Juhász Gabriella: Lélekhúr
Édesanyám megbetegedett, orvost hívtunk ki hozzá, aki gyógyszert írt fel neki. Meghűlt, nem állapított meg különösebbet. Készültünk a 62.házassági évfordulójuk ünneplésére.
Ha nem is kerek évszám, de egy bizonyos kor felett már minden évforduló számít. Másnap meglátogattam őket, vittem azt, amire szükségük volt. Papa fogadott, s közölte, hogy mama beteg, nincs jól. Láttam rajta megviseli ez a helyzet, hiszen ő sem örvendett jó egészségnek, lábai fájtak. Biztosítottam őt, hogy segíteni fogunk mindenben, hogy mama minél előbb felépüljön. Megbeszéltük, hogy az ünneplést elhalasszuk, ha meggyógyul édesanyám.
Testvéreimmel beosztottuk egymást, ki hogy ér rá, ki mikor megy segíteni nekik. Másnap reggel nővérem volt náluk, begyújtott, reggeli teendőket elvégezte körülöttük. Én délelőtt érkeztem hozzájuk. Csend, nyugalom. Mama ágyban feküdt, és aludt. Papa ágya mellett ült, vigyázott rá. Hálóruhában volt még, ami korábban nem fordult elő soha. Takarítottam, fát készítettem be a tüzeléshez. Dolgom végeztével beszélgettünk, majd feltűnt, hogy mama még mindig alszik.
Éreztem, hogy valami nincs rendjén. Megnéztem a homlokát, melegnek éreztem. Megmértem a lázát, kiderült, hogy lázas. Felébredt közben, beszéde összefüggéstelen volt, alig értettem, amit mondott. Egyedül képtelen volt az ágyból felkelni. Felsegítettem, gyenge testét támogattam. Legyöngült állapotban volt. Ahogy telt az idő, közben húgom is megérkezett. Ő hozta nekik az ebédet.
Közöltem vele, hogy mama lázas. Gyors tanácskozás után megbeszéltük, hogy gyógyszer, és további orvosi segítség kell hozzá. Papa szabadkozott, hogy volt kint nála a háziorvos, és nem talált semmi különöset, ami aggodalomra adna okot. Félt, és nem örült annak, hogy orvost akarunk hívni hozzá, de az állapotára tekintettel nem tehettünk mást. Megértettem édesapámat. Húgom beszólt az ügyeletre. Papa félelme nem volt alaptalan, nem véletlen tiltakozott.
A segítség mentőautóval érkezett. Vizsgálat után kiderült, hogy mamát kórházba kell vinni.
Erre mi sem számítottunk. Elindult a lavina. A mentősök behozták a hordágyat, rátették édesanyámat, és mentővel bevitték a kórházba.
Édesapám a konyhaasztal szélére támaszkodva kétszer is elmondta, hogy
- Hozzátok haza a mamát!
- Igen, haza fogjuk hozni! – válaszoltuk.
Egy táskába összeszedtük a legfontosabbakat, ami kelhet neki. Mentünk be mi is a kórházba. Nővéremet értesítettük a történtekről. Vizsgálat után türelemmel vártunk a folyosón az eredményére.
Feküdt a hordágyon, kérésére inni adtam neki. Kértem, hogy legyen még kicsit türelemmel. Felsegítettem ülni az ágyon, ami nem is volt egyszerű, hogy az ágy közben ne guruljon el. Látva mindezt egy ember jött oda, lefogta az ágyat, hogy segíteni tudjak édesanyámnak a felülésben. Megköszöntem a szívességet. Próbáltam édesanyámmal beszélgetni, bíztatni. Néztem magatehetetlen, törékeny testét, s közben sok minden járt az eszembe… Dolgozott egész életében szorgalommal, kitartással, tenni akarással, alkotással.
Elszaladt az idő, s most itt fekszik hordágyon, a korház folyosóján kiszolgáltatottan. Közben egyre többen lettek a váróban. Feszültnek éreztem magam, amit persze kifelé nem mutattam.
Végre jött a doktornő, és tudatta velünk, hogy tüdőgyulladása lett édesanyámnak, mindenképp korházi kezelés szükséges a gyógyuláshoz. Bizakodtunk, reménykedtünk, nem számítottunk erre, szomorúan vettük tudomásul a diagnózist.
- Fel kell hívni papát, tudatni kell vele! –mondta húgom.
Fogtam a telefont, félrevonultam a folyosón, miközben azon gondolkodtam, hogyan közöljem kíméletesen vele az eredményt. Megpróbáltam meggyőzni, hogy mindenképp bent kell maradnia, hogy felépüljön.
- Hozzátok haza! – Miért nem jöhet?
- Tüdőgyulladása van, megfázott. –Párnapig bent lesz, meggyógyul, és visszük haza. - mondtam.
Sajnos nem volt választási lehetőség. Nővérem már közbe megérkezett édesapámhoz, mellette volt. Nővér nem értette, min meditálunk, miért hozzuk meg oly nehezen a döntést, hogy mi legyen, nem sok gondolkodni való van ezen. Közölték velünk, ha most hazavisszük, ha gond lenne vele, később nem fog kijönni érte a mentő.
Beláttuk, ilyen állapotban nem tudtunk volna otthon mit kezdeni vele, így a kórházban maradt.
Talán ha a háziorvos beküldte volna vizsgálatra, előbb kiderül a probléma, és nem gyengül le ennyire…

Talány

Nem gondoltam volna…
Ha tudtam volna…
Mi lett volna?
Akkor se tehettem volna…
Észrevehettem volna…
Érezhettem volna…
Talán, ha mondták volna…
De tudtam, s éreztem,
Diktálta a zsigerem.
Meg tettem, amit tehettem.
Ha az a sok volna ne lett volna,
Akkor biztosan másként történt volna.


