Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2018.10.17. 20:34
Szép estét és Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2018.10.17. 20:31
Szép álmokat kivánok Mindenkinek szeretettel ! Heart

2018.10.17. 19:47
Miklós, javítjuk feltöltés napján.

2018.10.17. 13:40
Drága Józsi! A most beküldött kabarétréfámban, kérlek cseréljétek a következőt: "Eladó: Melyik? Az ott a balszélen?" helyett "Eladó: Melyik... Bővebben

2018.10.17. 13:36
Szép napot kívánok mindenkinek HeartMiklós

2018.10.17. 12:10
Szép napot, kellemes időtöltést! Smile

2018.10.17. 11:13
Csaba, töröltem az Őszi nap c versedet.

2018.10.17. 11:12
Katalin, javítjuk feltöltésnél a címét írásodnak.

2018.10.17. 11:10
Szép napot mindenkinek. Smile

2018.10.17. 07:45
Szép napot.

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Antal Anna
» Online vendégek: 16
» Online tagok: 0
Vlasics Bálint: Lúcia, 7. fejezet: Megtört angyal
Mintha maga az ördög ütlegelte volna ostorával a fehér angyalt...
Lúcia még mindig ijedten riadt fel álmából a fájdalmas emlékre. Szerette volna elfelejteni azt a napot, amikor Béla megtörte testét - immár teljesen kilátástalan volt ebben a várban az élete. Testét fájdalmas sebek borították, melyek nem tudtak összeforrni, folyamatosan felszakadoztak és keserű fájdalom kíséretében ismét égni kezdtek. Nem volt erre olyan szer, amely feledhett volna kínjait.
Béla álltal okozott sebei Lúciát napokig lázba juttatták, s a szolgáknak kellett gondosan ápolniuk és hűteniük a nő forró testét, melyet sebláz hevített az átélt borzalmaktól. A szolgák fülüket-farkukat behúzva teljesítették a várúr parancsait, s bármennyire is sajnálták Lúciát és megvetették férjét, a látottak alapján még a gondolattól is a hideg rázta őket, hogy netalántán ezt szóvá tegyék a várúrnál. Egyszerű szolgák voltak, ha Bélának úgy tetszett nagyobb visszhang nélkül megölethetett volna valamennyit közülük... Márpedig ha hitvesét ennyire megkínozta, akkor bizony ővelük hogyan tenne? Tiszta szívükből sajnálták Lúciát, de mit tehettek volna érte? Buzgón ápolták, hogy mielőbb rendbe jöhessen...
Lúcia szíve végleg összetört, a remény talányos madárkája ezúttal tudta, már soha nem fog az ő ágain megpihenve fütyörészni. Férje, akit még hajdani apja választott neki kényszerhelyzetükben, a napokban kimutatta igazán a foga fehérjét, s vadállatként büntette őt. A férje, aki egy utolsó szolgát is jobban becsült őnála... Vashegyi Béla ilyen férj volt! Lúcia eddig is megvetette a kéjek közt élő ifjú várurat, de most már egyenesen gyülölte! Szabadulni szeretett volna ebből a viperafészekből, de tudta, hogy menekülésre már esélye sincs... Belefáradt. Kénytelen elviselni a sorsát...
Miért tetted ezt velem Istenem? - kérdezte imáiban magában éjszakánként, mert nem mert elaludni a sötétben, egy szolgálójának mindig ott kellett lennie egy égő gyertyával a szobájában, hogy megnyugtassa őt... Lina nevű kedves szolgálónőjét azóta nem is láthatta - Béla elzárta előle.
Nappal tudott egyedül kimenni a szobájából, s nem csak a szorongásaiból adódóan, hanem mert egyik szolgálólányába mindig meg kellett kapaszkodnia, hogy ne essen össze megyötört, ráncos teste. Lassan egyedül már egy tisztességes lépést sem tudott megtenni.
Az arca is beesett lett, elvesztette azt a hajdani szépséges, igéző és invitáló szépségét, s lényével együtt az is szörnyen megfakult. Fájt számára a beszéd, fájt a mosolygás, a lépés, akár a mosdás, de végül már az egész létezést kínnak élte meg.
