Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 07:39
Jó reggelt, szép napot! Köszönöm a versem javítását! Üdvözlettel Éva Rose

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

2019.05.25. 19:59
Gratulálok a nyerteseknek!

2019.05.25. 19:48
Kellemes estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.25. 15:30
Gratulálok, kedves Fényszóró Lány!

2019.05.25. 13:51
Köszönöm szépen! Még soha nem nyertem semmit versemmel! Smile

2019.05.25. 11:05
Szép napot mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.25. 10:43
Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Szekeres Máté: Vihar előtti csend (2018. június)
Felnéztem. Egy fa levelei közt átszűrődött a napfény. Dél körül lehetett. Azt hittem a Nap helyzete segíteni fog, de tévedtem.
Eltévedtem.
Eleinte ijedt voltam, nem jó érzés elveszni egy ilyen hatalmas erdőben. Persze vadállatoktól nem kellett félnem, ez a hely biztonságos volt ebből a szempontból, de a természet mindig megtalálja a módját arra, hogy kiszúrjon az emberrel. Az a nap szerencsére kivétel volt.
Az ijedtségemet hamar felváltotta a nyugalom. Ahogy szétnéztem az erdőben és láttam a világító fákat, az éneklő madarakat, a fákon fel-alá rohangáló mókusokat, teljes harmónia öntött el. ,,Nem lesz bajom" - gondoltam, itt biztosan nem.
Már vagy két órája bóklásztam az erdőben egyedül, csak a természet volt az egyedüli társaságom. Az állatok furcsán figyeltek, gyanakvóan, de inkább kíváncsian. Kezdtem kifogyni a vízből, de tudtam, hogy van a közelben egy vízesés, ami egy kisebb patakba ömlik és szerencsére meg is találtam. Feltöltöttem az üvegemet és leültem egy kicsit pihenni. Megebédeltem, szendvicsem volt még bőven. Nem aggódtam, tudtam, hogy előbb-utóbb megtalálnak, egyébként is azt mondják, hogy ilyenkor a nyugalom megtartása a legfontosabb.
Sajnos nem volt nálam sok minden. Telefont sosem hozok ilyen túrákra, a könyvemet pedig otthon felejtettem. Valami mással kellett lekötnöm magamat. Elkezdtem kavicsokat dobálni a patakba, utána pedig kenyérmorzsákat dobtam néhány arrafele repülő madárnak. A nap még mindig erősen sütött, de szerencsére nem volt túl meleg, néha egy-egy felhő törte meg a szüntelen fényzáport.
Találtam egy szimpatikus sziklát és ledőltem, a táskámat használtam párnának. Valamiért csak akkor tűnt fel milyen szép helyen vagyok. A vízesés, ami olyan tíz méter magas lehetett, már önmagában gyönyörű látványt nyújtott, de ott volt még a kis patak égszínkék vize, aminek a felszínén a nap több ezernyi apró darabban tükröződött. Körülöttem fák, bokrok és szinte mind virágzott. Tökéletes helyszíne lehetett volna valami nyálas romantikus filmnek.
Becsuktam a szemem és fülelni kezdtem. Szüntelen madárcsiripelés. Méhzümmögés. Csobogó víz. Egy nyamvadt repülőgép aztán mindent tönkretett, de szerencsére gyorsan elszelelt. Majd megint. Valami mászik a fán. Egy ág megroppan. Madarak elszállnak.
Úgy éreztem ez a túra eddigi legjobb része. Nincs ember, aki a hangjával megtörné a természet zajait, nem parancsol senki, csak én és a természet. Semmi zavaró tényező. Nagyon rég éreztem ilyesmit.
Eltelt egy fél óra, aztán beszédet hallottam. Egy nő és egy férfi. Ők is eltévedhettek? Nem haboztam, elindultam a beszéd irányába. A vízesés felől jött, pontosabban annak tetejéről. Másznom kellett, de örültem a kihívásnak, egyébként sem tűnt veszélyesnek a felfelé vezető út.
Pár perc alatt felértem és sikerült is egy kissé ráijesztenem a két túrázóra, akiket felismertem, mert velük voltam egy csoportban. Mindketten harminc év körüliek voltak. A nő vékony testalkatú volt és hosszú barna hajjal, zöld szemekkel valamint igazán szép arccal rendelkezett. Mellette pedig egy rövid, fekete hajú, fél fejjel magasabb férfi állt, aki kerek szemüveget viselt és kalapot. Mielőtt felértem volna már hallottam, hogy hevesen vitatkoznak valamin.