Felvitték az osztályra. Felkísértük, majd biztosítottuk a felöl, hogy hamarosan jönni fogunk. Bizakodásra adott okot, hogy olyan kórteremben került, ahol járó betegek is voltak, esetleg van segítség, ha szükséges. Rimánkodtam, hogy az amúgy is gyenge szervezete kibírja, ne szedjen össze még több bajt.
Valamikor késő délután kerültem haza fáradtan, kimerülten, tele kérdőjelekkel. Nővérem, édesapám kérésére az éjszakát nála töltötte, mivel nem érezte jól magát. Alhasi fájdalomra panaszkodott, megviselte a történtek. Szinte el sem tudtak köszönni egymástól, minden olyan hirtelen, és váratlanul történt. Sokat beszélgettek egymással akkor este nővérem elmondása szerint.
Másnap hajnali fél 1 h-kor csörög a telefon. Nővérem hívott, hogy menjünk, mert papa felkelt, ki szeretett volna menni, s közben összeesett. Férjemmel felkeltünk, amilyen gyorsan csak tudtunk, siettünk a házhoz. Döbbenten tapasztaltuk, hogy papa a földön feküdt.
Nővérem rémülten kétségbeesetten mondta el, hogy mi történt. Hárman ha nehezen is, de sikerült feltenni az ágyra. Sűrűn vette a levegőt, mindennel próbálkoztunk, hogy segítségére legyünk. Nem tudtunk vele kommunikálni. Nem maradt más hátra, orvost kellett hívni. Az ügyeletes orvos megállapította, hogy nincs vérnyomása, mentőt kell hívni. Fel nem tudtam fogni ép elmével, hogy mi történt, ezek után mi jöhet még.
12 órán belül mindketten a kórházba kerültek. Papa úgy döntött, hogy a mama után megy. Semmire nem tudtam gondolni, csak arra, hogy ők még ezt is együtt csinálják. Mindez 1 nappal 62. házassági évfordulójuk után. Valamint arra, hogy most ez megtörtént, de majd meggyógyulnak, és hazakerülnek. Mentő után mi is bementünk a kórházba. Húgomat is értesítettük.
Elcsigázva, fáradtan várakoztunk. Egyszer csak jött az orvos, és miután egyeztettük, hogy mi vagyunk a hozzátartozói, latinul két mondatba közölte velünk a diagnózist. Súlyos állapota miatt az intenzív osztályra került. Reggel mennem kellett dolgozni. Bent a munkahelyemen néhány szóval elmondtam, hogy mi történt. Nem éreztem jól magam, szinte semmit nem aludtam az éjszaka. Gondolatom a korházba járt, hogy mi lehet, hogy vannak?
Délelőtt 11h-körül bementünk a testvéremmel érdeklődni édesapám állapota felöl. Nem jó hírrel fogadtak minket. Az orvos közölte velünk, hogy délután folyamán mentőhelikopterrel Budapestre fogják szállítani, mert olyan beavatkozás szükséges, amit itt nem tudnak elvégezni. Állapota kritikus. Erre nem számítottunk, döbbenten álltunk, sokkolt a hír bennünket, fel sem fogtuk, hogy mi történt.

Váratlan

Derült égből
Villámcsapás.
Hírtelen jött
Sújtás.

Mi történt?
Hogy történt?
Fel nem fogom.
Csontig hatol
A fájdalom.

A szív meghasad.
A film elszakad.
Nem pereg tovább az orsó,
Megállt az óra mutató.

Egymást őrizve,
Kéz a kézben
Együtt,-
Mindhalálig.


