Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2018.11.21. 13:11
Jedyke kedves ! Sok szeretettel ! Smile

2018.11.21. 12:35
Silberin, Neked is köszönet❤

2018.11.21. 12:34
Köszönöm szépen a gratulációt Babuka és Zseraldina❤&#
10084;❤

2018.11.21. 12:32
Minden nyertesnek gratulálok!

2018.11.21. 12:32
Sziasztok! Mindenkinek olyan boldog napot kívánok, mint most az enyém! Véletlenül vettem észre, hogy szeptemberben zsűrinyertes lettem! Nagyon ör... Bővebben

2018.11.21. 12:24
Kellemes napot kivánok szeretettel Mindenkinek ! Heart

2018.11.20. 22:51
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2018.11.20. 22:23
Gratulálok a nyerteseknek! Rose

2018.11.20. 19:37
Köszönöm babumargareta! Rose

2018.11.20. 17:58
Szép estét kívánok mindenkinek! HeartMiklós

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: varadics
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 1
Emperor
Szabó Veronika: Az imakönyv
A család aprónépe kíváncsian hallgatja az édesanyjuk szájából elhangzó izgalmas, vagy csodaszép, de mindig tanulsággal végződő meséket. A kis házban a sok jó ember szűkösen bár, de nyugodtan elfér. Az anya a háztartás vezetése mellett rengeteg időt tölt csemetéivel, hogy azok rendesen és egészségesen fejlődjenek. A nagyobbak tanuljanak jól az iskolában, a kisebbek meg játsszanak szépen, érezzék jól magukat otthon.
Fiatal lévén jól bírja a terheléseket, a benne lakozó energiák, s a kötelességtudata nem engedik, hogy erőtlen, fáradt legyen. Tisztán kell tartani a házat, az udvart és a kertet, megetetni az állatokat, bevinni a tűzrevalót, hogy a tűzhelyen megfőjön az étel, meg télen meleg is legyen. Fel kell forralni a vizet a mosófazékban, hogy a mosó szappan, habzó szóda és a gyökérkefe segítségével kimoshassa a szennyest a teknőben. Ha a ruha megszárad, parazsat vesz a tűzhelyből a vasalóba, mert a gúnyáknak simán, feszesen kell állniuk viselőjükön. Energiájából még arra is futja, hogy munka közben gyönyörű népdalokat énekeljen.
A meszelt, hengerelt mintával díszített falakat fényképek ékesítik, az esti fényt a hosszú ideig szolgáló, gyéren világító petróleumlámpa adja. A feliratos, papírból, vagy textilből készült, kézzel hímzett falvédőkön rövid versikék, szövegek olvashatók, mint például: „Az én uram csak a vizet issza, nem sírom a lányságomat vissza.”, vagy „Édesanya ajkán az a legszebb zene, tárt karokkal mondja, gyere kicsim, gyere!”
Az asztal és a hokedlik szurkos vászonnal takaróznak, az öltözékeknek barna sifonok adnak helyet. A szalmával bélelt fekvőhelyek nappal csinosan bevetettek, éjjel pedig összebújva alussza álmát ágyankét két-két, kisebb korban még négy gyerek, kettesével egymás lába végében. Némelyikük a szülőkkel egy szobában. A kredencben takarosan sorakoznak a poharak, csészék, tányérok, tálak, lábasok, a fiókokban kanalak, és kések. Villa csak elvétve akad, mert mindenki mindent kanállal eszik. Nem „urizálnak”. Ha vasárnap hús kerül az asztalra, akkor kézbe véve fogyasztják el a számukra fejenként kiszabott porciót, s közös pohárból isszák a kerekes kútból felhúzott, vizesvödörben tárolt, s abból merített vizet. Mosdani lavórból szoktak, a nagymosdásra hétvégén kerül sor.
