Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2018.09.21. 22:50
Kedves Józsi! megkaptam a Zsebkönyv 6. kötetet! Köszönöm szépen4

2018.09.21. 19:27
Mamuszka! Az"Élek!" című versemmel kívánok felépülést, és alkotókedvet! Winkriston

2018.09.21. 19:27
Köszönöm a kedves szavakat minden üzenet szívemhez szólt. Ha javulok, visszatérek, de szünetet kell tartanom- Szép hétvégét minden holnapos ... Bővebben

2018.09.21. 16:37
További szép estét. Rose Mamuszka drága! Minden jót kívánok Heart-ből szeretettel!

2018.09.21. 13:54
ÚJ Cikkeink is felkerültek a magazin oldalára!

2018.09.21. 13:12
Szép napot mindenkinek. Smile

2018.09.21. 12:57
Kedves Józsi! Köszönöm a feltöltést!&#128522
;

2018.09.21. 09:27
Mamuszka Drága ! Ne menj még el,,, Maradj velünk,,, Mi lesz velünk nélküled, és az írásaid hiányában? Ölellek ! - keni -

2018.09.21. 07:52
Mamuszka Drága! Te már olyan sokszor búcsúztál, hogy nem mész sehova! Itt maradsz a verseiddel együtt. Vigyázz Magadra. Puszi: Viola Birthday

2018.09.21. 07:05
Köszönöm versem feltöltését.

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Miri
» Online vendégek: 7
» Online tagok: 0
Tasev Norbert: Csetepaté
A nagyvilági, menő mulatóban, ahol egyetlen pohár kóláért is fölszámítottak legalább tízezer forintot -, az idősebb úriember érkezése nagy megdöbbenést keltett. Ez a felkapott bulizós bár a fiatalabb nemzedék kedvelt találka - és mulatós helyének számított, ahol legfeljebb csak az uraktól kértek csekélyke belépőt, míg a csábosabb, és roppant csinos, - főként előnyösebb megjelenésű hölgyektől, akiknek testét legfeljebb csak imitt-amott takaró koktélruha, ha takarta egy puszi, vagy csábító mosollyal sok mindent el lehetett pénz nélkül is érni! Sokszor csak a pénz tud viselkedni, az ember már ritkábban!
Az öregúr bejött magas, kissé pocakos testtel, mégis valami ritkán fölmutatott emberi méltósággal, mely talán csak a lovagokra, vagy régimódias gavallérokra volt leginkább jellemző, fekete mogyorófából készült botjával, mely igen-igen jól jött - különösen a téli front érzékeny napok környékén, és mely önvédelmi fegyverként is szolgált, ha kihúzta eredeti faburkolatából a finoman edzett, tűhegyes acélpengét. Úgy lépett be erre a zsivalygó, emberi szót is ritkán hallott, totális hangzavart, és apokaliptikus megsemmisülést dübörgő diszkós helyre, mint aki különös hírmondóként egy fontos üzenetet szeretni közölni a léha, könnyelmű, és a szándékos közönyösséget túlzásba vitt világgal: emberi Törvényt, és egyszerre erkölcsi ítéletet az esendő gyarlóság felett…
Az öregurat zavarta a totális hangorkán eszeveszett, zabolázhatatlan ritmusa; szó nélkül, mint általában a ritkán észrevett türelmes vendégek átvonult fejedelmien az összecsődített termen, és botjával finom műveletként meglazította a fő vezetékeket, melyet a hangerőt szabályozták. Az adott hangerősítőnek sem kellett sok idő - néhány perc múlva a hang fokozatosan elhalkult, és helyébe lépett a tartalmas csönd!
- Ki a franc babrál az elosztókkal?! - dörrent egy kellemetlenül acsarkodó, izomkolosszus egy másik emberre, hogy hátha az megtudja mondani a műszaki probléma okát.
- Fogalmam sincs főnök! De megtalálom és előkerítem! - lázas kutatási folyamatba kezdett, ettől remélve több borravalót, vagy hevenyészetten kiérdemelt előléptetést kapni.
Az öregúr szándékosan egy olyan pontját választotta ki a teremnek, ahol kivételesen még sarokasztalokat is beépítettek, és ahol a zaj tökéletesen elhalt, és emberi illatok, és zörejek léphettek végre az akusztikai élvezhetőség helyére! Nem rendelt semmit; igaz aligha tudott volna, mert a legtöbb pincérhölgy is valami jól szórakozott kábulatban, bacchanáliák ünnepeként szemlélte az összecsődített tömeg vonaglásait, mely most - hogy a zene hangereje megszűnni látszott - elvesztette minden jogát, hogy a megérdemelt parkettre lépjen!