Mindenképp reménykedtünk, hogy jóra fordulnak a dolgok, meg sem fordult a fejünkbe, hogy bármi rossz is történhet. Délbe édesanyámat látogattuk. Mindenben segítségre szorult.
Próbáltunk vele beszélgetni, lelket önteni, hogy meggyógyul, és visszük haza.
- Laci hol van? – Mi van vele? – Miért nem jön be? – kérdezte.
A kezelések hatására beszéde érthetőbb lett.
A szívem szakadt meg, hogy kegyes hazugsággal, de valami számára is elfogadhatót kellett mondani. Testvéreimmel megbeszéltük, hogy egyelőre, állapotára való tekintettel húzzuk az időt, nem mondjuk el, hogy mi történt a papával, nehogy állapotára kihatással legyen.
Mivel rövidtávú emlékezete, már kiesett, így valószínűsíthető volt, hogy elfelejti, nem fog visszatérni rá. Elfogadta tőlem az ételt, biztattam, hogy egyen, hogy felerősödjön, és mehessünk haza. Nővéremmel gyengéden ápoltuk, megfésültük, testét tetőtől talpig átmasszíroztuk. Közben húgom is megérkezett. Egyszer csak hallottuk, hogy helikopter száll le a kórház udvarába. A nővérek is tudták, hogy mit kell most nekünk átélni.
Édesanyámtól elbúcsúztunk, mondtuk neki, hogy este jövünk be hozzá. Aggódtunk, nehogy még több baja legyen, a mellette lévő ágyon egy beteg folyamatosan csúnyán köhögött. Szerencsére 2 nap múlva ő hazamehetett. Lementünk, és vártunk. Ekkor férjem is velünk volt. Ő egész közel merészkedett a géphez. Nem tudták, hogy ő hozzátartozó. Látta, hogy miként kerül fel papa a helikopterre. Hideg téli szeles nap volt. Mellkasa félig kilátszott. Infúzió folyamatosan ment neki. Lehetetlennek, és tehetetlennek éreztem magam. Mit is tudtam volna tenni? Nem volt elég a baj, tetéződött. Feszült figyelemmel néztük az eseményeket.
Hosszú percek teltek el, majd felszállt a helikopter édesapámmal. Csak bizakodni, és reménykedni tudtunk, hogy jó kezekbe kerül, tudnak rajta segíteni, és meggyógyul. Fáradtan, kimerülten értem haza. Semmihez nem volt kedvem. Bejártam a munkahelyemre, dolgoztam. Semmiképp nem akartam, hogy lássák, észrevegyék rajtam a problémámat. A történések azonban mindenképp rányomták bélyegét lelkiállapotomra.
Másnap telefonon érdeklődtem édesapám állapota felől. Kiderült, hogy egy 2. műtétre is sor került. A következő napon a többszöri telefonhívás után, ezt hallom a telefonba.
– Legyen szíves jöjjön valaki, mert már harmadszor érdeklődnek a beteg állapota felöl! - mondta a nővér.
Végre tudtam beszélni orvossal, és közölte velem, hogy kritikus állapotban van, lehet, hogy nem fogja túlélni. Fel sem fogtam, hogy mit mondott. Megbeszéltem vele, hogy másnap megyünk meglátogatni. Közben édesanyámat minden nap délben, és este is látogattuk.
Sajnos a bent tartózkodását követő 3. napon arra mentünk be, hogy áttették egy másik kórterembe, ahol szinte csak idős, magatehetetlen, legyöngült szervezetű fekvő betegek voltak. Nyomasztó, lesújtó látvány fogadott.
Kedvetlen, étvágytalan volt, gyógyszereket nem szívesen vette be, beszélgetni se volt kedve.
Laci hol van?- szeretnék vele beszélni!- miért nem jön be?- kérdezte.
Örültünk, hogy kicsit jobb az állapota, és vannak kérdések, melyek foglalkoztatják. Megígértük, hogy amint papa is jobban lesz, behozzuk a látogatásra. Segítettünk neki, elvégeztük körülötte a teendőket. Megbeszéltük a nővérrel, hogy másnap este nem tudunk bemenni mamához, mert pestre megyünk papát látogatni.
Másnap délelőtt még dolgoztam. Munka után beszaladtam mamához. Vittem neki süteményt. Nem kellett neki, lehangolt, és kedvetlen volt. Persze mitől is lett volna feldobódva, a gyógyszerek is megtették a hatást. Délután kocsiba ütünk, és indultunk testvéreimmel Budapestre édesapámhoz. 5h-tól volt látogatás.
Érződött mindenkin a feszültség. Nem sokat beszélgettünk, mint máskor, csak a legszükségesebbeket tárgyaltuk meg. Időben megérkeztünk. Féltem, hogy mi vár ránk. Elérkezett a látogatás időpontja. Vártunk türelemmel.
Mivel az intenzív osztályon feküdt, szigorú szabályok vonatkoztak a látogatásra. Több mint 1 óra várakozás után kettesével felváltva bemehettünk beöltözködve, és alapos kézfertőtlenítés után.
A látvány, ami fogadott nagyon elszomorított. A vezérlő pult mögött egy ember ült, s nézte a monitorokat. A nővér pedig jött-ment az ágyak között. Illendően köszöntünk, s mivel nem fogadott bennünket senki, kerestük édesapámat. Megpillantottam őt.
A látvány lesújtó volt. Altatták, a gépek tartották életbe. Az ágy mindkét oldalán monitorok, csövek tömkelege volt. Azt hittem, hogy tudunk vele beszélni, de sajnos ez nem volt lehetséges. Beszéltünk hozzá, s mintha tudta volna, hogy ott vagyunk, mert elkezdett mozogni, szemét is kinyitotta. A gépek jelezték is, hogy állapotában változás állt be, mert az ápoló odajött az ágyához, és állított a gépeken. Nem szólt hozzánk semmit, mi sem mertük kérdezni, azt gondoltuk, hogy nem az ő kompetenciája a tájékoztatás, hiszen akkor megtette volna. Megfogtam apukám kezét, mely egyszerre volt hideg, és meleg. A szeme üveges, áttetsző, fátyolos volt.
A testvéremmel bíztató gondolatokat mondtunk neki, hátha meghallja, és érzi körülötte az érte való aggódást, féltést, és szeretetet. Könnyeinkkel küszködtünk, próbáltunk egymásból erőt meríteni. Egy szék sem volt, jó lett volna kicsit leülni. A hely nem látogató marasztaló.
Felváltva valamennyien bent voltunk. Tanácstalanul várakoztunk, s mivel érdemben senki nem tudott felvilágosítást adni, elindultunk hazafelé. 1 órája már úton voltunk, amikor csörgött a telefonom. Hívott az orvos.
- Ha szeretne elbúcsúzni hozzátartozójától megteheti még, nincs már látogatás, de a portás beengedi magukat. Állapota romlott, nem biztos, hogy megéli a holnapot. – mondta.
- Most voltunk bent nála, meglátogattuk, de senki nem tudott tájékoztatást adni, az állapotáról. - Természetesen megyünk. - válaszoltam.
Közöltem a többiekkel, hogy mi a helyzet, így visszafordultunk. Mindenki magába roskadt. Este 9 óra volt. De mindez nem is volt fontos, hiszen mindent megtesz az ember, amit csak tud. Most már csak mi testvérek mentünk be. Az orvos már ott volt, fogadott minket.
Elmondta, hogy kritikus az állapota. Megtettek, és tesznek mindent, de nem biztos, hogy túl fogja élni. Kérdéseket tettünk fel, majd be kellett lássuk, hogy sajnos nem tudunk tovább mit tenni. Pedig nagyon bizakodtunk, hogy az ország egyik legjobb intézményében tudnak rajta segíteni, és felépül.
Megköszöntük a tájékoztatást, majd elment az orvos. Kegyetlen helyzet volt, tudomásul venni, elfogadni, lehet, hogy most látom őt utoljára. Próbálta mindenki rendezni gondolatait. Én kértem a mindenhatót, segítsen meg bennünket, és édesapámat, hogy csoda történjen. El kellett jönnünk. Nagyon fájt, hogy egy szót sem tudtunk vele beszélni. Későre járt, elindultunk hazafelé. Csendbe voltunk, valahogy senkinek nem volt kedve beszélgetni.