- Akkor sem lenne jó ötlet itt maradni. - mondta a férfi. - Minél előbb meg kell keresnünk a csoportot.
- De már több mint három órája azt csináljuk! Elfáradtam, pihenjünk itt le.
- Nem hiszem el, hogy mindkettőnk telefonja lemerült!
- Helló! - szóltam közbe, ezzel eléggé megijesztve a párost. - Önök is eltévedtek?
- Már egy jó ideje. - válaszolt a nő mosolyogva, majd be is mutatkozott, Emma volt a neve. A férfit Kálmánnak hívták.
- Akkor nem vagyok egyedül. Itt voltam lenn a pataknál vizet szerezni.
- Szerencsére mi is belebotlottunk, így a szomjan halást kihúzhatjuk a listáról! - mondta Emma, aki hozzám hasonlóan meglepően vidám hangulatban volt.
- Nem lesz bajunk, teljesen veszélytelen ez az erdő. Legkésőbb holnap megtalálnak minket. - jelentette ki magabiztosan Kálmán.
- Azt mondom, pihenjünk le itt egy kicsit, aztán még keressük egy ideig az ösvényt. - javasolta Emma. - Ha nem lesz meg, majd csinálunk egy biztonságos helyen tábortüzet és sátrat bontunk. Rendben van?
Ebben megegyeztünk és egy kis lazítás után együtt folytattuk utunkat. Bevallom őszintén eleinte nem kifejezetten örültem a társaságnak, már kezdtem megszokni, hogy egymagam vagyok. Jó volt kicsit elszakadni a tömegtől és egyedül lenni. De aztán rájöttem, hogy bizonyára hamar felváltotta volna az egyedüllét örömét az ijedtség és a társaság iránti vágy.
Útközben sokat beszélgettem a partnereimmel és mindkettőjüket nagyon rendes emberekként ismertem meg. Kálmi leginkább a munkájáról mesélt, egy könyvkiadónál dolgozott, néha az ő feladata volt eldönteni, hogy egy könyv elég jónak felel-e meg a nyomtatáshoz. Emellett lektorként és fordítóként is munkálkodott. A munkájának a menetére nem tért ki, mert valljuk be, abban sok izgalmas nincs, viszont beszámolt néhány borzasztóan megírt regény történetéről, amiket vissza kellett küldenie, mert minősíthetetlenek voltak. Néhánynak a történetébe részletesen belement és azt kell mondjam rég nevettem olyan jóízűt, mint akkor.
Kálmiról hamar megállapítottam, hogy egy nagyon rendes, jó humorú ember, bár nem túl bőbeszédű. Amikor megemlítette azokat a bizonyos szörnyű regényeket, úgy kellett kicsikarni belőle, hogy meséljen róluk kicsit többet. Enyhén visszahúzódó személyiségnek tűnt, olyannak, aki kisebb baráti társaságban nagyon jól meg van, de ha már egy nagyobb csoportban terelődik rá a figyelem, akkor hajlamos zavarba jönni.
Ez Emmára már nem volt jellemző. Ő órákat tudott volna beszélni megállás nélkül, ráadásul nekem úgy tűnt, hogy teljesen őszintén. Egy nyitott könyvnek tűnt, velem ellentétben. Ő nem a munkájáról, hanem a többi, ennél sokkal izgalmasabb túrájáról beszélt, ő ugyanis nagy utazó volt. Mesélte, hogy a szavannán egyszer egy elefánt kissé átformázta a táborukat, de egyszer az is előfordult már vele, hogy egy kisebb halászhajóra, amin utazott, egy hatalmas cápa jutott fel, de szerencsére mindenki ép bőrrel megúszta a dolgot.
Miközben beszélt végig vidámságot lehetett látni rajta, én azonban észrevettem valami mást is. Valami leplezett szomorúságot. Néha megállt beszéd közben és csak mereven nézett előre, kissé búslakodva, elgondolkozva, mintha teljesen más járna a fejében. Kálmi sétált legelöl, így ez neki nem tűnt fel, de én akkor megéreztem, hogy Emma mégsem az a nyitott könyv, mint ahogy azt elsőnek gondoltam.
Épp rám terelődött volna a szó, amikor egy táborozóhelynek látszólag tökéletes helyet találtunk, így elkezdtünk felverni a sátrainkat. Emma hirtelen megszólalt:
- Van egy kis baj, nem találom a sátramat!
- Sajnos nekem csak egyszemélyes van. - szólt Kálmi. - Veled mi a helyzet?
- Nekem két személyes, tehát minden oké. Így sem túl tágas, de megleszünk valahogy.
- Akkor jó, köszönöm szépen. Ígérem nem fogok horkolni!- mondta hálásan Emma a szokásos vidám hangján.