A diszkó műsora legtöbbször a nagyon fiatal korosztály igényeit próbálta meg kielégíteni, és kellően kitömött pénztárcáikat becsábítani erre a kétes értékű, szinte már alvilági környezetre, melyet a halogén, halvány, szinte lidérces fények is minél jobban kiemeltek. A legtöbb hölgyön gyakorlatilag nem volt semmi; alig fedett ruhácskákban vonaglottak össze-vissza a parketten, és sokszor azt sem igen tudták részeg kábulatukban, hogy ki kicsoda, illetve hogy saját maguk mit is akarhatnak ettől a világvége csődülettől!
Az öregúr a botjára támaszkodott, mint akinek mélyről jövő egyetemes fájdalmai vannak, és sokáig, mint valami rejtélyes, külső megfigyelő - bámulta az embereket! Majd mint aki semmiről sem értesült magához kéretett egy kevésbé jó szándékú pincért. Az adott rókaképű pincér az elképzelhető leglajhárabb tempóban jött feléje, mint egy szikárrá aszott, hencegő meztelen csiga, és úgy állt meg az öregúr asztala előtt, mint akit a legkevésbé sem izgat, vagy érdekel, hogy mit akarhat egy ilyen ember:
- Na, mi van tata? Köll valami? - kérdezte fennhangon.
Az öregúr hanyag, múltszázadbeli eleganciával nyúlt bele levetett kabátja zsebébe, és odaadott egy névjegyet:
- Legyen oly kedves és adja át ezt a parketten táncoló éjsötéthajú hölgynek!
A főpincér miután egyetlen rövidke pillantást vetett a névjegyre előbb köhögés, vagy valóságos hahotás roham fogta el:
- Hát ezzel meg mit akar papa? Ha-Ha-Ha! Jó vicc! Mi vagyok én? Kedves nővér?!
Az öregúr kissé megütközött a pincér viselkedésén, mert eddig is voltak, akik lekezelték, és úgy viselkedtek vele, mint egy itt feledett kolonccal, vagy utcai szeméttel - ez most azonban más volt, szokatlanabb!
- Legyen kedves és tegye azt, amit mondtam! Többször nem szólok! - hangjában enyhe gyilkos fenyegetés villódzott.
- Jól van már na, apafej! Nem köll mindjár' fölfortyanni okés? Majd meglátjuk! - azzal, mint akire szabályosan ráijesztettek - látván az öregúr tekintetét -, azonnal elviharzott.
Az öregúr villogó, gyilkos tekintettel mérte végig, és a pincér megérezte, hogy végig őt bámulja!
Néhány perc múlva feltűnt a gyönyörű fekete kontyot viselő fiatal hölgy.
- Szervusz papus! Hát te? - kérdezte kedvesen, és elragadó bájosan.
- Szervusz, drága nagyunokám! Nem is tudtam, hogy te ilyen helyeken is megfordulsz? - csodálkozott, bár hangjában semmi ítélet, vagy neheztelés nem volt.
A hölgy meglepődött. Fiatal volt még, ám korához képest nagyon értette, és tudta azt, hogy mi illik, és mi nem: tudta jól, hogy kislányként a nagyapja kitanította az illő etikett minden csínjára-bínjára és pontosan érezte azt, hogy efféle romlott helyek legfeljebb saját maga konok, és világgal ellenkező lázadását testesíthetik meg! Szülei korán gyerekkorában meghaltak egy súlyos autóbalesetben, és a nagyapja fogadalmat tett lányának, hogy soha nem fogja magára hagyni egy szem unokáját, és mindent megtesz a tisztességes nevelése érdekében. A fiatal hölgynek meglehetősen sok udvarlója akadt; de neki már volt egy komoly kapcsolata, melyről viszont eddig nagyapja sem vett tudomást. A hölgy most elcsigázottnak, és nagyon szomorúnak tűnt; mindig lenyűgöző, halhatatlan őzikeszemeiből a céltalan kétségbeesés és a bánat világított, mely némán és hangtalanul fohászkodik a másik felé, és egyre azt kéri: Segíts rajtam!
