Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2018.11.21. 13:11
Jedyke kedves ! Sok szeretettel ! Smile

2018.11.21. 12:35
Silberin, Neked is köszönet❤

2018.11.21. 12:34
Köszönöm szépen a gratulációt Babuka és Zseraldina❤&#
10084;❤

2018.11.21. 12:32
Minden nyertesnek gratulálok!

2018.11.21. 12:32
Sziasztok! Mindenkinek olyan boldog napot kívánok, mint most az enyém! Véletlenül vettem észre, hogy szeptemberben zsűrinyertes lettem! Nagyon ör... Bővebben

2018.11.21. 12:24
Kellemes napot kivánok szeretettel Mindenkinek ! Heart

2018.11.20. 22:51
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2018.11.20. 22:23
Gratulálok a nyerteseknek! Rose

2018.11.20. 19:37
Köszönöm babumargareta! Rose

2018.11.20. 17:58
Szép estét kívánok mindenkinek! HeartMiklós

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: varadics
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 2
Rezeda, vadvirag47
Kőműves Ida: Elveszett mesék
Már egészen apró gyermekként szerettem hajnalban kelni. Kiosontam a házból. Aztán a kertkapun elhúztam a reteszt, s máris futottam a ház sarkán lévő kis kerek szilvafához. Alacsony volt a törzse és egyenesen szerteágazó ágai már simára voltak koptatva. Ott üldögéltem, és meglestem az ébredő mezőt. Jobbra volt a lucernás, ami mindig elkápráztatott, mert gyönyörű zöld volt. Ha viszont le volt kaszálva, akkor a széna fűszeres illata bűvölt el. Balra volt a veteményes. Ilyenkor hajnalban ott dolgozott anya és apa. Kapálták a krumplit, zöldségeket, meg a dinnyést. Aztán mentek etetni az állatokat, észre sem vettek, azt hitték, még az igazak álmát aluszom.

Mély álomból ébredezett a mező, lomhán, lustán nyújtózkodott. Sóhajától szédülten bólogattak a füvek, gyomok, s a már zsendülő búzakalászok. Amikor az éj utolsó árnyalakja is elfeküdt a tájon, hirtelen zsongás támadt. Pacsirtaszó hangzott az égi karzatról, gerlék turbékoltak a szomszédos akácfa tetején, méhek, legyek és ezernyi más bogár dongása töltötte be a teret.
A hajnal végig bandukolt a mezőn, ügyesen gyöngyöt fűzött minden fellelhető pókhálóra, a maradékot meg szétszórta, jusson belőle fűnek, fának, virágnak.
Néztem csak a kanyargó, tekergő gyalogutat, ami elfeküdt a mezőn, hogy puha hátán járjon, akinek kedve van. Követtem tekintetemmel a számomra ismeretlen kis falu irányába, s egy megfáradt szellő mellém ejtette a távoli harang halk kondulásait.

Aztán egyszer, amikor már jól ismertem a természetet, amikor már kevésnek bizonyultak apa csodálatos meséi, amikor már az öreg kalendáriumot kiolvastam az első betűtől az utolsóig, de hajtott tovább a tudásszomj, elindultam azon az ismeretlenül is ismerős végtelenbe futó ösvényen.
A csillogó harmatgyöngyöket meztelen lábamra sírták a mezei járda fölé hajoló, ébredező füvek.
Tekergett, kanyargott a gyalogút, és én öntudatlan léptekkel mind közelebb kerültem, ahhoz a tudáshoz, amire annyira vágytam. Az iskola kapuja tárt karokkal fogadott.

