Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2018.09.21. 22:50
Kedves Józsi! megkaptam a Zsebkönyv 6. kötetet! Köszönöm szépen4

2018.09.21. 19:27
Mamuszka! Az"Élek!" című versemmel kívánok felépülést, és alkotókedvet! Winkriston

2018.09.21. 19:27
Köszönöm a kedves szavakat minden üzenet szívemhez szólt. Ha javulok, visszatérek, de szünetet kell tartanom- Szép hétvégét minden holnapos ... Bővebben

2018.09.21. 16:37
További szép estét. Rose Mamuszka drága! Minden jót kívánok Heart-ből szeretettel!

2018.09.21. 13:54
ÚJ Cikkeink is felkerültek a magazin oldalára!

2018.09.21. 13:12
Szép napot mindenkinek. Smile

2018.09.21. 12:57
Kedves Józsi! Köszönöm a feltöltést!&#128522
;

2018.09.21. 09:27
Mamuszka Drága ! Ne menj még el,,, Maradj velünk,,, Mi lesz velünk nélküled, és az írásaid hiányában? Ölellek ! - keni -

2018.09.21. 07:52
Mamuszka Drága! Te már olyan sokszor búcsúztál, hogy nem mész sehova! Itt maradsz a verseiddel együtt. Vigyázz Magadra. Puszi: Viola Birthday

2018.09.21. 07:05
Köszönöm versem feltöltését.

