Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 07:39
Jó reggelt, szép napot! Köszönöm a versem javítását! Üdvözlettel Éva Rose

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

2019.05.25. 19:59
Gratulálok a nyerteseknek!

2019.05.25. 19:48
Kellemes estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.25. 15:30
Gratulálok, kedves Fényszóró Lány!

2019.05.25. 13:51
Köszönöm szépen! Még soha nem nyertem semmit versemmel! Smile

2019.05.25. 11:05
Szép napot mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.25. 10:43
Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 5
» Online tagok: 0
Müller Márta: A lovag: Harmadik történet (2018. augusztus)
1.

Nara ébren töltötte az egész éjszakát. Nem mintha nem lett volna fáradt, de mégsem tudott elaludni. Tegnap, mikor elfogták, már sejtette, hogy milyen sors vár rá. Boszorkány, boszorkány, kiabálták, mielőtt belökték ebbe a fészerbe. Vajon hány volt a kiabálók között, akiket egyszer ő gyógyított meg? Sok lehetett, hiszen nem volt már jó ideje senki más javasasszony, kuruzsló a környéken, minden bajukkal őhozzá fordultak.
Ez most mind hiába. Ez az új vallás rájuk fogja, hogy boszorkányok, csak mert értenek egy kicsit a gyógyításhoz. Őrá is az vár, amiről már sokat hallott, és néhányat látott is: a máglya. Nem tud ellene tenni semmit, meg sem kérdezik majd előtte. Avagy mégis?
Öregasszony volt már, sőt, vénnek számított a maga több, mint hatvan évével, holott ő nem érezte vénnek magát. Emlékezett arra, hogy mikor egészen kicsi gyermek volt még, élt egy igazán vén anyó a falujukban, akiről azt mesélték, hogy száz évet is megélt. Ki tudja tényleg megvolt-e a száz, ki tudta megszámolni azt a száz évet! Nara tőle hallott egy istenítéletről, egy régesrégi történetről, amikor Isten eloltotta a máglyát és kiszabadította az ártatlanul elítéltet. Lehetséges lenne vajon? Sokszor beszélgetett magában Istennel, miközben gyógynövényeket szedett, és akkor is, mikor gyógyította a hozzáforduló betegeket. Az emberek gyakran nem értették, hogy mit mond, talán valamiféle varázsigéknek hitték, pedig egyszerűen csak egy ősi nyelven beszélt, minden élőlény Istenéhez beszélt.
Későn világosodott. Reggel korán értejött az őr. Enni nem adott neki, csak inni egy kis vizet, aztán vitte magával. Ő nem kérdezte hová, az ember meg hallgatott. Egy nagy terembe vezette, ahol körben ültek a katonák és a papok. Templomos lovagok, így nevezték magukat. Nőt, asszonyt Nara nem látott egyet sem a teremben.
Úgy látszik, hogy fontosnak érzik, hogy betartsanak valamilyen formaságot, mielőtt megölnek, gondolta magában Nara. Amennyit hallott az ilyen szertartásokról, az nem ígért semmi jót. Tanúkat hívtak be, akik azt bizonyították, hogy ő az ördög pártján áll, bűbájjal gyógyít. Szomorúan figyelte a megjelenőket, volt, akire emlékezett közülük, és volt, akire nem. De ez már teljesen mindegynek tűnt, őt nem kérdezték, csak mutogattak néha rá, meg az asztalon álló nagy fakeresztre.
Az egész procedúra nem tartott nagyon sokáig, a délelőtt közepén már kimondták az itéletet: máglyahalál. Ezután történt, hogy először megszólították. Az idős pap, aki felolvasta az ítéletet, őhozzá fordult: Kíván-e valamit mondani az utolsó szó jogán?
Mit szoktak kívánni a máglyahalálra ítéltek, ha egyáltalán kívánhattak még valamit? Nara nem tudta. Felállt, kicsit előbbre lépett, és olyan hangosan szólalt meg, hogy az egész nagy teremben jól lehetett hallani:
Istenítéletet kérek.
Ezekre a szavakra megszűnt a teremben az addig halkan folytatott fecsegés a körbenülők között. Micsoda? Megbolondult ez az öregasszony? Miféle istenítéletről beszél? Néhányan nevetni kezdtek, így akarván kifejezni a véleményüket.
Az öreg pap, a templomosok jelenlevő vezetője, szigorú tekintettel nézett körül, amire elhallgatott minden nevetés.
Rendben van - mondta hangosan az öreg. - Ha ma délután öt óráig jelentkezik egy lovag, aki hajlandó megvívni érted valamelyik lovagunkkal, akkor addig várunk. Öt órakor meggyújtjuk a máglyát.
