Gant Elizabet: Egyszer volt: Első történet (2018. május)
Hajamat lágyan fújta a tavaszi szél. A madarak csicseregtek. Virágokat gyűjtöttünk Anyával. Ő nemcsak a szülőm, ő egy igazi barát is, valóban kitart az ember mellett jóban -rosszban és tudja, hogyan nevettessen meg, ha szomorú vagyok. Egy helyben üldögéltem és szedtem a vadvirágokat, mikor anya nekem szegezte a kérdést.
-Hogy bírod a volt párod nélkül?
-Bírom, ennyi -válaszoltam kurtán.
Én egyedül élek, de a lakásom pont a szüleimével szemben található. Gyakran tanyázom náluk, főzünk közösen, társasjátékozunk. Így igazán jól érzem magamat.
-Biztonságos lakhelyem van, ti és Hugi, a barátaim szeretnek engem, kell ennél több? Aztán lehet, hogy majd eljön értem egy férfi, aki lehetne például egy szigorú, de szeretetre éhes bankár.
Anya kacagott. Jó volt őt így látni a balesetem óta.
-Miért is ne? -válaszoltam nevetve. Egy legendás férfi, fején kalappal, cipőig érő ballonkabátban és aktatáskát is hordana. A mai sikeres férfiak így néznek ki, nem igaz?
Anya még hangosabban kacagott. Apa nem ilyen. Ő egy érzékeny lélek és egy nagy cégnél dolgozik négy műszakban, mint minőségügyi technikus. De már megígérte, hogy felmond. Túl stresszes az a munkahely számára.
Boldogan szedtem a vadvirágokat és egy igazán szép, nagy csokrot sikerült összeállítanom, majd lassan elindultunk hazafelé.
Ahogy beléptem a szobámba, ösztönösen szorosabbra fogtam a csokrot. Szinte elszorult a szívem. Úgy lett berendezve a szobám, mint ahogyan az gyerekkoromban volt. A csokrot letettem az asztalra és az ablak felé indultam, mely közvetlenül az ágyam mellett helyezkedett el.
Ezen a kora esti tavaszi napon egy férfi fordult be autójával a kis utcánkba. Kiszállt és halk léptekkel haladt előre, kezében egy aktatáskával. Egy fal mellé húzódott, csak a hosszú kabátjának a suhogását hallottam. Kíváncsi voltam, ki lehet ő. Mit keres ebben a csendes kis utcában, ilyenkor. És én? Túlzottan is kíváncsi voltam. A férfi gyorsan a karórájára nézett. Pontosan fél hat volt. Szürke ballonkabátot viselt, szürke kalappal, melyet barna szalag fogott át. Egyszer csak rágyújtott. Biztosan vár valakit -gondoltam. De senki nem jött felé. Megszólítom -ötlött a fejembe a gondolat. Mankóimra támaszkodva lassú léptekkel indultam a lépcsőházból. A férfi észrevette, ahogy ügyetlenül lépkedem. Én akartam figyelni őt és nem akartam, hogy ő lásson meg engem ilyen korán. Nesztelen léptekkel közeledett felém. Ő nem félt, én megijedtem. Vajon mit akarhat tőlem ez az ismeretlen? Kabátja suhogása megnyugtatta lelkemet. Ismerős volt ez a külső. Apára emlékeztetett.
-Jó a dohánya illata -mondtam.
Fejét lassan felém fordította. Szinte fújtattam, olyan gyorsan vettem a levegőt. Ő némán felém nyújtotta a cigarettatárcáját. Fejemmel intettem, hogy nem kérek.
Nem dohányzom -csúszott ki a két szó a számon.
A csönd megtört, akárcsak az ő magabiztossága is. Én felé nyúltam, ő az aktatáskáját hirtelen elrántotta. Finoman elvont magától. Az érintés megnyugtatta őt is, engem is. Ekkor megszólalt.
-Ismerlek téged.
Szemeim tágra nyíltak és ösztönösen a szemébe néztem.
Egyszer csak egy másik szép, de szigorú, kék szempárral találtam szembe magamat.
-Kislányom, te mit keresel itt? -ragadta meg a karomat Apa.
-Én csak tudni akartam, ki ez az idegen.
-Kislányom, kérlek, menjél haza, dolgoznom kell. Ő itt a munkatársam, Róbert. Elvisz autóval dolgozni.
-De Apa, azt mondtad, ott felmondasz.
-Tudom, de elég sokat fizetnek ahhoz, hogy mielőbb megvehessük a műlábadat. Ha nincs az az udvarlód, aki miatt az autóbaleset történt, talán ma minden másképp lenne -és azzal a lendülettel rágyújtott.
-Apa, hiszen te leszoktál a dohányzásról.
-Sok a stressz mostanában, kislányom.
-Apa féltelek.
Ő ügyet se vetve erre a mondatomra tovább dohányzott. Én azzal a lendülettel dacosan elindultam. Megijedtem. Féltettem Apát és megrettentem attól, hogy vonzódom egy idegen férfihoz. Ugyan már -gondoltam magamban –, kinek kell egy térdtől lefelé amputált lábú, 31 éves nő manapság?
Lassú cseppekben esni kezdett az eső. Köszönés nélkül benyitottam az első kávézóba, amit megláttam. Hajamról folyt a víz, tekintetem rémült volt. Mindenki felém nézett, de egy pillanat után a némaság oldódott, ahogy az én feszültségem is, amint ledobtam magam egy székre.
Egy koffeinmentes latte-t kérek -mondtam a pincérnek. A finom tejeskávé mindig megnyugtat. A Hugival eltöltött hosszú kávéházi beszélgetésekre emlékeztet.