Nagy szerencse, hogy a mai programban alapból benne volt a tábortűz körüli falatozás, így mindnyájunknál volt valami finomság. Kenyér, kolbász, szalonna, minden ami kell. Kezdett besötétedni és elég éhesek is voltunk, tehát elkezdtünk ágakat és köveket keresni a tábortűzhöz. Emma az előbbit, én pedig az utóbbit kerestem, miután pedig mindent előkerestünk Kálmi jó régimódi szokáshoz híven kovakövekkel meggyújtotta a tábortüzet. Mire minden kész volt már szinte teljesen beesteledett. Elővettük az íncsiklandozó ételeinket és neki is kezdtünk a táplálkozáshoz. Mind farkaséhesek voltunk.
Közben beszélgettünk, ezúttal én is sokat meséltem magamról, persze nem nagyon mentem bele a személyes dolgaimba. A hangulat teljesen oldott volt és annak ellenére, hogy egyedül voltunk egy hatalmas erdőben, amiről persze tudtuk, hogy veszélytelen, de azért mégsem jó elveszve lenni egy ekkora helyen. Valamiért azt éreztem barátok között vagyok, pedig csak azon a napon ismertem meg mindkettőjüket. Amikor minden étel elfogyott már kevesebbet beszéltünk és a hangulat is komolyabb lett, de ebben az is közrejátszhatott, hogy elfáradtunk a sok nevetésben.
- Rég éreztem ilyen jól magam. Annak ellenére, hogy azt sem tudjuk hol vagyunk.
- Én is. Olyan nyugodt itt minden. - válaszolt Emma, aki mellettem ült.
- Mindig jó kitörni a szürke hétköznapokból. - szólalt meg Kálmi - Én már évek óta nem voltam túrázni. Azt se tudtam már milyen érzés kimozdulni.
- Pedig időnként muszáj. Az embernek szüksége van erre.
- Tudom, de ez nem mindig olyan egyszerű. Főleg nekem nem.
- Hogy-hogy?
- Nem hiszem, hogy érdekelne titeket. Két éve elváltam, és beletartott egy kis időbe mire túl tudtam lépni a dolgon. Elég sok időbe.
Kálmi ezt egészen fátyolos tekintettel mondta. Emmával csak hallgattunk. Akkor láttuk rajta, hogy mennyi mindenen mehetett keresztül. A tűz még enyhén égett, de hatalmas parazsa volt, tehát még egy ideig biztosan nem tervezett kialudni.
- Utoljára a feleségemmel voltam nyaralni, úgy két és fél éve.
- Mesélj róla.
- Szerintem inkább nem kellene. - mondtam Emmának.
- Hidd el, jobb lesz ha kiadja magából. Persze ha nem akarod, nem kell beszélned róla.
- Nem nagyon van miről mesélni. Ugyanaz történt ami a filmekben szokott, meg ami a valóságban is. Egy ideig minden jól megy aztán hirtelen kopp. Olyan nincs, hogy egy kapcsolatban a két fél ugyanannyira szereti egymást. De ezzel nincsen semmi baj, a baj akkor jön, amikor az egyik félnek ez már feltűnik. Velem is ez történt, egyszerűen láttam, hogy valami megváltozott a tekintetén. Amikor ezt észrevettem még rengeteg ideig próbáltam menteni a kapcsolatunkat, de már amikor feltűnt tudtam, hogy vége van.
- De mi történt? - kérdezte kíváncsian Emma.
- Semmi. Csak nála elmúlt az, ami nálam nem. Ez van. Túl kell lépni rajta.
Kálmi itt egy kisebb szünetet tartott. A szomorúság nagyon látszott rajta, de azt is láttam, hogy örül annak, hogy mindezt kimondhatja.
- Talán én voltam a hibás. Nem voltam vele eleget. Vagy túl sokat is voltam? Már nem is tudom. Mindketten rohadt akaratosak voltunk, és a veszekedések is minimum fél óráig tartottak. De én valahogy nem éreztem olyan rossznak a helyzetet. De már mindegy.
- Hiányzik?
- Persze. De tudjátok mi a furcsa? Hogy nem rossz értelemben. Sokáig ezt egy rossz dologként fogtam fel, de most kezdek rájönni arra, hogy semmi rossz nincs abban, hogy hiányzik. Hisz évekig együtt voltunk és nagyon boldog voltam vele, hogyne hiányozna? Érthető, hogy ezt érzem. Az is lehet, hogy életem végéig hiányozni fog. De attól hogy hiányzik, még tovább lehet lépni. A kettő nem zárja ki egymást, erre jöttem rá nem rég. Tovább lehet lépni és tovább is fogok.
- Hajrá!
- Ámen. - mondtam én is, és ezután hanyagoltuk a témát. Kálmin már nem láttam szomorúság jelét, inkább úgy tűnt mintha akkor, abban a pillanatban határozta volna el, hogy ténylegesen továbblép. Egy ideig még beszélgettünk, aztán pedig jó éjszakát kívánva egymásnak visszavonultunk a sátrainkba.