Őrző

Vigyázd párodat!
Hogy maradjon Neked.
Mert könnyen meglehet,
Hogy egyszer elmehet.

Őrizd, míg lehet!
Éltető kedvvel.
Tartsátok egymást
Tenyereiteken!

Meglehet netán,
Ha nem vigyázol rá,
Nem lesz, kihez szólj!
Arra gondolj!

Emeld fel melléd!
Méltó legyen társnak,
Csak így maradhattok
Meg egymásnak.

Bátorítsd, tartsd
A lelket, ha kell!
Ne hagyd csüggedni
Egy percre se!

Mutasd meg lényed
Szeretet erejét!
Hatással lesz rá,
Visszakapod, ne félj!

Ne legyen késő
Mit teszel érte!
Nehogy létével
Fizessen majd érte!

Nem vártam a holnapot, a reggelt különösen nem. - De csak eljött. Másnap 8 órakor csörgött a telefon. Közölték velem, hogy édesapám hajnalban meghalt… Fel nem fogtam, nem akartam elhinni. Értesítettem testvéreimet. Magamba roskadtam, és zokogtam.
Megbeszéltük, hogy mamának semmi szín alatt nem mondjuk meg még, hogy papa meghalt.
Bementem édesanyámat meglátogatni. Örültem annak, hogy kiültették egy karosszékbe, nem az ágyba fekve volt. Ez mindenképp bizakodásra adott okot. Várt már, erő, és akarat volt benne, mindenképp fel akart állni. Kikötöttem a kötést a karjáról. Félelem fogott el, hogy egyedül megbírom e tartani gyenge testét. Muszáj volt megpróbálnom, teljesíteni akartam kérését.
Mire felhúztam lábára a papucsot, és segítségemmel fel tudott állni, szerencsére megérkezett nővérem, így ketten biztonságban tudtunk vele sétálni. Láttam rajta boldog, hogy végre mozoghat egy kicsit. A szokásos teendőket elvégeztük körülötte. Derülátó voltam vele kapcsolatban. Közben párnap múlva pestre kellett utazni, hogy kiadják édesapám papírjait.
Szerettem volna még egyszer látni, de az ügyintéző lebeszélt róla, mondván engedélyt kell kérni hozzá, illetve azt mondta, hogy – önnek kellene még 50 évet élni. –mondta. Megkaptuk a papírokat, átadtuk, amit vinni kellett. Rosszul éreztem magamat, hogy amikor itt vagyok, miért nem nézhetem meg utoljára, ha szeretném. Beletörődtem, hogy ennek itt így kell lenni. Elindultunk hazafelé.
Közben megbeszéltük a temetéssel kapcsolatos ügyintézéseket. Nem hagytuk egymást egyedül a bajban, mindent megbeszéltünk, segítettük egymást, amiben csak tudtuk. Másnap szívszorító élményem volt. Nagyon várt anyukám, ahogy a kórterembe léptem nevemen szólított, és hívott magához. Kérte, hogy vigyem haza. Örültem, hogy állapota javult, annak kevésbé, hogy nagyon nehezen tűri a helyzetet.
Megöleltem, és kértem, hogy még egy kicsit tartson ki. Közben a szomszédos ágyon fekvő idős hölgy magához hívott. Mondta, hogy látja, milyen nagy gondoskodással, törődéssel, odafigyeléssel vagyunk anyukám iránt, ezért késte, hogy hallgassam meg őt is. Nagyon megsajnáltam. Emberi sorsok, mérhetetlen kiszolgáltatott helyzetben…
Doktornővel sikerült beszélni. Édesanyámat haza engedi, mert ha tovább bent maradna, visszafordíthatatlan következménye lenne. – mondta. 12 napot volt bent. Közöltem anyukámmal a jó hírt. Megbeszéltük testvéreimmel a továbbiakat. Mivel egyedül képtelen volt magát ellátni, nővérem vállalta a gondozását, mivel húgom, és én is aktívan dolgoztunk. Másnap bementem, összepakoltam, segítettem felöltöztetni. A betegszállító vitte haza, én utána mentem dolgozni. Nővérem otthonában fogadta.
Este elmentem hozzájuk, és megbeszéltük a legfontosabb teendőket. Közben intéztük a temetéssel kapcsolatos feladatokat is. Megosztottuk a terhet, hogy ki mit csinál, mit vállal. Nyakunkba szakadt a szülői házzal kapcsolatos tennivalók is. Borzasztó élmény volt bemenni az üresen maradt házba, nem volt ki fogadjon… Nem bírtam ki sírás nélkül.
Nem számoltunk vele, nem is gondoltunk rá, azt hittük, hogy velünk ez nem történhet meg. Aztán egyszer mégis bekövetkezik, megérint, itt van, és megtörtént a tragédia… Éjszakákon át nem aludtam, kérdések, gondolatok gyötörtek. Fájdalmam oly mérhetetlen nagy volt, gondolataim kifejezésére az írást választottam, úgy éreztem, hogy papírra kell, hogy vessem.