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Miri
» Online vendégek: 5
» Online tagok: 0
Vlasics Bálint: Lúcia, 3. fejezet: Szerelmes zápor
- Dárdát szegezz! Pajzsot tarts! Támadj! - hangzott a hangos vezényszó. Kezdetét vette a hadakozás, hol vasba öltözött, felfegyverkezett férfiak támadtak egymásnak két oldalról, teljes erejükből. Acél csengett, amint hatalmas kardjaik összeütköztek a másikéval vágás közben. Ahol kivédték a csapásokat, ott azt követve izom feszült egymásnak, hogy le tudják-e dönteni vajon ellenfelüket.
Sokan a porba hulltak, s védekezőleg feltartották pajzsaikat, hogy a következő ütés nehogy rögtön a koponyájukat szelje ketté.
Ám végső csapás mégsem érkezett a földre esett katonákra.
- Állj! Fegyvert vissza! - hangzott a kiképzést irányító lovagtól.
A katonák a fejüket csóválva felsegítették a földre került "ellenfeleiket", mások egykedvűen köpdöstek a harcteret beborító sűrű homokba. Noha nem mindig itt szoktak gyakorlatozni, hiszen köztudottan ezen a helyen szokták tartani a környéki uradalmak lovagi tornáit is, s azon a tribünön szokott történni az úgynevezett tjostírozás is, hol két lovas méri össze az erejét pajzzsal és kifeszített lándzsával miközben egymás felé vágtatnak.
Igaz, Vas-hegy vára hatalmas legelőkkel, egyenes adottságú tereppel rendelkezik, s Vashegyi úr kijelentette, hogy a tribün és környéke nem gyakorlatozásra való - illetve csak közvetlenül a tjostírozás előtti napokban. Csakhogy azon a nyári napon a király felhívatta Vashegyi uramat és fiát, a dölyfös Bélát is tanácskozásra, a nagyurakkal egyetemben, s íme, a vár most itt állt egyedül, az ifjú Márkus felügyeletében, s sem neki, sem pedig a gyakorlatozó katonáknak nem volt kedvük kivánszorogni a várból egy tágas legelőre, hogy beleforrjanak nehéz páncéljaikba.
Márkus korát meghazudtoló tehetséggel látta el a kiképző idős katona szerepét, ki azóta csak naphosszat az árnyékban ült és borát iszogatva szemlélte a gyakorlatozó katonákat, mit sem törődve már a regulákkal. Márkus már régóta viselhette a veretes övet, s bár még alig pár éve, hogy magkapta, vitézségével jelentős tekintélyre tett szert katonatársai körében. Nem csoda hát, hogy az idősebb katonák is fejet hajtottak vezénylete alatt, minden ellenállás, szitkozódás nélkül.
A vár kőfalai közt sokkal tűrhetőbb volt a nyári meleg levegő. A vastag kőfalak nem egykönnyen engedték be a nyarat a vár folyosói közé - egyes helységekben még harapós lángnyelvek is csapkodtak a kandalló parazsán, hogy az ott lakók meg ne fázzanak. A serdűlő korú gyerekek szájtátva kuksolták a forró vasban gyakorlatozó katonákat, miközben az egyik kőfal mellett álldogáltak. A sok szájtáti bizonyára elképzelte magát, mint daliás vitézt...
Csak egyetlen egy személy nem illett a kölykök közé, ki kissé távolabb is állt tőlük, noha az ő figyelmét egyáltalán nem a katonai gyakorlat kötötte le. Egy asszony volt az, a gyerekek mindannyian szerették, a lányokra úgy tekintett, mintha a sajátjai lennének.
Lúcia elfintorodott. Hát persze, hiszen neki biztos, hogy nem lesznek gyermekei... Nem is szeretne szülni annak az erőszakos Béla férjének... Már önmagában is kiábrándító férjnek nevezni azt a vadállatot.