Senki sem gondolta komolyan, hogy bárki is jelentkezne az öregasszony védelmére, de ha mégis, a rend nevében természetesen bármelyik lovag hajlandó volt kiállni, akit az öreg kijelöl. Közeledvén az ebédidő, a többség egyszerűen ügyes húzásnak tekintette az öreg szavait: lám, betartjuk a formaságokat, és mehetünk ebédelni. Az öregasszony nyert így pár órát.
Narát a készülő máglya közelében kötözték hozzá egy oszlophoz. A máglyahalálra, mint látványosságra váró tömeg szétoszlott egyelőre. Majd később visszajövünk, mondogatták egymásnak az emberek.
Narához nem szólt senki, egyedül maradt a gondolataival. Végigszaladtak az élete epizódjai a fején, és arra gondolt, hogy miért pont ilyen halált szánt neki Isten. Miért akarnak az emberek megölni? Kérdezte magában Istenhez fordulva. Hiszen én mindig csak segíteni akartam nekik, miért, Istenem, miért. Kell, hogy legyen az életünk és a halálunk között valamilyen összefüggés?
Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy az idő, amit kapott, az több lenne, minnt egy röpke haladék. Nem ismert egy lovagot sem, akiket ő gyógyított, azok mind egyszerű emberek voltak. Miért jelenne most meg egy ismeretlen lovag csak azért, hogy megvívjon őérette? Ez nagyobb lehetetlenségnek tűnt, minthogy Isten eloltsa a máglya tüzét.
Annál nagyobb volt a meglepetése, hogy amikor már úgy tűnt, hamarosan lejár a kitűzött idő és a tömeg ismét gyülekezni kezdett a kis tér körül, akkor feltűnt egy páncélos lovas. A lovag gyorsan közeledett almásszürke paripáján, és természetesen nemcsak Nara lepődött meg, de mindenki, az egész tömeg. A lovag arcát sisakjának a redőzete takarta, a címerje pedig nemcsak az egyszerű embereknek, de a térre kijövő templomosoknak is ismeretlen volt. Odaérve a térre, a lovag leszállt a lováról, és ahhoz az oszlophoz ment, amelyre néhány órával korábban felszögezték az ítéletet. Erre tűzte rá a maga címeres kis zászlóját, ezzel fejezve ki, hogy felvállalja az elítélt védelmét.
Miután a templomosok közül többen is jelentkeztek, hogy kiállnak a rend nevében, az egyik legügyesebb lovagot választották ki közülük, aki szinte minden párviadalt megnyert. Igazi lovagi küzdőtér nem lévén a faluban, viszont a tér, ahol a máglyát felállították kicsi volt egy bajvíváshoz, így a küzdelem színteréül a falu határában lévő nagy mezőt jelölték ki. Odavitték a foglyot is, és természetesen oda vándorolt át mindenki, a katonák és a nézelődők egyaránt.
Több, mint félórája tartott már a kiegyenlített küzdelem, amikor egy hatalmas felhőszakadás tört ki. A nézők egy része fedélt keresve elszaladt, egy másik részük viszont a fák közé húzódva igyekezett valamelyest védeni magát a szakadó esőtől. Elázik a máglyánk, zsörtölődött az egyik porkoláb. Csak a párvidalt vívók tűntek olyannak, mint akik nem törődnek az esővel. De a talaj hamarosan felázott, csúszossá vált, és az egyik ló, a templomos lovag lova megcsúszott, éppen akkor, amikor ellenfele dárdája egy nagyot taszított a lovagon. A ló eldőlt, és vele a templomos lovag is. Beszorult az egyik lába a lova alá, nem tudott felállni. Az ellenfele, az öregasszony védője, nekiszegezte a ledőlt lovag mellének a lándzsáját, ezzel jelezve, hogy győzött. A győzelemnek nem volt feltétele, hogy megöljék egymást, elegendő volt a párviadalt vezető lovag ítélete. Ez néhány pillanat múlva be is következett, karja intésével jelezte, hogy beismerik a vereséget.
A győztes lovag ekkor az öregasszony mellé lépett a lovával. Késével elvágta a fogoly köteleit, felkapta, maga mögé ültette, és még mielőtt bárki bármit tehetett volna, elvágtatott vele.
Órákon keresztül vágtattak megállás nélkül. Messzire kerültek nemcsak a falutól, de az egész környéktől. Megváltozott a táj, magasabb hegyek közé értek be. Mikor már majdnem teljesen besötétedett, egy erdő szélén a lovag végre megállt. Letette a földre az öregasszonyt, aki végre megszólalhatott.
Köszönöm, köszönöm, amit értem tettél. Ki vagy te, elárulod nekem?
Isten lovagja vagyok - felelte az ismeretlen, anélkül, hogy felemelte volna a sisakrostélyát. - Élj mindig helyesen!
Ezekkel a szavakkal búcsút intett az öregasszonynak és elvágtatott.



