Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Béla bátyó (2018. szeptember)
Sodorjunk egy cigarettát.

Mostanában gyakran visszaidézem szavait. A mondatot, amellyel dohányzásra invitált. A közösen művelt rágyújtás sok mindent rejthet magában. Néhány perces kikapcsolódást a munkából, közvetlenebb, melegebb hangú beszélgetést például. Ha kettesben szívjuk, talán még jobb íze is van annak a büdös bagónak.
Nap, mint nap ugyanúgy kezdődött minden. Az éppen kezében lévő kéziratot gondosan elhelyezte az íróasztalán, néhány értékelő szóval jellemezte a munkát, majd korántsem parancsolón, inkább érdeklődőn rám nézett és azt mondta: „Sodorjunk egy cigarettát”.
Béla bátyó. De jó is így visszagondolni rá! Emlékszem, ismerős embereket megszólítván gyakran használta ezt a szót: bátyó. Csak úgy, tiszteletből. Aztán rá is ragadt eme kifejező beszéd, mint a szűz levélborítékra a jól kidolgozott ragacsos bélyeg. Első találkozásunk a megyei napilap redakciójában esett meg, ő akkor főmunkatársa volt az újságnak, ahová szerény személyem külsősként zaklatta mesterműnek vélt írásaival a szerkesztőket. A bemutatkozáskor Béla bátyó fiatalosan fölpattant íróasztala mögül, a kezét nyújtotta felém, majd inkább kijelentve, mintsem kérdezve így szólt: „Te vagy a Kardos Jani? Jók az írásaid. Gratulálok! Írj gyakrabban!” Aztán a már később megismert jellegzetes mozdulattal belső zsebéből elővette cigarettásdobozát, felém nyújtotta: sodorjunk egy cigarettát, mondta, majd látva meglepődésemet, tűzzel is megkínált.
Megesett, hogy gondozta is az írásaimat. S ha nagy néha lustaságból vagy más elfoglaltság miatt elmaradtam egy-egy cikkel, olyankor rám szólt: „Írjál!” Aztán eltelt jó pár év, és új feladatot kínáltak fel számára. A megbízatás nem volt más, mint szeretett városom lapjának létrehozása. Régebben több újságja is volt a településnek, aztán sokáig a nagy semmi várt a helyi hírekre szomjazó olvasókra. Ez már a nyolcvanas évek vége. Amikor is megtört a jég, és mi ünnepeltünk! Béla bátyó felelős szerkesztőként, jómagam munkatársként vívtuk több éven át közös csatáinkat a városi lapnál. Kezdő újságíróként sokat segített, bíztatott. Szárnypróbálgatásaim közepette mondogatta: „Hamar belejössz te ebbe, mint kiskutya az ugatásba”.
Ahogyan szólt, szép magyarsággal, ízesen, érthetően tette. Így fogalmazta meg írásait is. És hogy irigyeltem már-már hihetetlennek tűnő nyugalmáért, amely belőle sugárzott! Mit irigyeltem, csodáltam érte. Csodáltam higgadt, önmérsékletet gyakorló magatartását, azt a szeretetben nyugvó kiegyensúlyozottságát, amellyel békességet árasztott maga körül. Egyetlenegy hangos szót nem hallottam tőle.
Emlékszem, amikor főnökként (bár ezt sohasem éreztette velem) a mélyvízbe dobott, arra kérve, hogy a városi tanács vb. üléséről tudósítsak helyette a megyei lapba (mint már említettem fentebb, akkortájt külsősként írogattam oda), szóval elküldött dolgozni, aztán hogy ne hagyjon magamra, megvárt a rendezvény után, és amint leraktam a jegyzetfüzetemet az asztalomra, azon nyomban rám szólt. Sodorjunk egy cigarettát, mondta, mire én a fejemet ráztam, hogy nincs idő arra, sietni kell, az ügyeletes szerkesztő már tűkön ül Szegeden, meg kell írni a tudósítást. Majd megvár, ne kapkodjunk, mondta a drága kolléga, aztán felém nyújtotta füstszűrős cigarettásdobozát.
Egyszer rákérdeztem, sodort-e valaha is vékony cigarettáspapírba dohányt. Akkor huncutul rám mosolygott, majd így szólt:
– Igen. Sokat. Nagyapám dohánytermelő volt. Nem is akármilyen. Nagyon ügyesen csinálta. A fináncok is hozzájártak dohányért. Emlékszem, egy ínséges időben, amikor kevés volt a termés, az öreg eldugta mind az összest. Nem adózott, kijelentette, hogy nincs dohánya. A fináncok persze ezt nem hitték el. Kérlelték, mondták, tudják, hogy van dohánya, őket az sem érdekli, hogy mennyi, de legalább nekik adjon belőle. Szerettem a nagyapámat. Finom dohánya volt. Hát sokat sodortam cigarettáspapírba. Tizenhét éves korom óta szívom rendesen.
Változnak az idők, a dohányosok között ma már a füstszűrős cigaretta járja. Talán ebben a rohanó világban ideje sincs az embernek arra a bizonyos sodrásra. De ami még szomorúbb, az évek is hamar elszállnak felettünk. Ő nyugdíjas lett, a városból is elköltözött, engem pedig más lapokhoz vezérelt a Sors. Nem találkoztunk, nem is beszéltünk egymással azóta. Mígnem a minap egy kedves levél érkezett a címemre. Egy meghívó Béla bátyó 85. születésnapjára.
Hát újra ünnepelünk!

5548
babumargareta - 2018. október 11. 15:20:03

Kedves tortenetedet szeretettel olvastam
Bar megjegyzem oszinten nem ertek a cigaretta sodrashoz,de erdekesnek tartottam a kulonleges cigaretta keszitest igy megneztem a google-n hogyan kell cigarettat sodorni !
Gratulalok magahoz a temahoz .
Mindig tanul az ember valamit !
Szeretettel....BabuIn Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.