Ez a fajta kiszolgáltatott sebzett szomorúság gyermekkorába is meglepte, és azóta nem sokat javult. Gyerekkorában a többi gyerektől eltérően hozzá neves, és híres magántanárok jártak házhoz, és a tanterembe legfeljebb csupán akkor tette be a lábát, ha halaszthatatlan vizsgái szólították, melyeket szigorúan teljesítenie kellett, ha felsőbb osztályba szeretett volna lépni.
- Szabad papus? - figyelmesen megkérdezte nagyapját, mielőtt rágyújtott volna.
- Kisunokám! Mit beszéltünk meg?! - enyhén összehúzott szemöldöke megbocsátó bosszúságról árulkodott.
- Rendes nő társaságban nem dohányzik! - csilingelő, pacsirta hanga egyszerre volt most kislányos, és enyhén durcás, mint akitől elvették játékszereit, de ugyanakkor kristálytiszta és józan. Ma este is alig ivott alkoholt; egyetlen mohitó-koktél volt aznapi adagja.
- Tudom, hogy nincsen jogom, sőt, nem is lehet hozzá merszem, hogy beavatkozzak az életedbe! Elvégre felnőtt nő vagy már kincsem, de… - szeme elfátyolosodott, szinte cseppfolyóssá vált.
Az ifjú hölgy megérezte nagyapjában az ijedelmet, és a kétségbeesést, és mint egy gondoskodó anyuka közelebb húzódott hozzá, és átölelte az öregurat.
- Mi a baj papus? - kérdezte hirtelen támadt idegességgel elnézve az öreg vonásait.
- Csak... nagyon megijedtem, hogy hirtelen nőttél fel, és tudod, az ember egy idő után magányos lesz és...- elcsuklott a hangja és göcsörtös, sokat dolgozott kezei közé temette meghajszolt arcát.
- Cssss! Tudom papus! Nyugodj meg! De mindennap megfoglak látogatni! Soha nem feledlek el!
Az öregúr már eddig is tudta azt, hogy részigazságokra mindenkinek szüksége van, de hogy ezek mennyi határt bírnak el - csak ritkán tudják azok, akik kimondják adott szavaikat...
- Tulajdonképpen nincs igazam kisunokám! - bölcselkedett, és nagylány unokája mindig is imádva csöngött minden jóízűen mesélő, kedves szaván, mert annyira ízesen tudta formálni a szavakat. - Neked épp olyan jogod van hozzá, hogy lásd a nagyvilágot, és elkövesd a magad hibáit, mint nekem, vagy akárki másnak! Sajnálom!
- Ugyan már papus! - átölelte, és mint kiskorában mélyen beszívta az öreg illatát. - Attól, még sokszor megfoglak látogatni, és nagyon sokszor gondolok majd rád! Csak adj nekem... egy kis időt jó?!
- Drága lányom! Az ember egyetlen értéke öregségére az idő, mert az, ha kell, ha nem eltelik fölötte, és visszahozni az elrabolt perceket többet már nem lehet! - hangja kesergőbbre változott. - Tudod, az élet ott kezdődhet valahol, ha az ember már a meglévő dolgainak sem tud szívből, és igazán örülni; mintha megszűnt volna benne a mindenség-szikrája…
Az ifjú hölgy mindig tisztelettel vegyes szeretettel hallgatta nagyapja hóbortos meséit, most azonban - ki tudja miért -, vitatkozáshoz volt kedve, és visszaválaszolt neki; szíve mélyén érezte, hogy rosszul teszi, mert megbánthatja vele az öreget, és ilyen idős korban már azért nem árt vigyázni a nagy szavakkal, de értelme azt súgta neki, hogy muszáj olyasmit is kimondani, amiről eddig józanul hallgatott.
- Ugyan papus! Csak megijedtél az élettől! Van ilyen! De megnyugtatlak, nem lesz semmi baj! Meglásd egy-két nap múlva olyan jó hangulatban leszel, hogy majd együtt mehetünk nyaralni valami meleg helyre!
Az öreg tekintete homályosabb, reszketőbbre változott:
- Félek tőle kisunokám, hogy én azt a pár napot már nem élhetem meg, mert szervezetem nem engedi!
- Jaj, papus! Kérlek, ne hagyj itt, egyedül! Nélküled olyan félelmetes lenne az emberi világ! - mint egy vacogó, kis állatka mellkasába fúrta fejecskéjét. Talán legjobban most hasonlított legjobban önmagára.