Mosakodni sem tudott egyedül, a szolgái mosták meg elernyedt testét. Sebeit is ők kenegették be mámoros illatú itáliai kenőcsökkel, hogy sebei gyorsabban gyógyuljanak - noha tudta Lúcia, hogy a testéről még akár el is tűnhetnek a sebek, végleg be is gyógyulhatnak, de a látszat mögött szíve már soha sem lehet a régi. Íme az ő életének itt ért véget a nyár... Hirtelen elvágták, s most már csak rút ősszt várhat és rideg, fagyos telet. Ez volt az ő élete...
Éppen egyik szolganője mosdatta a forró dézsa vízében, miközben ő ernyedten feküdt a vízben, magáról megfeledkezve, tekintetével mereven előre bámulva, s gondolataival messze barangolva ettől az átkozott emlékezetű vártól. Messze a végtelenségbe...
Hirtelen feljajdult.
- Elnézést kérek nagyasszonyom! - szólt alázatosan a szolgálólány.
Lúcia csak fájdalmasan sóhajtott rá. Bármennyire is óvatos volt a fürdetője, sebei izzó vasként égették bőrét, ha csak egy árva vízcsepp is rájuk cseppent. Pedig Lúcia már régóta nem számolta a testén éktelenkedő sebeket, de az égésüket szüntelen érezte.
Szolgálója meleg törölközőbe csavarta asszonya gyenge testét, s óvatosan támogatva a kezét fogva segítve neki, hogy kilépjen az egyre hülő dézsából, majd a leterített szőnyegre fektette, megszárította úrnője vizes bőrét, s a felázott sebeket az illatos olajjal jó alaposan bekente, s eldörzsölte bennük a gyógytartalamat.
Lúcia kifejezéstelen ábrázattal feküdt a vastag szőnyegen, s közben megüvegesedett szemein keresztül a bágyadt plafont szemlélte, annak minden hibáival, repedéseivel egyben. Próbálta megérteni, hogy mi is lehet az ember, ki néha vasat öntve magára megjárja a poklok kínjait is, s hangoztatja, hogy ő a világ ura, az Isten legerősebb teremtménye, holott a valóságban csak egy gyenge test, amely ki van szolgáltatva a világ kegyetlenkedéseinek... Egy gyönge test, mely néz, jajdúl, didereg, meggebeg, s közben mindene fáj...
Miután a szolgálója befejezte a napi rutinossággal végzett orvosság sebre kenését, s az angyali testen tátongó hatalmas forradások magukba szívták a gyógyírt, felsegítette úrnőjét és felöltöztette. Lúcia ruhái ugyanazok voltak, mint régebben, de mégsem áltak ugyanazzal a magabiztossággal az asszonyon. A szolgáló szánakozva nézett rá.
- Köszönöm Erzsébet a segítségedet... - szólt Lúcia, megtört hangján. - Vezess a szobámba, s oltsd el a gyetyát... Este hosszan szeretnék imádkozni...
Erzsébet illedelmesen fejet hajtott, de nem mozdult, hogy a rá váró asszonynak segítsen elmélyűlten nézte annak szemeit.
- Nagyasszonyomnak nincs bűne, hogy kolostori imádságot tartson... Maga szent, s ezt az Úr is tudja...
Lúcia hosszan nézett a szolgáló szemébe homályos, fáradt tekintetével.
- Szeretném kérni a Miatyánkat, hogy ne kísértsen és oldja fel földi éltemet... - mondta, s eleredtek csillogó könnyei.
A szolga röstelkedve állt előtte. Majd nagy levegőt vett, s közelhajolva Lúciához a fülébe súgta:
- Ne vessen meg érte a nagyasszony, de engedje meg, hogy elmondjam a történteket, melyeket magam láttam...
Lúcia réműlten nézett fel a szolgáló arcába, majd nehézkesen előre dőlt, hogy kezébe vegye a szolgálónő kezeit, úgy biztassa őszinte vallomásra.
- Láttam, amint a nagyúr a strázsáival a tömlőcbe veti a jövevény szolgát... És azon az éjjelen Katkát is a vár aljába vezették... Azóta nem találkoztam vele... - hebegte suttogva szolgáló, s elsírta magát Lúcia összetört, meghurcolt jellemét látva.
- Köszönöm, hogy elmondtad, amit láttál... Tudom, hogy bízhatok benned. - szipogta a nagyasszony is, majd kihúzta magát görnyedt testtartásából, felszegte a fejét, s az előbbieknél jóval határozottabb hangon folytatta. - Most pedig vezess a szobámba!
Lúciát ebben a pillanatban valami mámoros túlvilági erő áldotta meg. A szobájába kísértette magát - közben sajnos óhatatlanúl is el kellett ballagniuk Béla nyitott szobája előtt. Ahogy beért a szobába, kiküldte szolgálónőit, majd fáradtan az ágyra dőlt, s becsukott szemeire tapasztotta tenyerét. Várt, hallgatta a csendet.