Lúcia az esküvőjét követően ráébredt, hogy ez a világ nem egyezik azzal a világgal, melyet apja vert belé kislány korában... Minden mámor, öröm és boldogság, amiben hitt, szertefoszlott az esküvőjét követő nászéjszakájukon, majd pedig apja halálhírét követve. Ez a kettő hozzá játszott, hogy Lúcia, mint ifjú feleség és asszony erkölcsileg összeroppanjon. Béla az esküvőjük alkalmával annyit vedelt, amennyit még egy tekintélyes malac is megirigyelt volna. Aztán jött csak az igazán fájdalmas emlékezetű nászéjszaka, ahová tulajdon férjét kellett négykézláb vezetni, hogy oda is találjon szédültségében, majd pedig, mikor kettesben maradtak Béla erőszakos, durva lett, s egy hatalmas monoklit hagyott ifjú hitvese gyönyörű bőrén, égszínkék, kerek szeme alatt. Az az éjszaka, melynek a gyönyörök éjszakájának kellett volna lennie maga volt a pokol. Sokáig nem mert kimenni még a folyosóra sem, nehogy valamelyik szolga észrevegye meggyötört nászéjszakája egyetlen, de elégséges tanúját. A rá három napra következő hír pedig teljesen kikészítette. Hetekig beteg volt aztán, heves láz gyötörte. A környékbeli kirurgus nem sok esélyt jósolt az ifjú hitves gyógyulására, de Lúcia lelke nem adta fel, s nehezen bár, de végül felgyógyult - lehet, hogy nagyban közrejátszott az állapota javulásában az is, hogy az apja várát a halálhír után azonnal elfoglaló Vashegyi úr, a kedvenc Katalin (vagy ahogyan Lúcia szólította, Lina) nevű szolgálóját áthozatta Vas-hegyre, hogy valami lelket öntsön a haldokló leányba.
Akárhogyan is élt itt, akárhány szolga leste a vár ifjú úrnőjének kívánságait Lúcia mégsem érezte itt jól magát. Vas-hegy vára egyben határt is jelentett az országnak Nyugatról, Ausztria felől. Pinkaóvár, Felsőcsatár, Vaskeresztes és Csejke falvak négyzetes elhelyezkedése közepén állt a többi közül messze kimagasló dombokon a környék leghatalmasabb urának vára. Elméletileg már a Római Birodalom korában erősség állt a vár helyén - mindenesetre jó környezeti előnyeit, már az ókorban is hasznosították, hol még leginkább az illírek ellen kellett erősséget emelni azon a vonalon. Az egykori Pannónia határán... Hatalmas dombjai közt fut végig mormogó tempójában a Pinka folyó, mely jóval Nyugatabbra, az Alpok vonulatai közül ered, hogy aztán a nála sokkal nagyobb tekintélyre szert tevő Rába folyóba torkolljon, mutatva életünk haladásának végességét.
Az egész vár idegennek tetszett számára. Akárhogyan is próbálta ezt a helyet megszokni, már itt mindig is olyan idegen volt. Szolgáin kívül az egyetlen elfoglaltsága a gyakorlatozás katonákat vagy éppen az üres várudvart nézni. Vashegyi úr idős felesége jelentett mostanság számára mindent. Jól kijöttek egymással, jó kedvvel fogadta az idős asszonyság, mikor ide érkezett a várba, s azóta is nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltek volna.
A gyakorlatozás időközben véget ért, a katonák gyorsan megszabadultak súlyos vértjeiktől, majd pedig leheveredtek az árnyékba. Lúcia gondolatai messze csatangoltak, észre sem vette, hogy a gyerekek időközben magára hagyták, mert neki indultak a gyakorlatozó katonák helyére, hogy egymással viaskodhassanak fafegyvereikkel. Ahogyan azt sem vette észre, hogy egy árnyék elindul felé...
- Kíván valamit kedves sógorném?
Lúcia ijedten kapta fel a fejét, s megpillantotta maga előtt Márkus poros arcát. Azonnal felugrott ültéből és szedelőzködni kezdett.
- Éppen indulni akartam már… - mentegetőzött.
- Aztán mégis hova? - kérdezte vigyorogva Márkus. - Olyan sietős lenne?
Lúcia megmerevedett. Bár mind a ketten ezt a várat mondhatták otthonuknak, mégsem beszélgettek azóta a nap óta… Mindig, ha látták egymást zavartan elfordították a tekintetüket, ha pedig a szűk folyosókon találkoztak, akkor is csak egy röpke köszönésre tellett tőlük.
- Dolgomra igyekszem... - hebegte Lúcia, de érezte, hogy hangja nem cseng meggyőzően.
- Van-e pihenése az asszonynépnek? - kérdezte Márkus talányosan, majd foghegyről oda vetette Lúciának: - Ha nem bánja megmutatom a környéket... Rút vár Vas-hegy erődítménye, de környezete csoda számba megy. Néhol még a tündérek is látogatják...
Lúcia a fejét csóválta. Mentegetőzni akart, de mire oda fordult volna, az ifjú már el is botorkált, hogy rendbe szedje magát. Lúcia is így tett.