- Drága kislányom! Azért jöttem el hozzád most személyesen, mert búcsúzni jöttem! Meglehet, hogy nemsokára hosszú útra el kell utaznom, és még nem biztos, hogy visszajövök... de ha erősen gondolsz rám, és soha el nem felejtesz, és mindig ott leszek veled drága aranyszíved csücskében! Ezt soha el ne feledd! - most úgy üldögéltek együtt békés meghittségben mint két igazán közeli rokon, akiket az elmúlás sem választhat ketté!
Az ifjú hölgy szépen kikészített sminkjén meglátszott, hogy a szemfestékét elmaszatolta a gyémántszínű, nagyalakú könnycsepp: vigasztalhatatlanságának egyik beszédes jelképe!
- Jaj, papus! Miért kellett ezt mondanod?! - vonta önkéntelen is csilingelő hangján kérdőre. - Eddig olyan magabiztosnak látszottam, és te most arra kényszerítesz, hogy a felnőtt, magabiztos nő személyiségét csak úgy eldobjam magamtól, és törékeny virágszál lehessek, akit az első könnyed szélroham is elfúj?
- Drága kincsem! Hiszen tudhatod, nem akartam én nekem semmi rosszat, én csak… szerettem volna bizonyos dolgokat, és összefüggéseket tisztázni! De ha teher vagyok a számodra, már itt se vagyok! - S már arra készült, hogy megmarkolja botját, és kalapot föltéve távozzon a nyüzsgő táncteremből. Az ifjú hölgy megsimogatta arcát:
- Kérlek szépen, ne menj még el… maradj! Ki tudhatja, mikor találkozhatunk legközelebb! - mintha mondataiban is baljóslatúság bujkált volna öntudatlan!
Az öregúr, mint egy szófogadó gyerek rögtön megnyugodott, és visszaült megszokott helyére.
- Látod-látod! Most olyan jó, hogy itt vagy mellettem! Megvigasztalsz, és meg is nyugtatsz egyszerre! Nélküled úgy érzem… fél ember vagyok csak!
- Kis unokám! Te már igazi, érett, felnőtt nő vagy! A legfontosabb, hogy mindig hallgass a szívedre és akkor nem lesz semmi gond!
- De... ez ez... olyan nehéz!
- Tudom, kicsim! Jól tudom! Hiszen én is átéltem már ezt, de gondold végig, hogy mit akarsz megtenni, és valósítsd meg az álmaidat, tiszteletben tartva az erkölcsi emberség törvényeit! - májfoltos, ám még mindig erőteljes szőrös kezeivel megszorította a másik hattyú-finom kacsóit bátorítást adva ezzel.
- És ha mások eltaposnak, vagy átgázolnak a fejem felett! - kislányosra váltott a hangja.
- Nem az számít, hogy hányan gáncsolnak, vagy buktatnak szándékosan el! A lényeg te sokk erősebb vagy, mint azok, mert te igenis föl tudtál állni bármilyen körülmények között a sárga földről is!
Az ifjú hölgy gyönyörű, léleklátó mélybarna szemeiben meglátszott egy vastagodni készülő könnycsepp: Igazságának cáfolhatatlan biztosítéka:
- Köszönöm papus, hogy itt vagy velem!
- Biztosan már várnak rád a barátaid kicsim! Menj kérlek! Érzed nyugodtan jól magad!
- Ők nyugodtan várhatnak még néhány percet! Most te vagy a fontos! - szemével minden apró barázdát, és sokat szenvedett ráncot megnézett az öreg arcán, mely tartalmasan hányatott életéről tanúskodott. - Kérlek, papus! Nyugtass meg, és mondd azt, hogy jól vagy és hogy mindig mellettem leszel! Nélküled annyira elveszett vagyok!
- De drága gyermekem! Én nem mondhatom, sem írhatom elő neked, hogy hogyan éld az életed! Ebben neked kell bölcsen, és felelősségteljesen döntened! Biztosan találsz majd valakit, aki fölfogja fedezni, a benned szunnyadó titkosított különlegességet, mely egyelőre csak a felszín alatt virágzik; de sebaj! Meglásd! Boldogak lesztek együtt! Bizonyára lesz majd egy, vagy két apró csöppség, akikről édesanyai hűséggel gondoskodni fogsz, és rájössz arra, hogy az élet sokkal különlegesebb valami, mint amilyennek eredetileg gondoltad!
- Mégis reszket bennem valami világtól elrettentő, rejtélyes félelem, melynek a kulcsát még meg nem fejthetem!
