Lovas József Pál: Filmszakadás (2018. augusztus)
Nem akartam tőle semmit. Csak a kezét szerettem volna megfogni. Hogy érezzem a közelségét. A testét, amely egész lényében remegett. Mondom meg akartam fogni a kezét. Erre ő azt mondta, hogy vegyem feleségül. Hát berágtam. Azt már nem! Ott azért még nem tartok. Habár…
Legszívesebben szájon csókoltam volna. Igen.
Anya gyakran hajtogatja mostanában: „Fiam, te teljesen becsavarodtál.” Komolyan gondolja, tudom.
– És mindezt te el is hiszed, Anya – nézek rá fenemód értetlenül. Csökönyösségemmel olykor megzavarom vélt igazában. Tépjük egymás idegrendszerét.
– Azért jobban is meggondolhatnád, mit cselekszel. Olykor megválogathatnád a szavaidat – mondja halkan, nagyon halkan. Szemei tágra nyílnak, ajka megfeszül. De már nem is figyel rám. Gondolatai máshol járnak, rég áttörték szobám négy falát. Szűknek, levegőtlennek tűnik a ketrec. Menekül. A kímélet nem az ő dolga.
– Pénzed van? – fordul felém egy kis idő múlva. A szemembe néz. Megérinti a karom. Vár.
– Kösz, megélek valahogy.
– Azt látom, hogy élsz. Én arra lennék kíváncsi, van e pénzed?
– A múlt héten itt járt Apa, tőle is kaptam néhány ezrest.
Anya csodálkozva néz rám.
– Apád itt volt nálad?
– Miért kell ezen úgy meglepődni? Amikor a városban jár, mindig meglátogat bennünket. A Mamát és engem.
– Szép tőle! Gondolom, olyankor mindig magával hozza a legfrissebb csaját is…
– Egyedül jön.
– Na persze, nem akar az anyjának minden héten új spinkót bemutatni.
– Tévedsz. Apa nem olyan…
– Nem hát. Csak még olyanabb.
– Most miért csinálod ezt!?
Ellép mellőlem. Csupán néhány lépés az ablak. Onnan fény tör át az üvegen, a kopott öreg függönyön át, mozgás és zaj, az utca zaja, fénye. Az örök, soha nem szűnő izzó forrás. Az élet. Anya oda menekül. Már eltávolodtunk egymástól.
– Idejövet találkoztam Évával. Nagyon földúltnak látszott. Azt mondta, kikaparja a szemed. Nagyon megsértetted.
Megrázom magam. Érzem, ettől a hangom is megemelkedik. Dacosan nézek a jövőbe.
– Hetek óta várok a látogatásodra. Hidd el, úgy vártam rád, mint senki más az édesanyjára, hogy megérkezzen. Mikor is láttuk egymást? Nagyon régen. Most itt vagy, végre szeretettel szólhatnánk egymáshoz, átölelhetnél, mint régen, de ahelyett, hogy egymás nyakába borulnánk, te mindjárt előveszed az általam annyira megutált nevelési módszeredet, igen azt a spártait, és kioktatsz. Ezzel már nálam nem mégy semmire sem. Felnőttem, Anya, ha nem vetted volna észre.
– Én csak segíteni szeretnék. A fiam vagy.
– Igen? A fiad vagyok? Ezt az érzést még válás előtt kellett volna fölvetni magadban. Amikor…
– Mi az? Fordult a kocka? Már te oktatsz ki engem? Hát tessék, itt vagyok! Mit akarsz még a szememre hányni?
– Már semmit, Anya. Az égadta világon semmit. Csak… Csak nagyon fáj…
Elakadok. Lélegzetvisszafojtva nézek rá, dadognék, aztán már az sem jön be. Csak a fájdalom. Igen az, ami nagyon fáj. Hogy idáig jutottunk. Siketen. Jár a szánk, de már semmi mondanivalónk nincs egymás számára. Pedig úgy vártam rá, mint senki más az édesanyjára. Azt reméltem, hogy végre együtt lehetünk. Mint anya és gyermeke. Senki más. Csak mi ketten, a külvilág nélkül. Sem Apa, sem Mama, de még Éva sem szól bele a beszélgetésünkbe. Esélyt adva magamnak, reménykedtem, hogy Anya, végre kilépve a szmogos fővárosból csakis velem foglalkozik majd, átölel, mint régen, talán még egy puszit is ad az arcomra, és mi egymás nyakába borulva ott örvendezünk a szeretet súlya alatt. Mint nagyon, nagyon régen.
Álom lenne mindez?
Egy kis szünetet tartok, őt figyelem. Nem fordul felém, továbbra is ott áll háttal nekem, az utcát bámulja.
– Megkínálhatlak valamivel? Kávéval talán…
– Köszönöm, már ittam a lenti presszóban.
– Akkor egy kis süteményt… A kedvenced, Mama direkt neked készítette…
– Nem kérek. Köszönöm. Sajnos fogyókúráznom kell, reménykedem, hátha újra megtetszem apádnak.
– Miért kell folyton piszkálnod őt? Jobb így neked?
Végre felém fordul, homlokán összegyűlnek a ráncok, szúrós szemekkel néz rám.
– Erről, ha nem bánod, nem nyitok vitát.
Bánni! Mit? Elgondolkodom. Volt egy gyerekkorom. Apával, a nagyival. Csak így hármasban, anya nélkül. Ez utóbbit igen, sajnálom, hogy megtörténhetett. Ez az, ami fáj. Most mondjam azt, hogy nagyon hiányoztál, Anya? Mondhatnám, de elkéstem vele. Néma marad a szám és már a sírás sem gyötör. Csak ez a csend ne volna! Úgy állt be kettőnk közé, mint egy hatalmas fal, áthatolhatatlan, és már átlátni sem lehet rajta, olyan magas.
Volt egy gyermekkorom… Folytatnám, de nem tudom.
Anya fölvállalja a lehetetlent, átgázol mindenen, a közénk furakodó csenden, s hogy közelebb lép hozzám, megérinti a karom. Menni készül.
– Azt hittem, velünk maradsz ebédre – marasztalnám.
– Mennem kell – szól, hangja gyászos, remegő. – A nagyit üdvözlöm. Te pedig vigyázz magadra.
Elköszön. Egy parányi könnycsepp azért még lepereg az arcán… Annyi, amennyi éppen elég egy filmszakadáshoz.


5990
csillag54 - 2018. október 06. 14:47:20

Gratulálok! Remek írás.

Ági

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.