Kacsó Krisztina: Angyalszárny (2018. augusztus)
Borzongok, de a gerincem kacskaringós ívén sebesen csorog a veríték. Izgulok, hisz már hónapok óta nem találkoztunk.
Reszkető kézzel kopogok az ajtón. Semmi. Még csak neszezést sem hallok. A csalódottság úgy terül el arcomon, mint kiömlött tinta a hófehér abroszon.
Minden éjjel próbálkozom, mert látni akarlak. Mert annyira, de annyira hiányzol, mint a sivatagban bolyongó szomjazónak a hűs víz.
Ezredik ajtókopogtatásomat végre meghallod. Vagy a szívemben tomboló fájdalom ért el hozzád. Nem tudom mi késztetett arra, hogy ajtót nyiss nekem, de végre itt vagy. Megszólalni sem tudok, olyan izgatott vagyok. Te sem mondasz egy szót sem. Utolsó perceid némaságát ebbe a különös világba is magaddal hoztad, de mélybarna szemed kacér csillogása elárulja, hogy kicsit más vagy, mégis ugyanaz.
Egy fényes szobába vezetsz, és a pamlagra mutatsz, hogy üljek le, de én csak tétován állok. A szobában terjengő illattól megszédülök, így lehuppanok. A pamlag nyikorogva jajdul fel, mintha nem örülne a látogatásomnak. Lehet, hogy te sem lelkendezel, hisz hányszor kértem bebocsátást, de meg sem hallottad.
Egy némafilm részesének érzem magam, ahol hangok nélkül kell megértenem az illatok és a mozdulatok szimfóniáját. Te ismerős vagy, de a mostani világod nem. És te sem segítesz, hogy kicsit jobban megértsem.
Engem nézel kitartóan. Olyan jó lenne hozzád bújni, olyan jó lenne, ha ismét úgy nevetnénk, mint két kamasz, de érzem a távolságot. Érzem, hogy ez nem az én világon. Jó itt veled lenni, de most mégis minden más. Te is más vagy.
Nyugtalanságomat egyéb is fokozza. Mintha valaki titokban mérné az időt, míg itt vagyok, mintha valaki homokot pergetne az ujjai közül a földre, és ahogy az utolsó porszemet is felkapja a szél, nekem is távoznom kell innen. Erőt veszek magamon és szólásra nyitom az ajkam, de a szavak előtt akadály tornyosul. Nem hallok hangokat, te sem, mégis megérted, mit akarok mondani. Arcod megenyhül. A bánat miatt életre kelt ráncaidnak hirtelen nyoma vész. Arcod kisimul és ismét olyan gondoskodó vagy, mint a régi időkben.
Nem beszélsz, mégis értem minden egyes szavad. Mondataid mély sebeket ejtenek rajtam. Nem ezt akartam hallani. Azt hittem örülni fogsz nekem, te mégis arra kérsz, hogy felejtselek el téged. Vagy legalábbis ne gondoljak folyton rád, ne emésszem magam a történtek miatt. Hisz már eltelt tíz hónap, tovább kell lépnem. Még csak tíz hónap! Kiáltok fel hangosan. Nem vagy mérges, amiért kifakadtam, de a ráncaid ismét örömtáncot járnak, hogy az öregkor lenyomatát újfent ott hordozhatják az arcodon. Még ezen a helyen is belépőt nyert a szomorúság. De az is lehet, hogy én hoztam rád a bánatot.
Szégyenemben a padlót bámulom, majd ismét felemelem a gondoktól kavargó és elnehezülő fejem. A parányi ablakon fénysugárnyalábok kandikálnak be, hogy szinte észrevétlenül kulcsolódjanak rá a bokámra. Béklyóba fognak, mint ahogy a szívemet mardosó bánat is gúzsba köt.
Egyre közelebb lépdelsz felém, majd erős kezeddel az állam alá nyúlsz. Még mindig nem mondasz semmit, de hallom a hangtalan tanításod.
Nem akarod, hogy ennyire fájjon, nem akarod, hogy állandóan csak rád gondoljak. Tovább kell lépnem, a fájdalmat ott kell hagynom egy képzeletbeli állomáson.
Gondolataid, puhák, mint a vaj, mégis könyörtelenül csapódnak az arcomba. Szavaid élét egy simogatással kompenzálod. Majd kezed helyett hűs szellő cirógatja lázrózsás arcom. És akkor végre meglátom. Te vagy az, de mégsem. Angyalszárnyaid kissé a magasba emelkednek, hogy aztán szabályos félköröket rajzoljanak a poros, kopottas padlóra.
Nem akarlak így látni. Szeretnék felébredni, de az álom rabságából nem tudok szabadulni.
Megnyugtató hangod hintaként ringat. Pilláim elnehezülnek, belőled is csak egy homályos alak marad. Már nem akarom, hogy elmenj. Beszélni akarok veled, meg akarom fogni a kezed. Tudni akarom, hogy érzed magad? Nem fáj semmi? Jó helyen vagy? Boldog vagy?
De te már sehol sem vagy. Kábán és bénultan ébredek, és csak annyit kiáltok hangosan: APU, NE MENJ EL!
5932
KRISZTinA - 2018. augusztus 07. 09:17:19

Kedves Kata!

Köszönöm a pozitív szavaidat! SmileHeart

5772
Kata1984 - 2018. augusztus 06. 21:17:53

Kedves Kriszta!

Gyönyörű, megható, megrendítő írás!
Gratulálok!

SzeretettelRose

Kata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.