Sok-sok hajnalon jártam végig azt az utat. Láttam a Napot tűzpiros arccal kúszni felfelé, majd megült a kis tanyák tetején egy-egy pillanatra, aztán láthatatlan létráján mászott tovább egyre magasabbra. Láttam a rügyező útszéli fákat örömmámorban fürödni, a zsenge tavaszi vetés kurjongatását is hallottam. Azonban, láttam ugyanazokat a fákat könnyeket hullajtani, majd ködkabátba bújva vacogni. Láttam a szelet, amint ördögszekeret hajt a mezőn, a bús sötét fellegeket, amelyek alig várták, hogy megszabaduljanak terhüktől. Hallottam az ég haragját, láttam, amint villámokat szórt a világra. Aztán láttam apró, bodor bárányfelhőket kergetőzni az égen, szellő simogatta az arcomat, tarka pillangók röpködtek a fejem felett, amíg csokorba gyűjtöttem a mező virágait, aztán az útszéli kereszt előtt Jézus lábaihoz tettem, elmondtam egy imát, s vidáman tovább mentem, s szívtam magamba ezt a csodálatos látvány-szimfóniát.

Hosszú éveken át tartott ez az utazás, egyszer pacsirták dala kísért, máskor varjak károgása. Egyszer mosolyogva szórta rám sugarait a Nap, máskor az ég a könnyeiben fürösztött, de nem szegte kedvem semmi. Aztán otthon újra a tenyerembe simult a kis szilvafa simára koptatott ága, kényelembe helyeztem magam ágai között és folytattam a meseolvasást, ami később már regénnyé nőtte ki magát, majd egyre vaskosabb regényekkel másztam fel a fára, no meg a tankönyveimmel, ott fogott a fejem a legjobban. Onnan kémleltem a távolban kéklő hegyeket és oda vágytam, hogy megismerjem őket.
Sor került rá, egy osztálykirándulás alkalmával. Akkor láttam először hegyet, erdőt. Elbűvölt. Akkor láttam először nagyvárost, Újvidéket. Szerelem volt első látásra. Már tudtam, hogy ott vannak egy helyen, csak a Duna, a hatalmas bölcs folyó választja el őket egymástól, Újvidéket, és a Fruška Gorát. Ezután még sóvárabban néztem a távoli hegyvonulatok kékségét, a kis kerek szilvafáról.

Amikor utoljára kapaszkodtam fel a szilvafára, belesimultak tenyerembe a simára koptatott, gömbölyű ágak, akkor kíváncsian fürkésztem a kék hegyvonulatokat, kutattam a jövőben, milyen lesz a nagyvárosi élet? Nagyon távoli volt és ismeretlen. Mélyen a gondolataimba merülten ültem ott hosszan, s képzeletem képeket vetített elém.
Képeket, amelyeken:
...kanyargós hosszú út vezetett a Tündérrétre, ahol tündérek táncoltak, kis manóik pedig kíváncsian várták, milyen jó cselekedetekben kell segédkezniük...
...magas, büszke paloták, fényes termeiben vigadtak, akik vigadhattak, és a völgyekbe szoruló falvak apró házaiban, igazat álmodtak egyszerű, őszinte emberek...
...könyvek megsárgult lapjain, csaták dúltak, sárkányfejek hulltak...
...a Nyár tűzvándorai küzdöttek a Tél zúzmara-vitézeivel, és a Szél nevetett hiábavaló, végtelen harcukon, hiszen - valamikor régen - neki köszönt a szegény ember...
...az erdő mélyén tévelygő árvák, végre éhüket olthatták a mézeskalácsház cserepeivel...
...vándorok ballagtak úttalan-utakon, csizmájukra csillagport szitált az élet...
...miközben cseresznye csengett, barack bólogatott, alma halma kacagott a szegény ember legkisebb fiának...