A házaspárnak eddig hat gyermeke született, a hetediket őszre várják. A négy lány már iskolás. Ők a „két nagy” és a „két kicsi”. Ilonka 9 éves. Csendes, sokszor magába forduló, ám jó tanuló. Fiatalabb nővérétől nagyjából megtanult olvasni, mire elkezdődött számára az iskola. Ámulattal nézegette testvére színes képes olvasókönyvét, s hallgatta az abban található rövid történeteket, meséket. Utóbbiakra már egész pici korától érdeklődve figyelt. Kedvence volt az anyja által előadott Dolgos mackó című verses-mese, meg az, amelyben egéranyuka kért, s kapott ennivalót fiacskáinak a jószívű gazdasszonytól. A leányka szeretett játszadozni, álmodozni, leendő felnőttként sok minden lenni. Ha nyár volt, testvéreivel kisházat építettek maguknak az utcájukat szegélyező fasorban, a házuk előtt álló akácok közé. Gyufás dobozokból, krepp papírból, kukoricacsutkából bútort készítettek, konzervdoboz edényben főzőcskéztek, már ha jutott néha konzervre egy kis pénz. Mondókázva labdáztak, ugróköteleztek, ugróiskoláztak, szaladgáltak, fogócskát, bújócskát játszottak. Élvezettel nyargalásztak az eső utáni langyos pocsolyákban, ahol a maguk mögött hagyott ároknyi csíkot rendre eltüntette a két oldalról összecsobbanó víz. Télen vidáman szánkóztak a friss havon, vagy csúszkáltak a tükörsima jégen. Ilonka szívesen térdelt, kuporodott fel a kisszoba párkányára, megcsodálni az ablakokat ékesítő szépséges jégvirágokat. Olykor körmével közéjük véste saját kis rajzait, betűit. Az ereszről lecsüngő méretes, hegyes végű jégcsapokból - ha elérte - letört egy darabot, s elégedetten szopogatta az általa ízletes fagyinak képzelt nyelvfagyasztó csemegét.
Ötévesen alig várta az iskolát, hiszen az iskolások már nagyok. Mikor viszont az első évnyitóra került sor, nem akart beállni a többiek közé, hanem félénken szorította édesanyja kezét. A jóságos igazgató bácsi ezt látva odament hozzá, s kérte, hogy álljon be a sorba, oda Ágika mellé. A gyermek a fejét rázta, s nem tágított anyja mellől, egészen addig, amíg el nem csábult attól a biztató ígérettől, hogy a végtelenül kedves tanító néni sokat fog mesélni a gyerekeknek.
Vasárnap délutánonként meccs volt a zöldfüves futballpályán. Bejáratánál, délelőtt pedig a templom kerítésénél ült Petró néni, a cukros, aki az asztalára sorban kipakolva, finom kakas- és pipafigurás nyalókákat, csokikat, csavaros- és krumplicukrot, egyéb édességeket, léggömböket, csicsergőket, néhány érdekes játékot, köztük similabdát és csattogót is árult. Ilonka szép ünneplő ruhájában, a születési sorrendben őt követő húgával, Julival indult sétára ilyenkor.
Sokan töltötték ezzel, vagy mások – főleg rokonok - látogatásával a hétvégi pihenést. A nagyobb lányok és fiatalasszonyok divatos ridikült vittek a kezükben, s nem volt ritka náluk egy-egy szépségüket, csinosságukat hangsúlyozó virágszál sem. Az idősebbek, egymáshoz közel lakók, mindig valaki kislócáján ültek össze, ilyen bámészkodásra, beszélgetésre való ülőalkalmatosság majdnem minden kapu előtt akadt. Az arra haladó felnőttek barátságosan vetették oda az "Adjon Istent", melyre szintén egy "Adjon Isten", esetleg egy "Jó napot" volt a válasz. A gyerekek „csókolomot” köszöntek a korosabbaknak, de a sötét ruhás öregasszonyok elismerését egy "Dicsértessék a Jézus Krisztus" üdvözléssel vívták ki. Az előbbire "szervusz" volt a válasz, míg az utóbbit egy fejbólintással is kísért "Mindörökké Ámen"-nal nyugtázták, majd váltottak pár mondatot a mindennapos „Hová mégy? Hol vótál? Ki jánya vagy?” kérdések megválaszolása után.