2.

Néhány száz év a Földnek semmi, az emberek világának viszont elég sok. Eltűntek a lovagok, az emberek már nem lovakon közlekednek, hanem autón, motoron, vonaton, repülőn és a technika sok hasonló vívmányán. Az egykori boszorkányokat ma már talán természetgyógyásznak hívják, és a párviadalok ideje is lejárt.

A mentősök ügyeleti szobáján egy fiatal férfi birkózott a matematika feladataival. Gépkocsivezetőként dolgozott itt a mentősöknél, és mellette igyekezett letenni az érettségi vizsgát, hogy aztán tovább tanulhasson. Nem bánta az éjszakai beosztást, még a hétvégeken sem, mert nem várta senki haza. Egy már nem fiatal orvosnő volt az utóbbi évben az ügyeleti párja. Nem merte megkérdezni, hogy ő miért csinálja. Orvosként jól kereshetne akkor is, ha nem mentőzik, pláne nem éjszaka és nem hétvégén, gondolta magában. Tudta róla, hogy elvált, és két egyetemista gyereke van, de ez nem indokolta a szemében azt, hogy az asszony ilyen extrém fárasztó műszakokat vállaljon. Azok az egyetemisták nem lehetnek sokkal fiatalabbak, mint én, miért nem keresik meg maguk a kenyerüket, valami ilyesmit érzett belül.
De szeretett az asszonnyal együtt dolgozni. Szerette, hogy szótlan természet, és látta a hozzáértését. Vajon lesz belőlem valaha ilyen jó orvos, erre gondolt sokszor. Előfordult egyszer, hogy az asszony besegített a feladatmegoldásaiba, de ezt utólag szégyellte. Igyekezett inkább mindent maga kitalálni, még akkor is, ha így lassabban ment.
Megszólalt a riasztócsengő, ők voltak a következő kocsi, amelyiknek indulnia kellett. Gyorsan, rutinosan kapták össze magukat, és indultak. A város határától vagy tíz kilométernyire történt egy baleset, egy súlyos sérültet jelentettek, egy motorost. A rendőrséget velük egyszerre riasztották, de a rendőrök közelebbről indultak, és így hamar a helyszínen voltak. Ennek örülhettek, mert mire ők odaértek, már nem kellett fölöslegesen bámészkodóktól tartani. Ugyan éjszaka az ilyesmi ritkábban fordult elő, mint nappal, de mégis akadtak még a sötétben is meg-megálló autósok. Nehezen tudták az emberek megtalálni a helyes határt az esetlegesen szükséges segítségnyújtás és a zavaró, nappal gyakran fényképező, szenzációhajtó bámészkodás között.
Mire ők megérkeztek, a rendőrök már annak az autónak a vezetőjével beszélgettek, amelyikkel a motoros ütközött. Az autós nem sérült komolyabban meg, csak az autója eleje tört össze. Nehéz volt így első látásra megállapítani, hogy melyikük lehetett a hibás.
Az orvosasszony nem törődött mindezzel. Ahogy megálltak, gyorsan kiszállt a mentőkocsiból, odaköszönt egy rövid fejbiccentéssel a rendőröknek, és azonnal a földön fekvő motoros férfihez sietett. A férfi nem volt eszméleténél, és súlyos sebei voltak. Az asszony egy pillantás alatt felmérte, hogy mik a teendői, és odaszólt a segítőkészen melléállt sofőrfiúnak, aki olyankor, ha csak ketten voltak, a szanitéc feladatokat is ellátta: Szólj be a balesetire, hogy készítsék elő a műtőt!