- A legszebb ló a legszebb asszonyt érdemli...
Kint az istállónál találkoztak, Márkus két szép pej lovat vezetett kantárszárukon. Lúcia elvörösödött. Különösen tetszetős ruhában volt. Bár feleség volt, mégis a szüzességet jelképező pártát viselt a fején - mely kislánykora alatt vált annyira a szívéhez, megszokta már. Aprócska kis fülbevalót viselt, mely úgy mutatott gyönyörű fülében, mintha óceánok aljáról származó igazgyöngy volna. Nyakláncként félhold alakú csüngőt, prémes rövid felsőruhát, úgynevezett ködmönt viselt. Hosszú csizmája oldalán díszes szegek tündököltek.
- Dehogy vagyok én a legszebb asszony! - legyintett Márkus bókjára, majd a férfit eltolva magától, egyedül pattant a nyeregbe.
- Hát maga meg honnan tud ilyen istentelenséget? - kérdezte meglepődve, a férfiakat is megirigyelő Lúcia technikáját látva.
- Kiskoromban reggeltől estig az erdőt lovagoltam... Tudja, mikor... a kútnál is...
Márkus elfintorodott. Tudta, persze, hogy tudta! De hát az angyalok mindig ott vannak, ahol segíteni kell...
- Szerintem pedig maga igenis a legszebb! - sulykolta, mikor maga is a lova nyergében termett.
- Ne beszéljen bolondokat! A legszebbek, pedig mind a királyi udvarokban élnek...
... nem pedig a mocskos Vashegyiek várában... - fejezte be magában Márkus, azzal megengedte lovát és lassú séta léptekkel kilovagoltak a várból.
Márkus minden környéken található nevezetességet megmutatott, mentek dombokon és völgyeken át, egészen a mocskos jobbágyfalvaktól kezdve a Sárkány Barlangjának nevezett helyig.
- Hű, innen az egész birtokot belátni! - ujjongott Lúcia kipirosodott arccal, a homlokát törölgetve. - Biztos jó lehetett itt felnőni!
Márkus arcán kellemetlen undor szaladt végig, mely a szemfüles nő tekintetét nem kerülte el és kérdőn átnyúlt a nyeregben az ifjú felé.
- Én nem vagyok Vashegyi... - vallotta be Márkus komoran.
- Hogyan?
- Pár éve tudtam meg... Atyám... Az a vén kecske, négyszemközt nagy suttogva bevallotta nekem, hogy nem az ő fia vagyok, idegen vérből származok és nincs semmi közöm a Vashegyi névhez...
Lúcia elhűlve hallgatta Márkus történetét. Megdöbbentette, amit hallott. Lelki szemei előtt megértette, hogy miért ugranak ők ketten mindig egymásnak Bélával... Hogy Béla miért leckézteti meg mindig... hogy Márkus miért mogorva és halk mindenkor...
- Sajnálom... - mondta és a nyeregben átnyúlva megsimogatta az ifjú arcát. Márkus jólesően elmosolyodott és megszorította a lány forró kezét.
Aztán tovább beszélgetek... Márkus elmondta még, hogy, mikor férfivá avatása előtt megtudva ezt, elmenekült, fel ide, a barlanghoz, de a Vashegyi katonák itt is megtalálták. Mikor vissza vitték őt Sebestyén úr elmondta, hogy mivel nevére fogadta, ezért hálát vár el tőle. Márkus azóta keresi a helyét a világban. Szerencséjére rátalált a hadakozás útjára, hol érezheti, hogy katona társai az ő egyetlen igaz családja, hol kiállnak egymásért az utolsó pillanatokban is. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, így lehetett már tizennyolc év körüli korában kiképző a Vashegyi uradalmon. Legyőzhetetlennek tetszett, imádta a kardot forgatni. Ugyan nem volt buta gyerek, de valahogyan a latin betűk vésetét nem tudták neki erélyesen megtanítani, habár éjszakánként egymaga próbálkozott pajzs belsejébe Istenhez szóló poémákat karcolgatni - ezeket senkinek sem mutatta meg érthető okokból.
Lúcia is elmondta a maga történetét, amint édesanyja halálát tulajdon születésével okozta. Ez a lelkiismeretét mindig is keserűen marta. Testvérei nem élték meg vele együtt az érett kort, egy se. Így hát csak ő és az apja voltak a régi várukban, ezért is féltette, s halogatta a dicsőemlékezetű Benedek úr a menyegzőt. Ezért is volt ő az édesapja egyetlen és egyben legkedvesebb leánya, legféltettebb kincse. Lúcia az édesapján kívül még a középidős Katalin nevű szolgálójában bízott meg mindenkor, kit legidősebb testvérének tekintett, s ki mindig jó tanácsokkal látta el és gyógyította a szegény sérülékeny lelkét - ezért is volt fontos a számára, hogy kedves Linája itt is mindig mellette legyen. Elmondta, hogy édesapja halála nem csak hogy megviselte lelkét, de minden addig ismert tapasztalatait újra értelmezte az életről. Elmesélte, hogy édesapja otthon a várukban egész kislánykora alatt azzal hitegette, hogy egy gazdag tartományból származó kis királyfi fogja elvenni őt, és hogy az esküvője napja lesz élete legszebb napja.
- S így lett? - kérdezte Márkus hunyorítva.
Lúcia csak keserűen a fejét rázta. Még hogy a legszebb? Inkább a legrosszabb, vagy még annál is borzasztóbb volt! Csakhogy a házasság és annak kötelezettségeinek terhei továbbra is a vállát nyomták. Férjurának mindenben engedelmességére, segítségére kellett lennie, őnéki mindent elkellett néznie, s panaszt nem tehetett, hát még szemre hányást sem! Pedig... Lett volna jócskán mért...
Messzire kódorogtak el beszélgetés közben, kellemes délelőttjük volt, azonban csaknem dél előtt járva az egyre gomolygó felhők sűrű záport zúdítottak a környékre és a két lovaglóra is egyetemben. Lúciának kalapja nem lévén, csak aprócska kis keszkenőjével fedhette be gyöngy haját a hideg eső cseppek elől. Hosszú ködmönét összehúzta galamb testén, de a zápor viszont egyikőjüket sem kímélte.
Az égen hirtelenjében villám cikázott végig, lova ijedten felhorkant és a hosszúra nyúló dörgés következtében hátsó lábaira állva felágaskodott, s rémülten kapálózott. Lúcia alig bírta megtartani magát, díszes pártája leesett fejéről. Márkus sietett oda, s a ló kantárszárát erősen megmarkolva, megállította a megrémült lovat kibontakozó tombolásában. Lúcia hálás pillantást vetett az ifjú férfira, majd igyekeztek is vissza gyorsan a várba, lovaik patái csak úgy verték fel a saras földet mögöttük.
Hiába siettek, mire visszaértek a vár elé, már elállt az eső, csak a kóbor sötét fellegek jelezték még az eső cseppeket, meg a két bőrig ázott lovas, akik szorosan egymás mellett léptetve nevetgéltek a másik ruháján és azon, hogy kabátjaikból facsarni lehetett volna a vizet. Lúcia ázott szőke hajával különösen igéző látványt nyújtott, testére feszülő vászoningével egyetemben.
Úgy ahogy voltak, csurom vizesen, mosollyal az arcukon vonultak be a várkapun. Márkus kezében tartotta a lány puha ujjait, mondván, ha esetleg megint megtalálna táltosodni a lány lova - szerencsére azonban a lovon semmi nyugtalanságnak a jele nem látszódott, de Márkus egészen az istállóig nem engedte el Lúcia puha, nedves ujjait.
A vár egyik tornyának a fokán állt a tiszteletes János püspök úr, ki mogorván méregette a két ifjút, amint lekászálódnak a nyeregből. Kéz a kézben voltak még akkor is, amikor maguk mellett vezették el lovaikat. Egymás kezét fogták és mosolyogtak, mint valami két szerelmes... Nem is lett volna ezzel János püspöknek semmi baja sem, ha nem a tekintetes várúr idősebb fiának ifjú hitvese enyelgett volna annak tulajdon öccsével...
Ezt mindenképp jelenteni fogja Sebestyén úrnak... János püspök akadékoskodása még sok bonyodalom okozója lett.
5694
ritatothne - 2018. szeptember 09. 13:34:53

Kedves Bálint!

Ezt a részt is érdeklődéssel olvastam s bár lennének kérdéseim, most még sem teszem fel azokat, hátha idővel az írásból is megkapom a választ.

Szeretettel: Rita

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.