A házak hasonlóra épültek, általában egyszoba-konyhás, előszobás, kamrásra, amibe néhány foknyi lépcső vezetett be, de többen laktak még a régebbi, tornácos-nádfedeles épületekben is. Gyakori volt a nagyház mellett, vagy azzal szemben álló nyári konyha. Az osztott udvarokon magasodtak a sűrűlombú, bőtermő eperfák, a kerítés mögötti elrekesztett területen különféle színekben és illatokban pompáztak a szebbnél-szebb virágok, a hátsó udvaron az állatok számára lakóhelyet adó melléképületek, fás-és szeneskamrák, valamint a WC helyezkedtek el, s szintén a hátsóudvar biztosította a jószágok mozgásterét is. Fentebb gondosan művelt kertek mutatták gazdáik szorgalmát.
Az anya az önálló sétára elengedett gyerekeinek minden alkalommal adott 50-50 fillért, vagy 1-1 forintot, mikor mennyit engedett meg a családi pénztárca. Abból már lehetett venni valamit. A triciklivel járó fagylaltos bácsi 50 fillérért mért egy adagot. Hétköznap is árult. Sokszor megállt az iskola épülete előtt, s derűsen kínálta készítményét a pénzzel rendelkező nebulóknak.
Ilonka világéletében takarékos volt. Az anyjától kapott aprópénzt sohasem költötte el, inkább félretette. Eldugta, nehogy valamelyik testvére szemet és kezet vessen rá. Sajnos nem valami alaposan rejtegette, mert valaki megtalálta, s eltulajdonította a lassacskán összegyűlő 24 forintját. A nála öt évvel idősebb nővérére gyanakodott, aki már nagylánynak érezte magát, és szeretett költekezni, de hogy valóban neki volt-e szüksége, illetve ő talált-e rá a hangyaszorgalommal gyűjtött pénzecskére, soha nem derült ki.
A kislány elszomorodott, azonban nem adta fel a reményt, újra kuporgatni kezdett. Most megfontoltabb próbált lenni, s egy régi fatolltartóban, apja műhelyének egyik kevésbé forgalmas zugában helyezte el pénzét. Amikor 32 forintja volt már, a papa rátalált a gyűjteményre. Mérgesen, iszonyú felindultsággal kérdezte, hogy ki tette oda azt a pénzt, s mikor kiderült, a lányát kemény szigorral vonta kérdőre. Ilonka rémülettel telve próbálta elmondani, hogy ő gyűjtötte, nem költötte el, amit édességre kapott, de a családfő egyből ráordított, anélkül, hogy végighallgatta volna:
- Honnan gyűjtötted? Az anyád pénztárcájából? Az anyád pénztárcájából! Mi?
- Neeeem! Neeeem! – kiáltotta sírva a félelmetes verés lehetőségétől megriadt lányka.
A tolltartó betolós részével kapta a legtöbbet kicsi testére, majd fájdalmasan csattanó ütések hagyták el a férfi hatalmas tenyerét. A gyermeket nem védte meg sem anyja, sem testvérei, csak rettegve és bánatosan nézték, mi történik. Nem mertek szembeszállni az agresszív apával. A leányka lelkét az igazságtalanság és a megalázottság súlya lepte el. Megverték, elvették a pénzét is. Szomorú volt, egész nap nem szólt egyetlen szót sem.
A veréssel nevelés akkoriban természetes volt a családokban és az iskolákban. Utóbbiakban tenyerest, körmöst, fenekest osztogattak, sarokba állították, vagy éppen kukoricán térdepeltették a „rossz” gyereket, s aki nem tanult rendesen, azt hátra, a „szamárpadba” ültették, ahol el kellett viselnie az osztálytársak gúnyos megjegyzéseit. S ha otthon kiderült, hogy a diákot a tanára, vagy tanítója megbüntette, akkor a szülőktől további büntetést, leginkább verést kapott, amiért szégyent hozott rájuk. A mintát, amit ők kaptak, tanultak a saját szüleiktől, azt adták tovább gyermekeiknek. A lakásokban rendszerint a szekrény tetején várt dolgára a fegyelmet parancsoló csípős vessző, s nem egyszer került elő a csatos végű, baljóslatú derékszíj. A gyerekek ritkán mondhattak a felnőttek döntéseivel kapcsolatban őszinte véleményt, az idősebbek dolgaiba nem szólhattak, nem avatkozhattak bele.