A sátorban nagyon meleg volt és valahogy nem tudott álom jutni a szemeimre, megállás nélkül csak forgolódtam. Már vagy háromnegyed órája próbáltam elaludni, amikor megláttam, hogy még Emma is ébren van.
- Te sem tudsz aludni? - kérdezte.
- Nem igazán.
- Mért nem?
- Nem tudom, a meleg lehet az oka.
- Én nem a meleg miatt nem tudok.
- Hanem?
- Hosszú.
Éreztem, hogy ez egy komoly beszélgetés lesz. Jogosan felvetődhet a kérdés, hogy mi, akik alig ismertük a másikat, mért kezdtük el kiönteni egymásnak a lelkünket. Ha kicsit jobban belegondolunk, a válasz nyilvánvaló: Egy idegen ember semmihez nem tud kezdeni egy ilyen információval, nem adja tovább az ismerőseinknek, nem tud visszaélni az elhangzott szavakkal, hisz nem ismer minket, nem tudja hol lakunk, vagy hogy kiket ismerünk. Ezért bíztunk meg egymásban mi hárman, ezért árultunk el olyan dolgokat egymásnak, amiről egyébként csak nagyon kevés ember tudott.
Emmából sokkal nehezebb volt kiszedni, hogy mi bántja a lelkét. Kiderítettem, hogy neki is hasonló problémái voltak, mint Kálminak. Szerelmi csalódások, cserben hagyó barátok és elhagyó szerettek. Ez a legnagyobb baj a felnőtt korral, hogy az efféle dolgokból senki nem marad ki. Szüleink megöregednek, barátaink családot alapítanak, mi pedig próbálunk elköteleződni valaki mellett, ami korántsem olyan egyszerű. A csalódások elkerülhetetlenek és van aki többet tapasztal, van aki kevesebbel ússza meg. Ahogyan Emmát hallgattam azt vettem észre, hogy valójában nagyobb kevés boldog pillanata volt az utóbbi években.
- Köszönöm, hogy meghallgattál. - mondta könnyes szemekkel. - Most valahogy jobb.
- Nincs mit. És ne hidd azt, hogy egyedül vagy ezekkel az érzésekkel.
- Akkor most te jössz. Téged mi bánt?
Tudtam, hogy el fog jönni az a pillanat amikor magamról kell beszélnem. Az igazság az, hogy az érzéseimet mindig szívesebben megtartottam magamnak. Sosem akartam másokat terhelni a saját bajaimmal és egyébként sem szívesen osztottam meg az emberekkel, hogy mit is érzek valójában. Hogy boldog vagyok-e egyáltalán. De most azt éreztem, hogy ki kell mondanom ezeket.
- Minden rendben van? - kérdezte.
- Majdnem minden. Igazából, csak egy bajom van.
- Mi az?
- Elég magányos vagyok.
Amikor kimondtam ezeket a szavakat szinte éreztem, ahogy leesett az a bizonyos kő a szívemről.
Emma nem válaszolt semmit, csak egymást néztük szomorú tekintettel. Láttam rajta, hogy teljesen megért és együtt érez velem. Egy perc elteltével hirtelen felpattant a helyéről, megfogta a kezemet és kivezetett a sátorból. Nem kérdeztem meg, hogy hova megyünk, bár kíváncsi voltam mit tervez. Felfele mentünk egy domboldalon és végül egy kisebb tisztásra érkeztünk.
Felnéztem. Egy felhő sem volt az égen. Végtelen csillag ragyogott felettem.
Emma lefeküdt a fűre. Mellé feküdtem. Elővette a zenelejátszóját és a fülhallgatóját és az egyik hangszórót a saját, a másikat az én fülembe helyezte el. A zene még nagyobb nyugalommal töltött el. Ahogyan szorosan egymás mellett feküdtünk, szinte éreztem Emma testmelegét. Még mindig fogtuk egymás kezét. Nem szóltunk egy szót se, csak bámultuk a tiszta eget. Csak figyeltük és tudtam, hogy mindketten ugyanazt érezzük. Teljes nyugalmat, teljes békét, hisz nem volt ott semmi, ami megzavarhatott volna minket. Csak mi ketten voltunk.
Eltelt egy kis idő, láttam, hogy Emma elaludt. Én még egy ideig fürkésztem a csillagokat, majd boldogan lehunytam a szemem.

Végre nem egyedül kellett elaludnom.
5162
feketenedr - 2018. június 13. 07:14:29

Szeretettel olvastam a történetet. Való igaz, hogy az idegeneknek őszintébben feltárjuk a velünk történteket, a bennünk rejtőzködő érzéseket. Tetszett a természet megfigyelésének, apró jeleinek leírása is.

Gratulálok szeretettel.

Margó

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.