Eldöntötte, hogy kimenti Márkus ősz szolgáját a fogdából, hogy mihamarabb ide hívja az ő egyetlen lovagját... Ugyanakkor tudta, hogy most egyedül kell cselekednie, mert nem akar másokat is bajba sodorni, mint az történt Linával is... Vajon mi történhetett vele? Mit tett az a gazember vele? Ezúttal egyedül fog cselekedni... És egyedül is fogja elszenvedni tetteinek következményét, Béla fájdalmas büntetését... Már nem érdekelte a fájdalom. Ez lesz az utolsó esélye a menekvésre...
Kivárta az éjszaka nyugodt neszeit, majd felkelt az ágyból, oda állt az ajtóhoz hallgatózni, majd résnyire nyitotta az ajtaját.
- Segíthetek valamiben nagyasszonyom?
Lúcia ijedten csapta rá az ajtót. Nem Béla hangja volt... Kisvártatva megint csak kinyitotta. Egy fiatal katonatiszt állt előtte meglepődve.
- Mit keres maga itt? - rivallt rá élesen a nagyasszony.
A tiszt szemlesütve válaszolt.
- A tekintetes úr bízott meg, hogy őrizzem a nyugalmát...
A tekintetes úr... - Lúcia elhúzta a száját: tehát Béla megfigyeli. Lúcia tanácstalanul állt egy ideig a pelyhedző állú ifjú előtt, majd megragatta a karjait, s behúzta szobába.
- Asszonyom... én... - hebegte meglepedten az ifjú, de Lúcia már tiszta tekintettel nézett rá. Tudta, mit kell tennie.
- Kígyót láttam csusszanni az ágyam alatt... - mutatott a sarokban levő ágyára. - Megnézi, hogy nem-e mérges nekem? - kérte szempilláit csillogtatva.
A legény elvörösödve hajolt a sarok felé, majd a földre vetette magát, s belesett az ágy alá.
- Én nem igazán látok semmi porontyot...
- Pedig én biztosan láttam a farkát becsusszanni a sarokba... - húzta mondatát messzire Lúcia, miközben a kezébe kapta az éjjeli asztalán fekvő feszületett. - Nem zavar ám engem, csak nézze szépen meg, hogy nem-e mérges... - lassan elindult a földön kuporgó tiszt felé. - Ha nincs méregfoga felőlem maradhat is, akkor nem zavartatik engem...
- Én még mindig nem lát... - hebegte esetlenül az ifjú, amikor hirtelen éles ütés érte a tarkóját és ernyedten a földbe verte állát.
Lúcia nagyokat fújtatva vette a levegőt, s megvizsgálta a tisztet, hogy nem-e okozott komolyabb sérülést rajta. Nem értett igazán hozzá, de érezte még lehelletét, ezért úgy gondolta, hogy meghalni már biztosan nem fog. Tudta, hogy nem volt a csapásában nagy erő, tehát kevés idő áll csak a rendelkezésére. Azonnal megfordult, s úgy ahogy volt, hálóruhában nekieredve kiszaladt szobájából, keresztül a hideg folyosón, halk léptekkel le a lépcsőn, majd az egyik mellékajtón kiszaladt a komor várudvarra. Kint korom sötétség uralkodott, de lágy szellő fújdogált, felkapva hálóinge szélét. Illedelmesen legyűrte ruhája alját, majd tova szaladt az udvaron.
Hátán éles fájdalom nyílalt végig, vélhetőleg az egyik sebe felszakadhatott. A kínok eltorzították az arcát, de nem állhatott meg, s pokoli fájdalmak közepette iramodott is tovább, miközben érezte, hogy vére befertőzi puha hálóingét. Azonnal a tömlöc felé iramodott, a közelébe érve lassított kissé, majd annak kemény kőlépcsője előtt megtorpant. Nem talált őrt előtte, de a hatalmas ajtót zárva találta. Réműlten esett neki, hogy észtvesztve felhasítsa, de képtelen volt rá. Felhagyott vele, tudta, hogy csak annak kulcsával nyithatja ki.
- Palkó! - lépett be a homályos istállóba, hol egy halovány fáklya fényénél a lovászfiú iszogatott öccsével derűs hangulatban.
- Nagyasszony! - ugrottak fel a szénáról a koszos pofájú ifjúk.
Lúcia az istálló falának dőlt, görcsbe rándult a teste, csaknem elborult a szilárd faltól. A fiúk azonnal ott termettek mellette segítőkészen, s a szalmára fektették.