Közben már megmérte a pulzust, nekilátott a lélegeztetésnek, és végigellenőrizte, hogy van-e olyan seb, ahol még el kellene állítania sürgősen a vérzést. Megtisztította a sebek környékét, amennyire lehetett, a férfi lélegzett, de nem tért magához.
A sebesült férfi nem volt fiatal, de idős se, olyan ötven év körülire saccolta magában. Miután hordágyra rakták és betolták a mentőkocsiba, bekötött neki egy infúziót és beadott egy erősító injekciót. A szükséges formalitásokat közben a rendőrök elintézték, még a férfi táskáját is berakták a mentőkocsiba, csak az összetört motor maradt ott. Elköszöntek a rendőröktől, bekapcsolták a szirénát és vágtattak a kórház felé.
Az asszony hátul maradt a sebesült mellett, figyelte a férfi arcát, várta, hátha magához tér. Az élettől meggyötört arc volt, olyan emberé, mint aki sok nehézségen ment keresztül. Az asszony megfogta a férfi kezét, nem akart pulzust mérni, csak arra volt kíváncsi, hogy vajon a kéz mit árul el róla. Annyit állapított meg, hogy a férfi nem fizikai munkával kereste a kenyerét, valamilyen értelmiségi foglalkozása lehetett.
Az is el tudja fárasztani az embert, gondolta a doktornő éppen magában, amikor a férfi szeme megrebbent. A sebesült kezdett magához térni.
A doktornő felállt, szorosan a hordágy mellé állt, nehogy a férfi felébredve mozogni próbáljon, és igyekezett megnyugtató szavakkal beszélni hozzá:
Balesete történt a motorral. Egy mentőautóban fekszik most, kórházba visszük. Minden esélye megvan rá, hogy fel fog majd épülni, de nagyon fontos, hogy most ne mozduljon meg. Még nem tudjuk, hogy milyen belső sérülései vannak - ezt az utolsó mondatot már nem mondta ki hangosan, csak belül, önmagának. Arra gondolt, hogy a legtöbb kollégája mindjárt be is altatózta volna valószínűleg a sebesültet, de ő csak fájdalomcsillapítót adott, mert az eszméletvesztés miatt az altatást nem tartotta szükségesnek, inkább rossznak.
Már bent jártak a városban, közel volt a kórház. Éjszaka lévén nem volt nagy a forgalom, és az ifjú kolléga ügyesen vezetett.
Az asszony azt vette észre, hogy a sebesült férfi mintha mondani akarna valamit.
Föléje hajolt, hogy megnyugtassa és letörölte a homlokát. Aztán meghallotta, hogy a férfi nagy erőlködéssel azt suttogja:
Nara.
Megérkeztek a kórház bejárata elé, ahol már két ápoló várakozott egy gurulós ággyal, akik óvatosan átfektették és magukkal vitték a sebesült férfit.
3920
lilapetunia - 2018. október 06. 11:52:03

Kedves Rita!
Nagyon szépen köszönöm a gratulációt, örülök, hogy szívesen olvasol.
Szeretettel:
Márta

3920
lilapetunia - 2018. augusztus 30. 19:59:18

Kedves Rita!

Nagyon örülök, hogy tetszett ez a novellám, és köszönöm szépen a hozzászólásodat.

Szeretettel:
Márta

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.