Az öreg most aprót legyintett, mintha a szemei elől akarna egy aprócska legyet elhessegetni:
- Oh! Drága kincsem! Az csupán a benned növekvő lelkiismereted szilárd szava! Jól tanuld meg, hogy hallgass mindig rá, és a szívedre és akkor nem lesz semmi baj!
,,Ő az én nagyapám!" - büszkén gondolta ezt a lány, és olyan halhatatlan lelkierőt érzett a közelségében, amit csak legfeljebb akkor érezhetünk, ha valami igazán fontos, és nélkülözhetetlenné lett számunkra a hosszú évek során.
Az értékes, kincs-szavak mögött különös varázslóvá alakult át elméjében az öregúr! Sok mindent csak később értett még, mennyi mindent még elszeretett volna mondani.
- No, drága gyermekem! Mulass, és érzed nagyon jól magad! Addig én majd megleszek! - fél szemmel a társaságon volt a tekintete, akik kisebb fokú türelmetlenségükben nem tudták mire vélni, hogy egy olyan angyali, egzotikus szépség, mint amilyen a hölgy, ,,leereszkedjen" egy öregember társaságához, és türelmetlenségük jogos válaszokat követelt.
- Szeretnéd, hogy esetleg bemutassam őket papus?! - érdeklődött továbbra is kedvesen.
- Hát, ha te szeretnéd, akkor nagyon szívesen! De azt hiszem, hogy te most fejben egészen máshol kalandozol! Igazam van?! - rásandított, mint aki becézgetőn megjegyez, vagy egyenesen, rokonszenvvel kérdőre von valakit.
- Hogy találtad ki papus? Mondták már nekem, hogy fantasztikus vagy! Mintha hallanád az emberek rejtett gondolatait!
- Képzeld csak áldott-tekintetű, drága nagyanyádat! Ő mennyire kedvelte, mikor ezt-azt sikeresen szóvá tettem, vagy megjegyeztem a vacsoraasztalnál!
- Hát nem is lehet ebben kivetnivalót találni! Fantasztikus vagy, és nagyon szeretlek!
Az ifjú hölgy kicsit rendbe hozta enyhén elmaszatolódott sminkjét, amiről kicsit csorogni kezdett a fekete szemfesték; Kleopátra-stílusú fecskefarkasszeme még így is éberen világított, mint egy folyamatosan éberen őrködő, kutató szem, mely nem alhatik…
Valami fontos dolgot még szeretett volna elmondani rég nem látott nagyszülőjének, aki olyan volt, mintha a saját apja lett volna, aki születése után egyik napról a másikra egyszerűen fogta magát és ,,lelécelt", de most csak idegesen tördelte aprócska kezecskéit, és nem is talált megfelelő szavakat!
- Kicsim! - fogta meg a kezeit az öregúr -, ne feledd amit mondtam! Józanész, és szívünk szava mindig a helyes irányba vezérel minket, bármit is rak vállaikra teher gyanánt az élet! Most menj csak nyugodtan! - úgy engedte el a finom, és törékeny kacsókat, mintha egy végső búcsú díszlete lenne ez a mostani találkozásuk. Az öregúr alázatosan, és kedvesen biccentett, majd fölkelt; kihúzta unokája alól a széket kedves előzékenységgel! Megölelték egymást, és az ifjú hölgy visszament a már jócskán türelmetlenkedő társasághoz, akiknek beszámolt a rejtélyes idegen látogatásáról!
Az öregúr arca ezalatt ugyanolyan szelíd és rokonszenves volt, mint amikor pufók termetével belépett ebbe a felkapott és nagyon menő diszkó helyre; most vette botját és kalapját és kiment az ismét nagy zsúfolásig megtelt teremből. Nem fizetett többet, mint amit hivatalosan a bejárati izomkolosszusok el nem kértek tőle.
Amint kiért a hűvös, lehűlt levegőjű utcára érezte, hogy hevesen, fájdalmasabban megdobban a szíve: utoljára akkor érezte ezt, amikor nyírokmirigyrákban elvesztette halhatatlan feleségét, és a fia rá is rábízta egy szem unokája nevelését és gondozását. Most valahogy ez is megszűnt; a tünékeny jóléti állapot, melyhez az emberek többsége ragaszkodik foggal-körömmel.
