltem másokra, mást próbáltam a szívembe zárni, de nem sikerült. A neve ott járt mindig a fejemben: Hope... Hope... Hope... Eltelt húsz év, amikor megláttam az interneten. A szívem úgy elkezdett dobogni, féltem nehogy kiessen a helyéről. Először nem hittem el, gondoltam egy hasonmás. De nem... Ő az, Hope! Végignéztem az adatlapját, volt pár közös ismerősünk, tehát biztos, hogy Ő az. És akkor megláttam a lényeget, ami a szívemet megint hozzákezdte hevesen ütni: egyedülálló. Éreztem, tudtam, eljött az én időm, Hope az enyém lesz. Bejelöltem ismerősnek, eldöntöttem, addig nem mozdulok a gép elől, míg vissza nem igazol. Pár óra múlva visszaigazolt. Boldog voltam. Legyet lehetett volna velem fogatni, vagy ha azt mondják nekem másszam meg a Mount Everest-et, biztos megteszem, pedig tériszonyom van. Szerettem volna írni neki, de nem mertem. Féltem attól, megint el fogom veszíteni. Aztán egy napon kaptam tőle egy levelet, melyben kérdezte, honnan ismerjük egymást. Pedig úgy gondoltam plátói szerelem van köztünk, hiszen amikor rám nézett mindig mosolygott. Ezek szerint három éven keresztül egyszer sem látott? Nem baj, eldöntöttem nem adom fel. Másnap én írtam rá, megkérdeztem mi van vele, kivel él. Mondta egyedül van, nincs párja, de most nem is akar ismerkedni. Nem tudtam mit fogok csinálni, de tennem kellett valamit. Ha nem lehet az enyém, másé sem lesz. Most baj, hogy kilenc évvel vagyok fiatalabb? Nem olyan sok idő. Elkezdtem a magánnyomozásom. Kiderítettem hol lakik, hol dolgozik, mikor hova jár, és minden egyes mozdulatát követtem. Amikor mindent tudtam, akkor eldöntöttem, hétvégén az enyém lesz... - lehajtotta a fejét, kicsi szünet után nagyon halk szavakkal megszólalt:- Eljött a szombat reggel, felöltöztem, díszbe vágtam magam, elindultam. Egész úton csak az járt a fejemben, végre vele lehetek. Már a kocsiban éreztem az édes parfümje illatát. Húsz éve volt, de még mindig emlékeztem rá. Ritkán váltott, de az illat vagy vanília, vagy sárgadinnye volt. Jó az ízlése, én is szeretem. Amikor megérkeztem, egy kicsit még ülve maradtam. Nem mertem kiszállnia kocsiból. De éreztem, hogy mennem kell... Már várt rám, az enyém akart lenni. Belenéztem a tükörbe, megigazítottam a szemöldököm, mosolyogtam egyet, majd kinyitottam az ajtót. Nagyot sóhajtottam, és kiszálltam. Bezártam az ajtót kulcsra, megfordultam, elindultam, hogy közelebb legyek életem szerelméhez. Megálltam a bejáratnál, bekopogtam. Pár másodperc után kinyitotta az ajtót, ott állt előttem, és rám mosolygott. Soha életemben nem fogom elfelejteni ezt a mosolyt. A szívem megint kiment a helyéről, de azt sem tudom hova, és hírtelen egy szó sem jött ki a számból. Ő persze rám köszönt, beinvitált. Leültünk a nappaliban, kérdezte mit iszom. Kávét kértem, pedig nem is szeretem. Kiment a konyhába, megfőzni a kávét. Pár perc után felálltam, oda mentem a háta mögé, átöleltem, majd annyira megijedtem, mit fog mondani, hogy a nyakára tettem a kezem, és elkezdtem fojtogatni. Lassan kezdett összeesni. Amikor nem éreztem, hogy levegőt venne, megfogtam, felemeltem könnyű testét, és hálószobájába vittem. Lefektettem a francia ágyára, odaültem mellé, és néztem. Ilyen gyönyörű nőt még nem láttam, és azt hiszem, már nem is fogok. Boldog voltam... Hope már az enyém. A szívem a helyére került. Elővettem a telefonom a zsebemből, majd nyugodt, lassú beszéddel elmondtam a Rendőrségnek, hogy mit tettem. A beszélgetés után kikapcsoltam telefonom, letettem az éjjeli szekrényre. Hope mellé feküdtem, lecsuktam gyönyörű zöld szemét, átöleltem, és vártam. Megnyugodtam...
1867
Zseraldina19 - 2020. január 07. 20:42:59

Igen, a mosoly néha ölni tud. A legtöbbször jó felé tart. Köszönöm Kitti! Rose

5396
Kitti - 2020. január 07. 17:46:41

Látom már, milyen veszélyes mosolyogni. (...)
Klassz!Rose

1867
Zseraldina19 - 2018. május 18. 11:31:48

Kedves Rita!
Köszönöm a kedves szavakat!
Szép hétvégét!
Puszi!
Zsera

1867
Zseraldina19 - 2018. április 13. 14:55:37

Kedves Babu!

Köszönöm szépen a kedves szavakat! Szép hétvégét kívánok!
Puszi!
Zsera

5548
babumargareta - 2018. április 12. 18:32:57

Kedves Zseraldina.
Borzadva olvastam a történetet .
Hát ilyen is van sajnos ,az övé lett mindörökre.
Húsz év után ! Meghökkentő !! Sad
Gratulálok szeretettel......Babu
Megérdemelten kaptad a dijat az biztos !!!Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.