Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.19. 10:27
Szép nyári napot, kellemes pihenést, remek alkotásokat kívánva, üdvözöllek benneteket. Éva Rose

2019.07.19. 06:42
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.18. 21:59
A feltöltés befejeződött. Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.18. 21:59
mama a szerző profiljánál közvetlenül tudsz neki levelet írni.

2019.07.18. 20:47
Kedves H. Gábor Erzsébet! Szeretnék a "Berkenyeágon kismadár" tündéri gyermek verses kötetéből rendelni egy példányt. Mi a teendőm? Üdvözlette... Bővebben

2019.07.18. 18:35
Felhívom a kedves szerzőtársak figyelmét (főleg az újabbakét), hogy személyemben, a versek prózák alatti véleményekre legtöbb esetben bővebben reag... Bővebben

2019.07.18. 17:31
Kellemes estét az értékes alkotások között. Szeretettel. Éva

2019.07.18. 16:21
Kellemes délutáni pihenést kívánok szeretettel! Heart

2019.07.18. 10:13
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.18. 00:32
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: mama
» Online vendégek: 6
» Online tagok: 0
Pollmann Teréz: Szeptember 1. (2018. szeptember)
Evviva! Éljen! Na, ezt kevesen mondják szeptember elsején, az első tanítási napon.

Én sem voltam túl boldog azon a bizonyos reggelen. A teherautó háromnegyed 8-ra ért oda hozzánk Budapestről. Férjem beengedte a két férfit, hogy felmérjék a terepet. - Ezek a bútorok maradnak, ezeket visszük - mutatta nekik. A dobozokban ruhák, konyhai dolgok, könyvek, mindenféle holmi, amit összegyűjtöttünk a 10 év alatt. Mindennek a fele.
Kisurrantam az ajtón. Az általános iskola nem volt messze, öt perc gyalog. Sietnem kellett kisöpörni az agyamból az életemet, és arra koncentrálni, mit kell majd mondanom a végzős osztályomnak. S persze mosolyogtam, amint az első diákok rám köszöntek. A tanáriban is kedves és nyugodt voltam. Senki sem gondolhatta, mi zajlik éppen az otthonomban.

Az osztályomat feldobott hangulatban találtam. Első nap nincs tanulás, csak két ofő óra, így a viszontlátás örömét nem nyomta el a feladatvégzés nyűge. Hagytam őket szabadon mesélni a nyári vakációról. Aztán a szünetet a mosdóban töltöttem, hogy ne kelljen beszélgetni a kollégákkal. A zsebemből elővettem a feljegyzésemet, amit a második órához állítottam össze. Amikor becsöngettek, felsóhajtottam, és elindultam az osztályba. Gyerekeim már nyugodtabbnak tűntek, elkezdhettünk komolyabb dolgokról beszélni. Az iskolaválasztásról. A jövőjükről.
- Arról kell dönteni, hogyan tovább. Miben fogtok örömet találni, hol érzitek majd úgy, hogy a helyeteken vagytok. Lehet, hogy 10 év múlva sok mindent másképp láttok, mást tartotok majd fontosnak. De ne féljetek, ha változtatni kell, ha újra kell kezdeni! Ilyen az élet! - Ezután felmértük, milyen iskolák vannak elérhető távolságban, és mindenkivel leírattam, mi az elképzelése. Azzal is, aki azt mondta, fogalma sincs. - Nézz magadba! Kövesd a saját vágyaidat, ne hagyd, hogy mások határozzák meg, milyen életet élsz, vagy csak sodorjon az élet kénye-kedve szerint. - Aztán beszéltünk a ballagásról és a bankettről is. Megegyeztünk, hogy a búcsú legyen nagyon szép, emlékezetes. Jókedvűen váltunk el egymástól.

Hazafelé menet aztán hagytam elernyedni az arcizmaimat. Csak egy éve, hogy örömmel ideköltöztünk a szolgálati házba. Üresnek, fásultnak éreztem magam, nem tudtam semmire se gondolni. Amikor befordultam a sarkon, és megláttam a teherautót, benne a két férfit, szaporább lett a szívverésem. Beléptem az előszobába, és a falnak dőltem. Ő elém állt. Nem szóltunk semmit, csak néztük egymást. Szomorú tekintetünk azt mondta: - Ezt nem hiszem el! Tényleg elmész? - Ezt nem hiszem el! Tényleg elengedsz? - Tudtuk, hogy nem működik, fél éve megbeszéltük. Nincs már mit mondani. Hallgattunk egy darabig, majd egy szia kíséretében adott egy puszit a számra. Mint mindig. Csak most rekedtebb volt a hangja.
Az utcafronti ablakhoz siettem, és a redőny léceit elmozdítva kilestem. Férjem beült a teherautóba, és a letekert ablaküveg helyére támasztotta a könyökét. A motor felvisított, az autó nyikorogva, zörögve elindult. Megbabonázva meredtem az ablakon kilógó karra, a távolodó, egyre kisebb alakra, mígnem eltűnt a sarkon. Vártam. Mint a katona a harcmezőn, akit halálos lövés ér, és tudja, hogy mindjárt eljut az agyáig. Éreztem, hogy melegebb lesz az arcom, a szemem. Zsebembe nyúltam egy zsebkendőért. Széthajtottam, és láttam, hogy az óravázlatom akadt a kezembe: De ne féljetek, ha változtatni kell, ha újra kell kezdeni. Ilyen az élet!
6020
Polly - 2018. október 12. 12:10:05

Köszönöm szépen!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.