- Sajnáljuk, amit a nagyúr tett magával... Igazságtalanság... - szegték le mindketten keserűen a fejüket. - Kér bort? - kérdezték az asszony égkék szemeit látva.
- Honnan szereztétek? - kérdezte nyögve.
A fiúk somolyogva egymásra sandítottak.
- A vár konyhájából csortuk... Nem sokat, csak hogy elég legyen az éccakára...
- Hát a tömlöc kulcsát is megtudjátok nékem szerezni? - tágultak ki kíváncsian Lúcia szemei.
- Miska, tudja, hogy hol őrzik azt a strázsák, úgy-e öccse? - kérdezte Palkó a mosolygós testvérétől. Amaz komiszan bólogatott rá, azonnal el is szaladt a nagyasszony kérésére.
- Addig nyergeltess egy jó lovat... A leghosszabb távra! - parancsolta Lúcia a megy piros Palkóra, amaz ugrott is a szóra.
Időközben megérkezett Miska is, kidagasztott mellkassal csörgette a hatalmas karikára felfűzött rozsdás kulcsot.
- Köszönöm gyermekeim! Hogyan hálálhatnám meg, amiért értem kockáztatjátok az életetek? - hálálkodott elhaló hangon Lúcia, mert szemeibe könnyek szöktek.
- Légyen a feleségem a nagyasszony! - bökte ki Miska mosolyogva. - Ha majd nagy leszek magam folytom meg Béla urat!
Palkó figyelmeztetőleg oldalba bökte az öccsét.
- Akarjuk mondani: járjon sikerrel a nagyasszony! - vakargatta a tarkóját égő arccal Palkó. Bizony a bor oldhatta meg testvére nyelvét.
Lúcia úgy is tett, nem röstelkedett. Gyorsan kinyitotta a tömlőc ajtaját, s belépett. Odabent dús sötétség és penészes bűz fogadta, némi oszladozó hulla és vizelet szaggal karöltve. Kezét a szája elé téve lépett be. Fáklyát nem tudott gyújtani, csak a serényen bevilágító holdfényben bízhatott.
- Asszonyom!
Hallatszott az egyik vas zár mögül. Lúcia azonnal felismerte a vasakba kapaszkodó sebes arcú Makó szolgát.
- Lina! - kiáltott fel, mikor megpillantotta Márkus bizalmas szolgája mellett tulajdon dadusát. - Ide zárt be az az átkozott?
Nem fecsérelte a szót, azonnal kinyitotta a kulccsal zárjukat, majd óvatosan kivezedte őket. Mindketten hatalmas sebeket viseltek, testük megtört a sötétségben való rabságtól. Az istállóba vezette őket, hol már ott várt rájuk a felnyergelt ló.
Menj, s szólj az én Márkusomnak, hogy jöjjön azonnal, mert Béla fogva tart. Eriggy! - tette hozzá még mikor látta, hogy Makó tétovázik.
- Jössz-e velem te is Katka? - kérdezte a szolga mosolyt erőltetve sebes arcára Katalintól. Katalin hüledezve nézett Lúciára.
- A sötét cellában egymásba szerettünk, s pap nélkül összekötöttük egymás hátra levő életét... Ha nem menekülök el, a nagyúr mégegyszer agyon veret... - hebegte mentegetőzve a szolganője, s jelentőségteljesen megfogta Makó sebes kezét. - Sajnálom... Te magad nem jössz velünk? Ha a várúr megtudja ezt...
Lúcia lemondóan a fejét rázta.
- Elmenekülni elmenekülhetek Béla elől, de tudom, hogy bosszút esküszött rám. Addig nem nyugodna, míg bíró elé nem juttatna, hogy boszorkányság vádjával máglyára küldjenek... Nem kedves Linám nem tehetem... Bízok Márkusban, úgyhogy ne habozzatok, hanem iszkoljatok minnél gyorsabban, míg lefoglalom a vár őrségét... S legyetek boldogok! - kívánta őszinte szívvel a két szeretőt nézve.
- Mégis hogyan? A nagyúr megint büntetni fog!
Lúcia csak mosolygott. Hamarosan a távolban nézte a messze szágúldó két embert, kik az ő életéért sietnek oly nagyon. Ő is megtenné ezt értük...
De vajon Béla valóbban nem fog kegyetlen bosszút állni ezért is? Lúciát ez már nem érdekelte...
Abban a pillanatban azonban szinte egy villámcsapásnyi idő alatt beugrott neki a válasz, s innentől fogva már tudta, hogy biztosan nem fogja Béla bántani őt.
5694
ritatothne - 2018. október 09. 13:17:46

Kedves Bálint!

Ezt a részt is elolvastam. Izgalmas volt és érdekes is.

Szeretettel: Rita

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.