Auerbachné Tóth Katalin: A lovag: Nyolcadik történet (2018. augusztus)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer király, és annak egyetlen gyermeke, egy ifjú leánya. Egy napon, amikor a királykisasszony betöltötte a 18. életévét, a király kihirdette, hogy hatalmas lovagi tornát rendez, ahová a birodalma bármelyik lovagja jelentkezhet. A nyertes jutalma pedig mi más lenne, mint a gyönyörű királykisasszony keze és a birodalom a király halála után.
Volt a királyságban ugyanebben az időben egy nemes ifjú, akinek a küzdelem volt az élete. Mindig is szeretett karddal vívni, vetélkedni, és mindig az első akart lenni. Mindegy, mi volt a tét, mindig nyerni akart. Amikor hallotta a király felhívását, eldöntötte: ő is elmegy és megnyeri a viadalt. Nem a királykisasszony kezét (és esetleg a szívét), hanem a viadalt…! Mert nem egy lovag akart lenni a sok közül, hanem a lovag, aki az országos megmérettetésen az első helyen végzett!
Így is tett főhősünk. Elment a viadalra, és sorra nyerte meg – mai szóval élve – a selejtezőket. Minden más lovagot legyőzött, pedig nagyon ügyes és technikás ellenfelei is akadtak, de talán ő jobban akarta a győzelmet mint a fiatal vagy kissé tapasztaltabb ellenfelei. 7 hosszú hétig tartottak a párviadalok, annyira sok versenyző érkezett, és a királykisasszony az összeset meg akarta tekinteni. Az utolsó összecsapás előtt a két utolsó férfi kapott 3 nap pihenőt, hogy még több nézőnek legyen ideje megjelenni a királyi udvarban a verseny helyszínén. És ahogy minden rendes mesében szokás, a királykisasszony főhősünknek, a fiatalabb, jóképűbb, nemesi származású lovagnak a győzelmét várta és remélte.
Nem is kellett csalódnia. A lovag lett az első a lovagok között, és a szép leány az ő sisakjára tűzte ki a csokrát, jelezvén, hogy ő lett a torna nyertese. És ezzel főhősünk meg is kapta a jutalmát, hiszen ő lett az első, a lovag. A leendő király. Néhány nap múlva meg is tartották a menyegzőt, amolyan hetedhét országra szólót, ami három hétig tartott.
Utána pedig boldogan éltek, amíg meg nem haltak… Ja, nem! Az igazi mese még csak most kezdődik!
A királykisasszony feleségnek is szép volt, de ahogy az idő telt és a nő kimutatta az igazi – elkényeztetett, kényeskedő – személyiségét, a lovag úgy kezdte egyre inkább megbánni a nászt… Mert bizony az idő múlásával úgy vette észre, hogy ő megküzdött a királylány kegyeiért, de valahol időközben a lány elveszett, és helyette egy házisárkányt kell a keblére ölelnie minden este. Mert a királyleány bizony követelődző volt, igényei a fellegekben, ahogy az orra is, de bizony jó tulajdonságát nem nagyon talált a lovag… A szépsége is csak hosszas szépítkezések árán volt tartható, ezt sem mondhatta már néhány év elteltével a lovag, hogy ez tartaná az asszonya oldalán… Az egyetlen jó tulajdonság, amit a felesége mellett fel tudott hozni, hogy szeretett aludni. De nagyon. És szépítkezni is. Tehát szegény gazdag főhősünk szerencséje annyi volt, hogy házisárkány asszonyát naponta csak néhány órán át kellett elviselnie, mert a többiben az asszony aludt vagy szépítkezett. A lovag viszont ebbe a néhány órába is kezdett szépen lassan beleőrülni…
Egyszer aztán megkérdezte a király, fenséges apósát, hogy ha tudta, hogy ilyen sárkány a lánya, miért akarta férjhez adni hozzá? A király – hasonló követelődző, önző alak, aki talán csak a lányát szerette saját magán kívül – nevetve válaszolta, hogy hogyan máshogy talált volna férjet az ő kis házisárkánya mellé? A lovagnak jobb híján be kellett érnie ezzel a válasszal… És felséges nejével…
Így éltek aztán egymás mellett… Szeretetben? Nem… Boldogságban? Talán csak a gyerekek születése utáni időkben pár hétig… Maradjunk annyiban, hogy kényszerű együttélésben. De mivel akkoriban még nem volt divat a válás, így egymás mellett öregedtek meg… És az öreg király távoztával királlyá koronázták a lovagot, királynővé a kedves nejét.
És ezek után, gondolom, senkinek nem kell magyaráznom, miért is vitte hódító hadjáratokra az országa népét a lovagból lett király? Az első sorban harcolt a csatákban – addig sem kellett otthon vívnia a vesztes harcait a házisárkányával. És milyen az élet? A csatákat mind túlélte kisebb-nagyobb sérülésekkel, így öregkorában, szerető gyermekei és kevésbé szerető felesége mellett érte a vég…
Itt a vége, fuss el véle!
És hogy mi a tanulság? Nem több néhány közhelynél, úgy mint: nem mind arany, ami fénylik, és ki mint vet, úgy arat…
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.