Édesapám

Erős bástya, tartópillér
Az életben sokat ér.
A családi háttér,
Kész erődítmény.

Házat épített, dolgozott,
Fúrt, faragott, ácsolt,
Bútorokat készített,
Mindig barkácsolt.

Taníttatott, nevelt,
Megadott
Mindent,
Amit lehetett.

Fiatalon kiváló tiszt,
Kitüntetések, oklevelek
Bizonyítják
Elismeréseit.

Szeretett sportolni,
Mindene volt a foci
Rábíztak csapatot
Irányítani.

Edző volt, s kit
Megedzett az élet
Küzdött bizakodva
Sosem adta fel.

Nem volt tehetetlen,
Sosem volt számára
Soha semmi sem
Lehetetlen.

Munkáját
Mesterfokon űzte,
Kitűzött célok
Hajtották előre.

Megfeszült izmok,
Verejték, és munka
Családja számára
Gyümölcsét hozta.

Látom magam előtt
Büszke tekintetét,
Amit létrehozott,
Megalkotott tervét.

Férfi volt javából
Földön állt két lábon
Becsület, tisztesség,
Józanész, és mérték.

Röghöz kötött
Biztos bázis,
Az életet adó
Éltető oázis.

Édesanyám kijött a kórházból, rá 1 hétre pedig édesapám temetése volt.
Sosem értettem, miért van az, hogy a halott közeli hozzátartozója miért nem megy el a temetésre. Sokféle oka lehet. Belekerültünk egy helyzetbe, s mivel átéltem, most már tudom. Vannak helyzetek, szituációk, amikor nincs más lehetőség. Édesanyám érdekében úgy döntöttünk, hogy nem visszük ki a temetésre az állapotára való tekintettel. A körülmény felülír minden tradíciót és szokást. A temetés idejére gondozót rendeltünk mellé, aki ismerős volt számára. Az ismerősök, és rokonok nem vették zokon mama távollétét, mivel tudtak az állapotáról. Örültem, hogy lábra tudott állni, és örömmel látta a rokonokat a temetés utáni.
Számára olyan volt az alkalom, mint egy családi összejövetel.
Megnyugvás volt számomra, hogy nővéremék otthonukba fogadták. Ő már aktívan nem dolgozott. Mindig is hangoztatták, ha arra kerülne a sor, nem szeretnének otthonba költözni.
Férjem elvállalta a kert gondozását, ápolását. A házat rendben tartottuk közösen. Rendszeresen látogattuk mamát, segítettünk mindenben nővéremnek, amiben szükség volt. Hogy ne legyen leterhelve, megbeszéltük, hogy hétvégeken elviszem hozzánk, hogy testvérem szusszanni tudjon. Ezt húgom is vállalta. Felerősödött annyira, hogy olykor segítséggel, de egyedül közlekedett. Kedélyállapota is javult, aminek örültünk. Azonban egyedül, önálló életvitelre már képtelen volt, gondozásra, ápolásra szorult.
Amikor már úgy éreztük, hogy elég erős, közöltük vele papa elvesztését is, amikor eszébe jutott, és kereste. Sírt, nem akarta elhinni, értetlenül állt a helyzet elé. Kénytelen volt elfogadni, beletörődni.
Állapota változó volt. Előfordult, hogy szívesen beszélt, máskor meg hallgatag volt. Mikor nálunk volt, úgy döntöttünk párommal, hogy elvisszük, a házukhoz, ahol rég volt már. Persze, tartottam, féltem, hogy milyen hatással lesz rá. Mindig is imádta a kertet, tavasztól őszig rengeteg szép virágot nevelt, és gondozott.
Szép, napos nyári napunk volt, mikor elmentünk. Figyeltem a reakcióját, érzéseit próbáltam fürkészni. Bevezettem a házba. Körbejárt minden helyiséget, mindent meg simogatott, ami a keze ügyébe került.
- Úgy látom, rendben van minden, - mondta.
Vittem ki székeket az udvarra, kiültünk, és gyönyörködtünk a szebbnél szebb kerti virágokban, miközben férjem kertészkedett. Keze munkája nyomán gyönyörű volt a kert. A művelést vegyszermentesen végezte, zöld hulladékot komposztálta, talajerő utánpótlásnak, azt használta fel. A dézsákban összegyűjtött eső,- valamint kútvízzel öntözött, nem pazarolva az ivóvizet. A lehetőségek adottak voltak, folytatta azt, ahogyan édesanyám csinálta a kert művelését, amikor még bírta.
Beneveztünk a „Legszebb konyhakert” pályázatra is. Férjem díjazott lett. Örömmel mutattuk meg az okleveleket édesanyámnak, aminek ő is nagyon örült. Ahogy értek a zöldségfélék, és gyümölcs, vittük is neki, és testvéreimnek is. Nagy örömmel fogyasztották, amikor tudták, hogy az, a családi ház kertjéből van. Ültünk az udvaron egymás mellett, beszélgettünk, majd egyszer csak mondja.
- Szeretném, ha…
S elkezdte mondani, mintha az utolsó beszélgetés lenne, és üzenni szeretne, tiszteletbe tartva kívánságát, majd vegyük figyelembe gondolatait, ami mostanra érlelődött meg benne. Meglepődtem, váratlanul ért, hogy pont akkor, pont nekem, pont abban a pillanatban látta a legalkalmasabbnak az időt, hogy mindazt közölje. Mintegy szóbeli végrendelet, mondta gondolatait.
Szorosan odahúztam mellé a székemet, megfogtam a kezét. Könnyeimmel küszködtem, a sírás fojtogatott.
- Jaj, mama!- ne mondjon ilyet, ne beszéljen így!
- Meggyógyul, és minden rendben lesz. –mondtam
Hallgattam miközben beszélt, majd mondanivalóját ezzel zárta.
- Minden jó volt, csak azt sajnálom, hogy ahová szerettem volna, oda nem jutottam el.
Valóban, ha jól belegondolok, számára a család volt a legfontosabb, mindent annak rendelt alá. A család összetartásában nélkülözhetetlen, és fontos szerepet töltött be.
Nem volt az, amit akármilyen fáradt is volt, meg ne tett volna a családért. Család-, rokon-, és vendégszeretete példaértékű volt számomra. Jeles alkalmakkor mindig együtt ünnepeltünk. (pl. névnap, születésnap, házassági évforduló, karácsony, ballagás)
De együtt voltunk disznóvágáskor, és más munkáknál is, pl. szüretelés, kerti munkák, befőzések, stb. Örökre beivódtak ezek az események emlékezetünkbe. Sokat tanultunk közben, amit hasznosítottunk a későbbiekben, és átörökítjük gyermekeinknek, és az unokáknak a szokásokkal, hagyományokkal együtt. Megöleltem, próbáltam vigasztalni, megerősíteni, hogy mindent megteszünk azért, hogy neki jó legyen. Elmondta, hogy szeretne még egyszer a szülőfalujába is elmenni