Ilonka apja amúgy nem volt rossz. Rengeteget dolgozott, sokféle dologhoz értett a szakmáin kívül is, mondhatni, ezermester volt. A gyerekeinek ő is mondott meséket, leginkább azokat, amelyeket saját kiskorából hozott, vagy maga által kitaláltakat, de könyvből is olvasott fel nekik. Lurkóival, s feleségével együtt körjátékokat játszottak, versenyt futottak az udvaron. Magasugró állványt állított fel léccel együtt, aminek a környékét jól felásta, hogy aki elesik, az puhára essen. Készített játékokat, asztalos lévén a legtöbbet fából. Kisteknőt, puskát, repülőt, lipityókát, kisbútort, kettős hintát az udvarra, a fiúknak csúzlit, fűzfa sípot. A kisebbeket a hátára véve lovacskáztatta, vagy a keresztbe tett lábán hintáztatta. Ha fizetés volt a munkahelyén, mindig vett és vitt haza egy kis nápolyit, amit igencsak vártak a gyerekek. Télen egy narancsot vásárolt, abból jutott mindenkinek egy-egy cikk, de a gyerkőcök képesek voltak ujjongni az aktatáskából előkerült madárlátta kenyér láttán is.
A szülők által korábban vásárolt néhány könyvet közösek használták, de Ilonka szerette volna, ha neki egy sajátja lenne, amit persze kölcsön adna a testvéreinek. Első könyvét másodikos korában egy mesemondó versenyen elért első helyezésért kapta, a mese egy pórul járt gazdag emberről szólt. Helyezésének, s nyereményének rendkívül örült. A díj, ami méretét nézve elég vékonyka volt, és inkább füzetre hasonlított, s kevés mesét tartalmazott, nem sokáig tehette boldoggá, mert kisöccse, az akkor 3 éves Ferike játék közben darabokra tépte. Ekkor döntötte el, hogy lassan gyarapodó fillérjeit, forintjait mire fogja elkölteni.
A két sikertelen kísérlet után harmadjára is megpróbálta a pénzgyűjtést, de most beavatta titkába a nagyanyját. Hónapok teltek el, amikorra 34 forintja összegyűlt. Nem találta meg senki, olyan helyen volt a pénz, valahol a padláson. A nagymama szerette az unokáit, Ilonkát különösen. Még öreg korában is hozzá ragaszkodott leginkább. Sokszor vitte magával a lányt a boltba, a rokonokhoz, vagy be a közeli városba. Rendszeresen elhívta a görög katolikus misékre is. (Egyedül Nagymama tartozott a családból ehhez a felekezethez, mindenki más római katolikus volt). A gyerek nagy előszeretettel sétált el vele a házak kerítései előtt a szépen gereblyézett úton. Szívesen volt nagyanyjával, persze az is sokat számított, hogy a nénik és bácsik gyakran áradoztak arról, hogy milyen kis aranyos.
A papnak feltűnt a leány szorgalmas misére járása, amiért többször illette őt szóbeli dicsérettel a szertartás után, a templom udvarán. Egy ilyen magasztaló alkalommal a nagymama büszkén dicsekedte el, hogy a gyerek tanulmányi eredménye kiemelkedő, hogy mennyire szófogadó és takarékos, soha nem költi el a pénzét, amit fagyira vagy egyébre adnak neki, hanem gyűjti, mert könyvet akar venni.
A tisztelendő bácsinak egyből felcsillant a szeme. Megsimogatta a csemete hosszú, dús haját, és megkérdezte:
- Könyvet akarsz vásárolni? Imakönyvet?
A lány tétovázott, nem tudta, mit válaszoljon. Nem tudta, hogyan mondja meg, hogy inkább meséskönyvet szeretne, ráadásul félt attól is, hogy ha nemet mond, megsérti a papot, és az nem fogja többé szeretni őt. Ezt az időt kihasználva a nagymama gyorsan megválaszolta a kérdést:
- Igen, imádságos könyvet akar.
- Na és mennyi pénzed van? – kérdezte a pap.
- 34 forint – válaszolta halkan, szemlesütve a gyermek.
- Ó, nekem bent a parókián van is eladó, 37 forintba kerül, nagymama biztosan kipótolja neked!