Nem értettem. Ez a férfi ott állt a házunk előtt. Azt hittem, nem félelmetes. De mégis megijedtem tőle. Miért? És mi lehet abban az aktatáskában? Biztos rejteget valamit -gondoltam. Lassan szürcsölni kezdtem a forró italt. Éreztem, ahogy megnyugszom. Közben figyeltem az emberek társalgását. Voltak, akik hangosan nevettek. Milyen gondtalan mind!
Gyalog indultam hazafele. A felhők már csak apró cseppekben ontották áldásukat. Hazaértem. Már ablakomból figyeltem azt a helyet, ahol a férfi strázsált. De láthatom-e még valaha? Úgy döntöttem, kár ezen rágódni, inkább készülök a holnapi felolvasóestre. Ugyanis volt egyszer egy álmom. Író akartam lenni. És úgy tűnik, valóra váltom. Azt akarom hinni, hogy a közönséget érdeklik a novelláim -gondoltam magamban. Ez már a hatodik előadásom. Sikerülni fog. Érzem. Éppen az íróasztalomnál ültem és rágtam a kezemben lévő toll végét, előttem a jegyzetfüzetemmel, hogy gondolatokat írogassak le, mikor a telefonom után nyúltam és hívtam Anyát.
-Mi a baj kincsem? -kérdezte anya aggódón.
-Olyan egyedül érzem magam és kételyek gyötörnek.
-Átmenjek hozzád?
-Az nagyon jó lenne!
Nem telt bele tíz perc, anya megjelent az ajtómban.
-Tudod, hogy Apának és nekem te és Hugi vagytok az elsők. Ez így volt és mindig is így fog maradni.
Elmeséltem a történetet az ismeretlen férfiről, apáról, mennyire aggódom miatta és az egyik sokat emlegetett témáról, a jövőről kérdezősködtem.
-Szerintem ne agyalj sokat az íráson, megéri-e vagy sem. Inkább arra gondolj: szereted-e csinálni vagy sem? -kérdezte Anya.
-Imádom!
-Akkor folytasd, kicsim. Ha már egy ember lelkét megérinted az írásaiddal, már megérte -azzal átölelt engem.
Olyan jól esett minden kedves szava. Írni mindig is szerettem. Az anyanyelvemen. Ki sejtené, hogy nap nap után egy étterembe járok dolgozni, mint konyhai kisegítő? Ez a szakmám. Vagy inkább ezzé vált 31 éves koromra.
Forrt a lelkemben az aggodalom és már hajnalodott. Ahogy megjelentek az első napsugarak, a titokzatos férfi az autójával befordult az utcánkba, a szokott helyen. Most viszont fölpillantott. Ijedten húzódtam vissza a függöny biztonságot adó sötétsége mögé. Éreztem a szavak súlyát, melyek elhagyták a számat.
-Rettentően vonzol és taszítasz egyszerre -mondtam neki hangtalanul, a függöny mögé bújva, ahogy újra megpillantottam őt.
Hirtelen Apa azzal az aktatáskával a kezében kiszállt a járműből, majd elindult a lépcsőházunk ajtaja felé. Csöngettek a bejárati ajtómon.
-Ezt neked hoztam -szólt Apa csendesen, az aktatáskát felém nyújtva.
Nem fogtam fel, amit mondott, csak azon zakatolt az elmém, miért nem szólt előre, hogy átjön hozzám.
-Féltelek -feleltem.
Kezével intett, hogy ne aggódjak, majd szólt, hogy üljek le. Kattant a zár, ekkor Apa a táskát kinyitotta. Apró, színes léggömbök szálltak fel a plafonig, olyan szavakkal rajtuk, mint félelem, magány, otthontalanság. A héliummal töltött apró kék lufik lassan szálltak fel a plafonig, majd azt elérve széthasadtak.
Testemet veríték fedte, szememet idegesen forgattam. Kerestem Apát. Hirtelen ötlettől vezérelve az ablakhoz siettem, de nem találtam őt az utcán ácsorogva sem. Jegyzetfüzetem a helyén, az íróasztalon hevert, a gyönyörű, vadvirágokból álló csokrom az asztalomon elfeküdve díszelgett, a függönyt lágyan fújta a szél és én kezdtem megnyugodni. Két lábon álltam a földön. A saját lábaimon. Hívtam anyát.
-Mi a baj kincsem?
-Álmodtam. Egy idegen férfiról, akihez nagyon vonzódtam, arról, hogy apa még mindig a feszültséggel teli munkahelyén dolgozik, és hogy amputálták a lábamat.
-Úristen, ez csak egy álom volt. Ne aggódj kicsim, Apa itt alszik mellettem. És soha többé nem leszel magányos. Mi vigyázunk rád.
Azzal letette a telefont és én kezdtem megnyugodni.
Soha többé nem tért vissza ez az álmom. Csak egyszer volt…

2018-04-19
5843
Gant Elizabet - 2018. június 18. 19:41:06

Kedves Rita,
Hálásan köszönöm!
Szeretettel,
Elizabet Heart

5843
Gant Elizabet - 2018. június 18. 17:01:57

Kedves Margit,
Hálásan köszönöm, hogy elolvasta a novellámat és köszönöm elismerő szavait! További csodás napot kívánok!
Szeretettel,
Elizabet Rose

5738
miminke3 - 2018. június 18. 08:54:42

Kedves Elizabet!
Gratulálok a nyereményhez! Tetszett a novellád! Sok hasonló, jó írást kívánok neked!
Üdvözlettel
Margit

5843
Gant Elizabet - 2018. június 05. 11:30:13

Kedves Rita,
Köszönöm, hogy elolvasta a novellámat. Jó érzés volt kiírni magamból a lelki fájdalmamat. De már az is a múlté, szerencsére.
Szeretettel,
Elizabet Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.