Még egyszer…

Még egyszer szeretném látni
Felnőtt fejjel, más léptékkel
Végig járni azt a helyet,
Ahová születtem.

Gyermek voltam, nem gondoltam
Élet végén fontos lehet
Ami utat eddig jártam,
Életemnek minden szeglet.

Emlékezni árokra, járdára, fűre, fára,
Barátokra, játékra, az akác ízére, illatára.
A fa indáján himbálózásra,
Az udvaron a galambdúcra,

A roller hangjára, hintára,
Eső után árokban a papírhajó úsztatásra,
A gólyalábazásra,
Ugróiskolára,

Nyári melegben, teknőben a pancsolásra,
Gyerekzsivajtól hangos utcai játékra,
Szembekötősdire, számháborúra.
A fagyis kocsi csengő hangjára, sóvárgásra,

A szomszédban fáramászásra,
Farönkök közt-, góréban bújócskára,
Fogócskázásra, ipiapacsra,
Üstből meghámozva hajas krumpli evésre,

Labdapattogtatásra,
Ugrókötelezés rigmusára,
Az udvari babaházra,
A szitakötők-, és pillangók táncára.

A kipróbált görkorcsolyára,
A búgócsiga hangjára,
Téli este hócsizmában csúszkálásra,
Szánkózásra, csúszdaépítésre, hógolyózásra.

Emlékezni a házra, a családra,
A szülői szigorra, jó szándékra.
Szegénységre,
Dolgos kezekre,

Nagymama őrző szemére.
Az ünnepek meghittségére, fényére,
A gubarúd sütésre.
Szaloncukor ízére

Csillagszóró szikravetésére,
Meglepetésre,
Az otthon melegére,
Még egyszer…


Kértem, hogy segítsen, akarja ő is a gyógyulást, ne hagyja el magát.


Szuper nagyi

Egész nap ügyel.
„Itthon vagyok, jöhet!”
Mást nem is mondhat
A szuper nagymama.

Bármikor rendelkezésre
Álló, óvó, ápoló, vigyázó,
Megoldó, koordináló,
S ha kell, akkor játszó.

S, hogy mi még?
Annyi mindenség!
Szinte képtelenség!
S még jó feleség!

Minden az egyben!- nincs,
Amit, meg ne tegyen!
Unokák kedvéért,
Fülig érő mosolyáért.

Jön, megy, sündörög,
Ezerrel pörög!
Nincs megállás.
Ez a fő állás.

Testet, lelket karbantart,
Meghallgat,
Agyat tornáztat,
Jó tanácsot ad.

Téged ki hallgat meg
Ha baj van?
Neked ki segít?
Nem érheti baj a nagyit!

Szuper nagyi, jó mami,
Unokák az álmai.
Mondom ezt váltig,
Isten tartsa meg sokáig!


Hogy figyelmét eltereljem, javasoltam, hogy sétáljunk egyet. Körbejártuk az udvart. Férjem vágott le virágot, odaadta neki, hogy majd otthon vázába tegyük, és csodálhassa. Dolgunk végeztével az ajtót zártuk, és elindultunk a kapu felé. Ahogy az ajtóhoz értünk megállt, és nem akart tovább jönni, mintha csak kikísérne bennünket –úgy, mint rég,- és ő marad.
- Mama muszáj mennünk!- nem maradhat itt egyedül!- mondtam.
Belátta, karon fogtam, és elindultunk a kocsihoz.
Nagyon megsajnáltam, szívszorító volt. Nagyon is tudatánál volt akkor, tudta, hogy otthon van, a házban, amit férjével együtt építettek, ami otthonuk volt 46 éven keresztül. Legközelebb, amikor csak tehettük, és az idő engedte, mindig elvittük nézelődni. Olykor beszélgetett egy-egy szomszéddal is. Lefotóztam az udvarban, és a szeretett virágaival is. Örültem, hogy sikerült ilyenkor mosolyt csalni az arcára.
Beköszöntött az ősz. Egyre kevesebbet lehetett kint lenni, sétálni vele. Amikor nálunk volt igyekeztem minőségi időt tölteni vele. Finomakat főztünk. Beszélgettünk, amiről szeretett volna. Képeket nézegettünk. Gyenge testét igyekeztem finoman átmasszírozni, vérkeringését fokozni. Szomorúan tapasztaltam, annak ellenére, hogy jó volt az étvágya, teste összeesett, csontjai tapinthatóvá váltak.