- Kipótolom! Kipótolom! – kiáltott fel mély lelkesedéssel Nagymama, s már állt is az alku a két felnőtt között. Pillanatok alatt bent voltak a paplakban, ahol a tisztelendő hamarjában a kislány kezébe adta a könyvet, amit a következő vasárnapon kellett kifizetni.
A gyermek elfogadta, valamennyire még tán örült is neki. Egy darabig azzal járt a templomba, ha a testvérével ment, akkor a római, ha a nagyanyjával, akkor a görög katolikus misére. Elsajátította belőle azokat az imákat és énekeket, amelyek vasárnaponként, valamint jeles ünnepek alkalmával fenségesebbé tették a szertartást. Az „Isten bárányát” - aki elveszi a világ bűneit – kedvelte leginkább. Óriási áhítattal énekelte, fantáziájában szinte valósnak látta a szép, nagy szemével egyenesen rábámuló, göndör szőrű, simogatni való barikát.
Egy nyári hétvégén Ilonka otthon, mezítláb véletlenül rálépett egy méhecskére (a papa méhészkedett), aminek fullánkjától úgy bedagadt a lába, hogy nem tudott rá cipőt húzni. Lábbeli nélkül is elindult volna, ellenben anyja nem engedte el. Így kezdődött, hogy az Isten házába járás mennyisége egyre rövidült. Mindemellett az iskola új igazgatója megrótta azt, aki „szocialista társadalmunkban” kisdobos, vagy úttörő létére templomba jár. Akit körmeneten kapott, azt az első adandó alkalommal meg is búbolta, kőkemény „barackot” nyomott súlyos öklével a nebuló fejére. A gyermek apja pedig munkahelyén belépett a pártba, ahol nem vették jó néven a vallásos életvitelt. A tanintézményben megszűnt az addigi hittan oktatás. Az imakönyv használata lassacskán lecsökkent, s kis idő után megszűnt. Nagymama továbbra is templomba járó maradt, ezért a gyermek a könyvet odaajándékozta számára.
Neki viszont volt sajátja, sőt Bibliája is, így nem használta, csak jó ideig becsülettel őrizte a kislány kötetét. Néhány szentképet és egy kis szentelt búzacsomót rakott bele az idők során, aztán sok év elteltével odaadta lányának, Margitnak, vagyis Ilonka anyjának. Az imakönyv évekig a konyhaszekrény lehajtós részében állt, érintetlenül. Ilonka akkor már nem lakott a szüleivel, felnőtté vált, önállósodott, de gyakran hazalátogatott. Egyszer valamiért mamája kérésére a szekrénybe nyúlt, s felfedezte benne azt, amit az első, keservesen összekuporgatott pénzéből vásárolt meséskönyv helyett. Néhány pillanatig mereven nézett maga elé, majd egy rövid visszaemlékezés kíséretében elkérte anyjától, aki szívesen adta vissza azt eredeti tulajdonosának.
Az asszonnyá cseperedett lány azóta is féltett kincsként, szeretettel őrzi polcán a lelke bugyraiban maradandó érzéseket tápláló imakönyvet, s ha néha kezébe veszi, felidézi emlékeit Nagymama szentelt búzájának régi, s immár égi illata.
6081
varonklari - 2018. október 10. 11:44:07

Kedves Veronika!
A dédim imádságos könyvét őrzöm én is, ami engem is megihletett. Igazán örültem, hogy rajtam kívül másnak is ennyire sokat jelent egy családi "örökség", egy imakönyv, sok-sok emlékkel.
Örömmel jártam nálad: KláriRose

5396
Kitti - 2018. szeptember 16. 12:17:31

Az én nagymamám imakönyve itt van velem. Szintén négylevelű lóherével és őrzöm sok szeretettel.

4302
Fedak Anita - 2018. szeptember 14. 16:01:00

Kedves Veronika!
Ezzel a történettel eszembe juttattad a gyermekkoromat, drága kedves nagymamámat, aki szintén így őrizte meg nekem az imakönyvet, amit el kellett rejtenie. Ma is őrzöm és a sok szárított négylevelű lóhere is benne van. Ő találta és nekem tette bele, hogy szerencsét hozzon.
Szeretettel olvastalak: Anita

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.