Oda telepedtek mind körém, az egyszervolt mesék, odabújt a mezők bódító illata, az esők jó szaga, a Nap mielőtt legurult volna, betolakodott sugaraival az ágak, levelek sűrűjébe, s ott ültünk mind együtt a szilvafa szívemhez nőtt ágain, ahol oly sok éven át repültem a képzelet szárnyán.
És aztán megint ott találtam magam a gyalogúton, amin elindultam másodszor is, immár a nagyváros felé. Akkor még nem tudtam, hogy nem lesz visszaút. Akkor még nem tudtam, hogy nem kapaszkodhatok fel többé a szilvafára. Nem tudhattam, hogy az elveszett meséket nem lelem többé. Mindennek nyoma veszett, azzal a csodálatos hellyel együtt.
2678
Emperor - 2018. szeptember 19. 10:53:42

Kitti kedves, köszönöm neked elismerő soraidat. Irulok-pirulok, annyi dicséretet kaptam tőled. Örülök, hogy tetszett az írás.

Szeretettel,
Ida

5396
Kitti - 2018. szeptember 16. 12:22:39

Írásodnak irodalmi értéke van. Hasonlataiddal elkápráztatod az olvasót. Csodaszép tájleíró szóhasználat és páratlan szófordulatok dícsérik a történetet. A mese nem veszett el. Még mindig létezik. Lehet, nem ott, és időben is máshol, de van. Csak számodra veszett el a múlt ködös homályában. Gyönyörű írás, gratulálok!

2678
Emperor - 2018. szeptember 15. 21:14:32

Kedves Magdi!

Köszönöm kedves elismerő soraidat. Smile
Nekem a gyerekkor sokat adott. Tanyán nőttem fel, a természet ölén, s az egy gyereknek maga a Mennyország. Az a legnagyobb fájdalmam, hogy nem maradt belőle semmi, még a helyszínét sem lelhetem. Köszönöm, hogy olvastad.

Kedves Anita!

Neked is hálásan köszönöm elismerő soraidat.
Tudom, hogy igazad van, minden változik körülöttünk, sőt mi magunk is változunk, csakhogy az én gyerekkorom helyszínét még földszínéről is letörölték, meg sem látogathatom, meg sem lelhetem. Köszönöm, hogy itt voltál és biztatásodat is megköszönöm.

Kedves Rita!

Kiderül, hogy mennyi közös van bennünk. Te is fáról kezdted szemlélni a világot. Smile Akkor még hittünk benne, hogy milyen szép és jó a világ. Köszönöm kedves elismerő soraidat.

Drága Viola!

Örülök, hogy filmként peregtek előtted a képek. Igen, csodálatos gyerekkorom volt, mint a mesében... kár, hogy fel kellett ébrednem. Smile Köszönöm szépen, hogy itt voltál velem, és megoszthattam veled az emlékeimet.

Sok szeretettel,
Ida

277
farkas viola - 2018. szeptember 14. 20:31:36

Drága Ida!

Csodálatos, színes, hangulatos írásod mint egy film, úgy ragadott magával. Ez volt a gyermekkorod, tele kedves emlékkel, amiket soha nem felejtesz el.

Szeretettel gratulálok: Viola RoseHeartRose

4302
Fedak Anita - 2018. szeptember 14. 16:06:48

Kedves Ida!
Gyönyörűen megírt írásodhoz gratulálok. Minden változik, a hely ahol éltünk, az érzések, melyeket megéltünk. De hidd el, nem vesznek el a mesék. Visszahozza őket mindig valaki. Nekem az unokám, akinek esténként ha meséltem, visszacsobbantam a régi gyermekkori emlékeimbe.
Szeretettel olvastalak: Anita

1403
titanil - 2018. szeptember 14. 14:07:14

Drága Ida!

Tájleíró képességed ámulatba ejtő, szavaiddal szinte fested a természetet! Nagyon szépen írod meg gyerekkorod emlékeit egészen felnőtt korig. Szívfájdító a befejezés:" Nem tudhattam, hogy az elveszett meséket nem lelem többé. Mindennek nyoma veszett, azzal a csodálatos hellyel együtt."
Gratulálok szomorúan szép emlékezésedhez!

Sok szeretettel: Magdi HeartRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.