Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.21. 23:17
A mai feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.21. 22:32
Mindenkinek szép estét! Coffee cup

2019.02.21. 19:56
MINDENKINEK áldott, pihentető, jó éjszakát kívánok! Szeretettel: Ági Heart Coffee cup

2019.02.21. 19:20
Szép estét, és még szebb éjszakát kívánok mindenkinek! Tibor Confused

2019.02.21. 16:26
Szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.02.21. 11:53
Köszönöm a vers feltöltését!

2019.02.21. 07:33
Kedves Józsi! Megkaptam az ajándékkötetet, köszönöm! Éva

2019.02.21. 06:14
Kellemes ébredést, legyen nagyon szép napotok Holnaposok! Rose Heart

2019.02.20. 21:50
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.20. 20:04
Kedves Józsi! Köszönjük szépen, a kötet megérkezett, hozzánk és ma már Erdélybe is. Rose Miklós

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: krumpli
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 1
Mirage
Lázár Éva: Árulás (2018. július)
"Mit tegyek, ha lehúz a sötétség? Lehúz, és nem engedi, hogy feljöjjek. Csak kapálózok, de nem jutok feljebb. Hiába tekintek arra a kis fényre, amely előttem lebeg, belekapaszkodni nem tudok. Mindenem, ami volt, már elveszett. Nem maradt más, csak a bosszú. És hiába tudom, hogy érzelmek nélkül már csak egy üres báb vagyok, még így is küszködök valós személyiségem ellen, mely mindig elő akar törni. Már csak a bosszú vezérelt, miközben tudtam, hogy egy rossz lépés, és mindent elveszíthetek.
Jól emlékszem az akkori énemre, az akkori életemre. S szánakozva nézek vissza saját magamra.-vetette papírra e sorokat egy beesett szemű fiatalember, ám amint lerakta kezéből a tollat, fogta a papírt, s összegyűrve odavetette a többi közé. Idegesen beletúrt szőkés hajába, s ráborult az asztalra. Nem tudta, hogy mit tegyen, s végül lehajtott fejjel pihent. Ám ekkor megszólalt a csengő, s a fiatalember fölkelt, megigazította ruháját, majd az ajtóhoz sietett. Kinyitotta, s szembe találta magát egy magas, fekete kabátos férfival. A fiatalember ijedt tekintettel bámult rá a férfira, s félelmétől hátraesett. Hebegve föltápászkodott, majd ismét ránézett az érkezőre, aki már bejött hívatlanul a lakásba. Az ajtó magától becsukódott, és mielőtt kattant volna a zár, egy kis dörrenés hangzott el, s a ház melletti kiszáradt fáról egy éjfekete holló károgva szállt odébb.
Ám nem itt kezdődött minden. Ez csak a vég volt számára. Hónapokkal ezelőtt volt a kezdet.