A haláltól - még nagyon tisztán és világosan emlékezett -, csupán egyetemista éveiben félt, amikor versekben vallotta meg, akkori szerelmének, hogy megtisztelve érezné magát, ha még legalább harminc évig együtt maradhatnának, és amikor a hölgy közölte vele, hogy még bulizni akar, és megakarja magát találni az akkor még fiatalember hirtelen félelemből elkövette élete majdnem jóvátehetetlen baklövését lelépett a buszmegállóból az éppen akkor kigördülő busz elé, és majdnem sorsfordító katasztrófa lett belőle...
A megbékélt öregkorra gondolt, hogy felesége mindig izzó szerelmemmel várta a bejárati ajtóban, akárhányszor csak egy-egy megfáradt munkanap után hazabotorkált, mint egy magányos hős a munkából, ahol kötelezően előírt ,,agycsapolást" végeztek, és ahol csupán legfeljebb csak a főnököknek, vagy a magasabb beosztású emberkéknek lehetett egyedül kiszállás! Most valahogy kellemes bizsergés járta át, hogy azért ebben a rongyos életben legalább valamit mégis jól csinált: sikerült becsületes és mindig nyíltszívű, és őszinte Hölgyet nevelnie unokájából! Igaz! Talán kissé érzékenyebbre is sikeredett a nevelés, de talpraesett lett, és lélekben legalább ugyanolyan erős, mint édesanyja!
,,Biztos, hogy az éjfél felé járó mulatozás után riadtan fogja őt keresni az unokája" - gondolta most - talán jobb volna visszakuncsorogni a tett színhelyére, és akkor ő is érezné, hogy talán a búcsú még nem kiszámított és elrendelt vonatkozási pont!" - töprengett. Ítélni fog önmaga felett ez a felnőtté érett lány, és akkor lehet, hogy ezt nem fogja neki megbocsátani, hogy csak így egyszerűen eljött! Pedig szándékosan jelentőségteljesebbre szerette volna varázsolni még a búcsúzás kikényszerített pillanatát is, hogy ne lehessen annyira fájdalmas!
,,Nem tehetem meg egyetlen unokámmal, hogy így keljen kilépnem az életéből! Nem láthatom életemben nagyon szomorúnak, mint egy megriadt és elveszett, kis állatkát!" - döntötte el magában, és a megkezdett sikátorszagú utcasarkok mélyéről egyenesen visszafordult a diszkó irányába, és megállt közvetlenül a barlang szerűen mélyülő kapu mellett; rátámaszkodott sétabotjára, és türelmesen várt.
Ifjú hölgy unokája azzal a zajos társaságbeli hölgyekkel volt, akik égető türelmetlenséggel vallatták ki, hogy ki lehetett az az öregúr, akivel beszélgetett! Amint kiléptek a sűrű szurokszerű éjszakába unokája egyből megpillantotta az ajtó mellett árválkodó, tétováskodó öreget; áldozatkészen, és meghatott mosolygósan belé karolt, és kedvesen magával vitte. Látszott rajta, hogy a szívére hallgathatott, mert most végre érezte, hogy megtalálta a sokat keresett boldogság, és szívében érezte: lehet, hogy ez most működni fog - hiszen mindketten nagyon akarják! Nagyapjára szinte semmikor sem tudott haragudni, mert volt benne valami titkos, emberi méltóság, mely megnyugtatta az embereket, és bölcsebb belátásra intette őket a hangoskodókkal ellenétben.
- Akkor most velünk jössz szívem, vagy nem?! - érdeklődtek a kis társaság hölgytagjai.
- Ti csak menjetek nyugodtan! Én hazakísérem a papát, és majd összefutunk valahol! - adott utasítást, és ezt olyan komolyan gondolta, hogy a társaságnak több szóra már nem is igen volt szüksége.
Kedveskedőn belekarolt az öregúrba, és együtt ballagtak fel a lakása irányába, ami itt volt nem messze a közelben.
Az öreg fél úton nem bírta ki, és kíváncsian megkérdezte, de csak finoman, meg ne sértse ezzel a másikat:
- Mondd csak drága kincsem! Te miért nem mentél velük?
- Azért, mert tudod papus vannak az életben fontosabb dolgok is, mint a bulizás, meg a szórakozás, és ha kivételes és nemes emberek társaságát élvezheti az ember miért ne ragadná meg a lehetőséget!
Kedvesen arcon puszilta és végre érezte, hogy tökéletesen elégedett lehetett az életével, mely nemes emberséget nyerhetett egy kivételes ember által...
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.