Mivé lett?

Mivé lett fénye?
Az idő megtörte.

Mivé lett bája?
Szürkület homálya.

Mivé lett szépsége?
Korának megfelelve.

Mivé lett kincse?
Családja dicsérte.

Mivé lett lelke?
Tette leplezte.

Mivé lett ereje?
Munka gyengítette.

Mivé lett énje?
Tudata egyengette.

Mivé lett vágya?
Álmok világába.

Mivé lett élte?
Sorsa meggyötörte.

Mivé lett tette?
Hagyaték őrizte.

Mivé lett idege?
Elme felőrölte.

Hova lett férje?
Vele ment az égbe.

Mivé lett teste?
Egészsége rendítette.

Ki tette ezt véle?
Hatalmi erő tönkretette.

Szerettei szemefénye,
Családja a kincse.

Élete mégis, -
Mindezért megérte!


Tornáztunk is, nagyon egyszerű gyakorlatokat együtt végeztünk, amit szemmel láthatóan nagyon élvezett. Próbáltunk értelmes elfoglaltságot találni neki, hogy ne unatkozzon, hasznosnak érezze magát. Sikerélményhez juttatni, örüljön, hogy állapotának megfelelő teendőket képes elvégezni.
Látogatás alkalmával nővérem közölte, hogy állapotában változás állt be.
Orvoshoz húgommal ketten vittük be.
Míg várakoztunk a folyosón egy idős hölgy lépett oda, és kérdezte.
- A nénit az idősek otthonából hoztuk? – nem! A családja otthonából – válaszoltam.
- Milyen szerencsés! – ritka manapság az ilyen. - mondta.
Nagyon jól estek ezek a szavak mindkettőnknek. Kicsit még beszélgettünk, aztán behívtak bennünket, időpontra mentünk. Nem örültünk a kapott diagnózisnak. Betartottuk az orvosi utasításokat
Telt, múlt az idő, mindenki tette a dolgát.
Duplán nehéz időszak volt ez nekem, hiszen utolsó évemet töltöttem munkahelyemen, nyugdíjba készültem. Közben végeztem én is munkahelyi kötelezettségeimet.
Egyre gyengébb lett édesanyám. Nővérem sem tudta már egyedül ellátni, házi gondozói segítséget kellett igénybe venni. Féltettem testvéremet is, ne hogy az egészsége rovására menjen a gondozás.
Amikor már nem dolgoztam, napi szinten mentem én is segíteni Vigyáztam rá, hogy nővérem tudja dolgát intézni. Kiszolgáltam, sétáltam vele. Egyszer csak azt figyeltem meg, hogy egyre szótlanabb lett, és előfordult, hogy nem volt kedve beszélgetni, és nem válaszolt kérdéseimre se. Önállóan járni már nem tudott. Befelé fordult, elvolt gondolataival.
Hideg téli nap volt már.
Gyógyszereit váltottam ki, és vittem neki. Nem vittem magammal kesztyűt, nagyon átfáztam. Mikor megérkeztem, üdvözöltem, összedörzsöltem kezemet, és mondtam neki, hogy kint hideg van. Leültem elé. Nem szólt semmit, összefogta édesanyám mindkét kezemet, és sajátjával elkezdte felmelegíteni. Egymásra néztünk, és én nagyon meghatódtam…
Nem kellettek szavak ott, ahol a test,- és a szemek beszéltek…
Akkor lelkére kötöttem, hogy vigyázzon magára, pán napig nem találkozunk, mert dolgom van. Vidékre kellett mennem. Nagyon készültem a legközelebbi találkozásra, vártam nővérem születésnapját is, hogy megünnepelhessük. Mindenképp meglepetést, és örömet szerettünk volna nekik szerezni párommal.
Sajnos pont azon a napon lett rosszul édesanyám. Mentő vitte be a kórházba. A sürgősségi osztályra került. Valamennyien kétségbe estünk. Bementünk látogatni, ugyanaz a kép fogadott, mint édesapám látogatásánál. Gépek, monitorok, lélegeztető, és csövek…
Altatták, beszélni sajnos nem tudtunk vele. Szerencsére ismerős volt az ápoló, tudtunk néhány szót váltani. Nem sok jóval kecsegtetett bennünket.
Másnap ismét bementünk hozzá. Állapota nem javult. Az ápolótól szűkszavú választ kaptunk. Néztük édesanyámat, kimondhatatlan fájdalmat éreztem. Testvéremmel beszélgettem közben. Megfogtam anyukám kezét, pont úgy, mint édesapámét, mikor szintén úgy feküdt. Mintha mondott volna valamit, és ejtett egy fintort. Míg élek, nem felejtem el…

Édesanyám

Látom édesanyám alakját,
Szép, dús haját,
Szelíd mosolyát,
Gerinc tartását.

Mindig tett-vett,
Serényen jött-ment
Tétlen sosem volt,
Állandóan volt dolog.

- Csinálom, még bírom
- mondta
- Ha már nem bírom,
Rátok bízom.