Mi tesz az ember, ha eltűnik valamilye? Keresi, keresi és keresi. Nem tudja elhinni, hogy ami volt, már nincs, ami egykoron létezett, azt már a múlt homálya fedi be. Tiltakozik ez ellen az értelem, az ész, és maga a való.
Két hónappal ezelőtt kezdődött minden. Akkor még jóbarátok voltunk. Én harmincas éveim kezdetén jártam, ő húszas évei elején. Én nyugdíjas, ő kezdő író volt. Én jól éltem, neki minden kilátástalan volt. Apja már kiskorában meghalt, s anyja nem törődött vele. Kamaszkorára elzüllött, s már majdnem elnyelte a sötétség, mikor megjelentem én, a fiatalon nyugdíjba küldött ügynök.
Szóval ott tartottam, hogy fiatal barátom két hónappal ezelőtt kezdett furcsán viselkedni. Nem tudtam mi baja lehet. Nem akartam magam beleártani abba, amihez semmi közöm. Bár lehet, hogy minden másképp alakult volna, ha közbe szóltam volna. Egy reggel megjelent abban a kávézóban, ahol én reggelente szoktam elfogyasztani a reggelimet és a kávémat. Kérdőn néztem rá, de nem faggattam. Leült az asztalomhoz, s rendelt magának egy kávét. Szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. Megitta kávéját, de nem szólt egy szót sem. Csak lélekjelenlét nélkül meredt a semmibe, miközben minden ott volt körülötte. Elmerült abba, ami körülötte sem volt. Percek múlva felvette kabátját, biccentett egyet nekem, majd elment.
Másnap este futottunk ismét össze. Ekkor hozzám kopogtatott be. Síri hangon megkérdezte, hogy bejöhet-e. Bólintottam, s beengedtem az ajtón. Arca fakóbb volt, mint általában, s a szeme alatti sötét karikák még sötétebbek lettek. Szó nélkül leült a kanapéra, miközben én nekidőltem a könyvespolcnak. Állát kezére támasztva bámult előre. Egyszer csak megmozdította kezét, fölállt, majd közölte, hogy most elmegy, siet, fontos elintéznivalója van. Bólintottam. Ifjú barátom sietős léptekkel szelte az utcát. Kabátját összehúzta magán, mintha félne valamitől, vagy valakitől, aki a sötétben rejtőzködve les rá. Hosszasan pillantottam utána az ablakból. Ösztönöm azt sugallta, hogy hamarosan történni fog valami. Valami, ami akár egy életnek is véget vethet. Csendesen visszasétáltam a könyvespolchoz, s leemeltem egy regényt Osamu Dazai-tól. Amint elolvastam a címet, számat félmosolyra húztam. Leültem a fotelbe, s belemerültem aznap estére a "Többé nem ember" történetbe.
Gyorsan teltek a percek, órák, napok, s csak hetek múlva láttam ismét a kezdő írót. Arca hamuszürke volt, s nem beszélt. Egy délelőtt kopogtatott be hozzám. Most is szó nélkül leült a kanapéra. Megkérdeztem, hogy kér-e kávét, s erre csak egy halk igent rebegett el. Kiindultam a konyhába, ám ekkor a szemem megakadt egy apró kis zacskóban, mely ifjú barátom lába mellett hevert. Odaosontam, fölvettem, majd kisétáltam a konyhába. Csendesen kibontottam, s a fehér porba beleszippantva már biztos voltam benne, hogy valamibe belekeveredett. Mikor visszahajtogattam a zacskót, akkor vettem észre, hogy egy felirat van raja. "A Gyógyszerész"-olvastam le a feliratot.
Két bögre gőzölgő kávéval érkeztem vissza. Barátom épp a tegnapi könyvemet olvasta, így nem vette észre, mikor visszacsempésztem a lába mellé a zacskót. Megitta kávéját, majd indulni akart, ám ekkor megpillantotta a lába melletti csomagot. Ijedten pillantott rám, ám tettettem, hogy nem láttam semmit. Sietősen fölkapta, és elment.
Nyugodtan leültem a fotelbe. Kávémat iszogatva azon gondolkoztam, hogy miért iszok mindig kávét. Jobban találna hozzám a vodka. Ám ekkor eszembe jutott, hogy erre tökéletesen tudom a választ. Az ügynöki életem szoktatott rá a kávéra. Sóhajtottam egyet, majd fölálltam. Kávémat leraktam a mellettem levő asztalra, majd kabátomat fölkapva kisiettem az ajtón.
Nem tudtam hová megyek. Csak mentem, mentem és mentem. Kabátom zsebéből előhalásztam egy doboz cigarettát, majd komótosan rágyújtva figyeltem a járókelőket. Ekkor csapta meg fülem egy szó. "A Gyógyszerész"-hallottam ismét. A hang forrására néztem. Egy huszonéves férfi mesélt valamit egy másik férfinak. Most már igazán kíváncsi lettem, hogy ki lehet ez a tag. Közelebb sétáltam, hogy jobban halljam eszmecseréjüket. Nem sok dolgot tudtam meg, de azt igen, hogy hol szokott legtöbbször megfordulni.
Utamat egy bár felé vettem. Besiettem a kék fényekkel kivilágított épületbe. Leültem a bárpulthoz, és vártam. Vártam, hátha föltűnik az, akit keresek. Bár nem láttam nagy esélyt arra, hogy megtalálom. Egy izmos, húszas évei elején járó fiú leült mellém. Jócskán bűzlött az alkoholtól. Láttam, hogy szeretne valamit mondani, ám hang nem hagyta el a száját. Ekkor egy negyvenes férfi odasietett, sűrűn bocsánatot kért a fiú miatt, aki nem értette, hogy miért kéne bocsánatot kérni. Az idősebb férfi ránézett, majd mély, reszelős hangon megszólalt.
-Ne haragudjon miatta, kérem!-intézte szavait hozzám, majd leült, fogott két poharat, és teletöltötte őket vodkával. Gyorsan pohara aljára nézett, majd ismét megszólalt.- Mit keresel itt? Azt hittem megegyeztük, hogy többé nem teszed be ide a lábad.-mondta két korty közben. A fiú értetlenkedve tekintett rá, ám a férfi ismét mondókába kezdett.- Jól emlékszem. Minden felől lövések, kiáltások hangoztak. Mindenhol sötét volt és ekkor feltűntél te. Emlékszem, ahogy átlépdeltél a holtakon, mintha egy istenség lennél. Jöttél, jöttél és csak jöttél, mintha érezted volna, hogy valaki még mindig életben van. A fegyveredet a homlokomra szegezted. A szemem behunytam, és vártam. Vártam, hogy a pisztoly eldördüljön. De nem történt semmi. Percekig vártam, melyek talán órák voltak. Mire kimertem nyitni a szemem, már sehol sem volt senki. Körülöttem csak a holtak és az elszórt üres töltények hevertek!-mesélte a férfi miközben poharát ismét teleöntötte, majd egy emelésre mind ki is itta. Merengve bámultam a férfit. Jó emlékeztem arra, amit elmondott. Sok piszkos ügyem volt akkoriban.
-Ki az a Gyógyszerész?-kérdeztem. A férfi megrökönyödött pillantást vetett rám, majd a vállaimat megragadva a szemembe nézett ijedt tekintettel.
-Ne keresd, és akkor megtalálod vagy ő talál meg téged. Az egyik legveszélyesebb dílerről beszélünk.-suttogta.-Az életed akarja. Ne keresd a bajt. Ne tedd ismét pokollá mások életét.-fejezte be mondandóját. Fölálltam, majd a vállam fölött visszanézve odaszóltam neki, hogy most nem áll szándékomban semmit sem tenni. Ekkor a bejárat fele pillantottam. Egy magas, kigyúrt férfi lépett be. Megállt, körbenézett, majd elindult egy irányba.
Sietősre vettem lépteimet, és kisiettem a bárból. Eléggé ködössé vált számomra minden, miközben egyre jobban összeraktam a kirakós darabjait. Fejemben cikáztak a kérdések, ám már semmihez sem volt kedvem, csak egy jó erős italhoz. Most, hogy eszembe jutott az, amit el akarok feledni, még jobban egyedül éreztem magam. Kabátom zsebéből előhúztam egy szál cigarettát, majd rágyújtva sétáltam az utcán. Kevés járókelő volt, s azok is, akik voltak, félve, rettegve haladtak, mintha valami üldözné őket. Lassan haladtam közöttük, miközben be-bepillantottam az utcákba, melyek közül néhányat már homály fedett. Egy sikátor előtt elhaladva hangok ütötték meg a fülem. Ahogy bepillantottam három férfit vettem észre. Közülük az egyiket felismertem. Ő volt, az író barátom. Gyorsan segítségére siettem, ám ahogy a másik kettő észrevette, hogy közbe akarok avatkozni, fölhúzták a nyúlcipőt és elszaladtak. A földön fekvő barátomat felsegítettem, majd a vállamra támaszkodva elbotorkált a lakásomig.
Homlokáról csíkokban folyt le a vér, s testén több zúzódás is volt. Ám ahogy letörölte arcáról a vért, megköszönte segítségemet, és indulni készült. Szemei élettelenül meredtek rám, s kezét a kilincsre rakva indulni akart. Viszont most nem engedtem, hogy elmenjen bármi magyarázat nélkül. Beleuntam a jóbarát szerepbe. A jóbarát szerepbe, aki nem avatkozik bele más életébe, jövőjébe, gondjaiba, még ha ez az illető életébe is kerül. Volt időm megtanulni azt, hogy néha jobb rossz barátnak lenni. Bár régen nem ezt tettem, de ez most nem számított. Végül is változni sosem késő. Vállától megragadva visszarántottam, és lenyomtam a fotelbe. Szúrós tekintettel méregettem, majd megkérdeztem, hogy mi történt vele. Ám kérdésemre nem válaszolt. Csak ült csendben, s tekintetét nem merte rám emelni. Rádörrentem, ám reakcióképp csak még jobban lesütötte tekintetét. Leültem vele szembe, majd csendesen megszólaltam: A Gyógyszerész. Ijedt tekintettel nézett rám, ám mikor meglátta kifejezéstelen arcomat ismét lesütötte szemét. Kis idő múlva csendesen megszólalt, s csak annyit mondott, hogy jobb, ha nem keresem azt a tagot, mert nagyon veszélyes, s ha eljön az idő, akkor majd megkeres ő, mivel most is a nyomomban van. Erre a kijelentésre felkaptam a fejem. Barátom lassan felállt, és kihátrált az ajtón. Az ablakból néztem távolodó alakjára, s ekkor megpillantottam egy pózna mellett álldogáló kapucnis férfit. A házamat bámulta.

Lassan kinyitotta szemeit, s csodálkozva nézett körbe, hogy mégis hol lehet. Ekkor megpillantott engem, amint vele szemben ültem egy széken. Kezeimet összefonva a háttámlán pihentettem. Arcomon vigyor ült. Vendégem megkérdezte, hogy hol van, ám csak annyit mondtam neki, ami már neki is világos volt: a pincében. Kérdeztem tőle. Kérdeztem, kérdeztem, ám nem válaszolt. Kabátom zsebéből előhúztam egy szál cigarettát és rágyújtottam.
-Ki küldött?-kérdeztem, miközben a gyér fényben felemelkedő füstkarikákat bámultam. Vártam, vártam és vártam, de nem kaptam választ. Lassan felálltam és kabátomból egy ezüstös színű fegyvert húztam elő. A markolaton megcsillant a fény, miközben a pisztoly hideg csövét rányomtam a homlokára.
-Remélem, már beszélsz. Nem szeretném, ha ezt a szép kis ezüstöst vörös mocskolná be!-suttogtam a fülébe, majd visszaültem vele szembe. Vendégem homlokán gyöngyöző verítékcseppek jelentek meg. Hiába félemlítettem meg, még így sem lehettem biztos abban, hogy beszélni fog. Ám legnagyobb meglepődésemre megszólalt.
-A Gyógyszerész!-ordította.-A Gyógyszerész küldött! A Sikátorban megtalálod.-ordította, és félelemmel teli tekintettel nézte a kezemben lévő pisztolyt. Vigyorogva bámultam rá, majd csendesen annyit mondtam köszönöm. Fölálltam, és rámutattam az asztalon égő gyertyára, majd a pince sarkába mentem, és elfordítottam egy szelepet. Gáz tört elő belőle. A lépcsőn fölfele menve még visszanéztem, és megjegyeztem azt, hogy a poloskákat nem szeretem élve látni, majd fölmentem, és becsaptam magam mögött az ajtót. Magamra kaptam a kabátom, s elindultam a hideg utcán, hátam mögött hagyva a házat. Alig tettem pár lépést, s a környéket irtózatos robbanás rázta meg, s a törmelék mindent ellepett. Kabátom zsebéből elővettem egy cigarettát, és rágyújtottam, majd csendesen elvegyültem a kíváncsi emberek tömegében, kik a robbanás helyszíne fele siettek.