Háztartást vezetett,
Ellátta gyerekeket
Kézimunkával
Foglalkozott.

Sütött, főzött, dagasztott,
Mutatott, tanított
Mindig szépen járt,
Példával elöl járt.

- Unokák, dédunokák!
- Bár mindig láthatnám!
Örömét lelte,
Imádva szerette.

Kikapcsolódni kertbe ment,
Ott is nevelt.
Keze munkája nyomán
Minden életre kelt.

Kedvét is lelte,
Gyönyörködött benne
Szebbnél-szebb virágok
Voltak a kertben.

Nagy művészet,-
Semmiből,
Mindent alkotni,-
Ez ám a valami.

Becsüld, tiszteld,
Nagy kincs.
Nagy a baj,
Ha nincs.

Mert Ő volt
A fáradhatatlan,
Drága jó
Édesanya!

Másnap reggel telefonon keresztül jött az értesítés, hogy édesanyám meghalt. 9 hónapra édesapám temetése után, pont nővérem születése napján. Karácsony előtt 3 nappal volt a temetés. Itt hangzott el a Fohász c. versem, mely elvesztésük kapcsán fogalmazódott meg bennem.

Fohász

Lelkemet nyomja nehéz kő
Fájdalma szorít, feszítő.
Fekete gyászos a világ most
Körülöttem ég, lángol, parázsol.

Elveszíteni azt, akit szerettem,
Számomra gyémánt, kincs, - a minden.
Halál lakozott a házba,
Gyász költözött lelkem udvarába.

Csend, némaság, nincs, ki fogadjon,
Szívbe markol, megfojt.
Megállt az élet, maradtak az emlékek,
Mégis tovább élnek

Mert beszélnek a tárgyak, falak, képek,
Rajtuk keresztül felidézett emlékek
Melyeket feledni nem lehet,
Mert benne van az egész család,
- élet, és szeretet.

Pótolhatatlan kincs az édesanya,
Mert abból az igazi csak egy van.
Szívemben örökké élni fog,
Emléke mindig velem van,

Mint égen a csillagok.
Gondoskodás, figyelem, törődés,
Jó szó, bátorítás, féltés
Aggódás nincs már kié,-
Édesanya itt hagyott örökre,
- örökkön-örökké.


Teljesen összetörtem. Az első karácsony, szüleim nélkül. Akkor csak fiam tudott hazajönni az ünnepekre, ő tartotta bennem a lelket. Nehéz időszak következett. Nyakunkba szakadt a családi ház ügyes, bajos dolgai. Érintetlenül hagytunk benne mindent, rendbe tartottuk. Hónapok teltek el, míg meghoztuk azt a döntést közösen, hogy eladjuk. Nagyon nehéz volt, 46 év emléke kötött hozzá.

Visszhang

Eszi rozsda a kaput,
Felette az idő múlt.
Nem áll kint édesanyám,
Hogy tárt karokkal várjon rám.

Beköszönök úgy, mint szoktam,
Nem válaszol már a szólam.
Papa, mama, hol vagytok?
Elmentetek, itt hagytatok.

Cseng, bong, visszhangzik,
Már csak a saját hangom hallik,
Hallgatom önmagamat,
Amit visszaadnak a falak.

Üres lett a légtér,
Nincs, mire betérné
Csend, üresség tölti már,
A lélek is halni jár.


Búcsúzás

Üres lett a ház.
Csupa csontváz.
Csontig hatolva
Csaknem elcsigáz.

Sikoly és siralom.
Sajog és sajnálom.
Veleig érzem,
Kínzó a fájdalom.

Kutatom, keresem,
Helyem már nem lelem
Lett szinte idegen,
Kihűlt, élettelen.

Csupasz lett minden
Bevillant a kép,
Mikor beköltöztünk,
Valamikor rég.

Fájó sebek
Felidézett emlékek
Kutatva keresem
Eltűnt életképek.

Mivé lett? – Hová lett?
Szertefoszlott álmok…
Megújulva, felújítva
Másokat szolgálnak.

Nincs már sok hátra.
Menjen tovább a staféta.
Átadom a ház kulcsát,
Szülők felépült hagyatékát.

Körbejárom utoljára,
Emlékezni zugára
Otthon melegére, mi
Sok jónak volt színtere.

Befejezve léte
Vége mindörökre
Ez az élet rendje
Teremtő rendelte.

Elviszem magammal
Akarat lankadatlan
Őrzöm hétlakattal-
A zárban kulcs kattan.

Nem tehetek mást.
A jövőben bízvást.
Az élet folytatást,
A kulcs átadását.

Nehéz a válás,
A búcsú, és szakítás
Sokat dolgoztak érte,
Nagy az eszmei értéke.

Nem mehetek már be,
Nem köt hozzá semmi se.
Kívülről szemlélve
Megyek el mellette.

Fiatal pár rak fészket,
Lesz benne élet
Megnyugvás ez nékem,
Tovább él emléke, értéke.

Már megnyugszom.
Áldásom adom.
S kívánom, hogy
Legyen oltalom!

Az élet szövőszéke
Szövi szépen tovább,
A megkezdett munkát.
Tisztelve, becsülve –
Ősök hagyatékát.

6055
JuhaszGabriella - 2019. június 23. 19:09:56

Kedves Rózsa!
Nagyon szépen köszönöm! Rose

6482
rozsa koncz - 2019. június 18. 16:16:46

Kedves Gabi!
Szomorúan olvastam történeted, fogadd mély együttérzésem. Tudom milyen leírhatatlan fájdalom! Verseidhez gratulálok.
Szeretettel.RózsaHeartRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.