Lassan, megbújva sétáltam el barátom házáig. Bekopogtam, s kérdő tekintetek kereszttüzében beengedett. Jó pár perc alatt sikerült elmagyaráznom neki, hogy semmi komoly nem történt, csak egy gázrobbanás. Persze azt beszámolómból kihagytam, hogy nem csak az épület robbant.
Miközben meséltem, kérdő tekintettel fürkésztem barátomat, aki feszülten ült velem szemben. Tekintetemre összerezzent, s remegő kézzel mutatott a hátam mögé.
-Nem tehettem mást. Azt mondta, ha elvezetem hozzád, akkor segít nekem. Ő A Gyógyszerész.-suttogta eszelős tekintettel, s szemei kidülledtek. A hátam mögött lévő férfi közelebb jött. Éreztem a koponyámhoz nyomott fegyver hideg csövét, s számat félmosolyra húztam. És ekkor minden elsötétült előttem. Csak a semmit láttam, miközben minden szertefoszlott előttem, s a tudatom teljesen kihunyt.

-Akkor most segítesz nekem?-kérdezte barátom a férfitól, miközben eszelős mosollyal nézett szerteszét, mintha egy láthatatlan erő nem hagyná nyugton. A férfi ránézett, viszont tekintete akár a ragadozóé, mely megtalálta prédáját. Kabátja zsebéből előhúzott egy zacskót, majd odadobta a barátomnak, aki mohón kapott érte. A férfi kisétált a házból, s maga után becsapta az ajtót. A szoba félhomályban úszott, miközben barátom érthetetlen vigyorral ült le íróasztala mellé.

***
Teltek a hónapok. Múltak a percek, órák, napok, hetek, majd a hónapok. A tetem oszlódásnak indult, s a szobát iszonyatos bűz fedte be. Barátom az íróasztalnál ült. Szemei alatt sötét karikák ültek. Mellette a földön üvegek hevertek szanaszét dobálva. Lerakta kezéből a tollat, fogta a papírt, s összegyűrve odavetette a többi közé. Idegesen beletúrt szőkés hajába, s ráborult az asztalra. Nem tudta, hogy mit tegyen, s végül lehajtott fejjel pihent. Ám ekkor megszólalt a csengő, s a fiatalember fölkelt, megigazította ruháját, majd az ajtóhoz sietett. Kinyitotta, s szembe találta magát egy magas, fekete kabátos férfival. A fiatalember ijedt tekintettel bámult rá a férfira, s félelmétől hátraesett. Hebegve föltápászkodott, majd ismét ránézett az érkezőre, aki már bejött hívatlanul a lakásba. Az ajtó magától becsukódott, és mielőtt kattant volna a zár, egy kis dörrenés hangzott el, s a ház melletti kiszáradt fáról egy éjfekete holló károgva szállt odébb.


VÉGE
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.