Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.18. 00:32
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.18. 00:32
Javítottam a hibát.

2019.07.17. 19:39
Kedves Józsi! Kérnék szépen egy javítást, Régi nyár II. cimű novellámban az utolsó szót egybeírni. betakarítani. Köszönöm szépen, Magdi

2019.07.17. 19:00
Szép estét kívánok szeretettel minden Holnaposnak ! Heart

2019.07.17. 11:22
Tiszteletem minden Holnaposnak! Winkriston

2019.07.17. 10:05
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.17. 07:49
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.17. 07:46
Szép napot.

2019.07.17. 06:54
Szép napot, jó alkotást kívánok mindenkinek! Tibor Cool

2019.07.17. 00:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: szucsilona
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Maukner Dénes: Egy esős nap története: Negyedik történet (2018. október)
- Marwin Hitz, a Dortmund kapusa egy erőteljes rúgással hozza játékba a labdát. A labda Gómezhez kerül, aki visszagurítja Schmelzernek. Úgy tűnik a Borussia védekező játékra rendezkedett be a második félidőre. Jól láthatóan tartanak az ellenféltől. Müller és Schmelzer küzdenek most a labdáért. A labda végül ismét Sergio Gómezhez kerül, aki rögtön tovább passzolja azt Larsennek - kommentálom a képzeletbeli nagy derbi eseményeit a többieknek.

Szinte hallom, ahogy a több ezer szurkoló lelkesen buzdítja a csapatot az Arénában. Közben persze Balázs is nagyban cselezget a nappalijuk közepén, hisz ő a mi hátvédünk, s épp kedvenc játékosa Boateng bőrébe bújva igyekszik megszerezni a labdát Larsentől a képzeletbeli mérkőzésen, ezzel is megpróbálva helyzetbe hozni csapatunkat, vagyis a Bayern München-t. Balázs - azaz Balu, ahogy mi szólítjuk - ádáz küzdelmet folytat a labdáért, miközben az eső továbbra is csak úgy szakad odakint, mintha csak dézsából öntenék.
Most egy szenzációs becsúszással szereli ellenfelét Balu, majd a labda szerencsétlen módon megpattan a dohányzóasztaluk egyik lábán, ezzel új irányt adva a játékszernek, ami így neki repül egy, a falon lógó családi képnek. A kép az ütközés erejétől rögtön leesik, és el is törik az üvege.

- Ez az Balu! - Szól közbe Kevin, a csapatunk középhátvédje, aki most is kedvenc játékosa, Thiago 6-os számú mezét viseli, s lelkesen vezeti fel a labdáját a konyhát valamint a szobáját összekötő keskeny előszobán.
- Boateng nagyszerű becsúszó szerelése után Thiagohoz kerül a labda, aki megállíthatatlanul tör előre a pályán - szólok újra közbe, amint meglátom az okostelefonom kijelzőjén, ahogy Kevin fut tovább a labdájával.

Ezalatt a magas, vékony fiú, hol az egyik hol a másik lábával rúg bele az előszoba faláról újra és újra visszapattanó lasztiba, rövid bemutatót tartva ezzel cselezési képességeiről a többieknek. Egy perccel később, mikor végül eléri a konyhájuk ajtaját, Kevin villámgyorsan áthelyezi a testsúlyát az egyik lábáról a másikra. Az így megszerzett lendülettel pedig megfordul, és próbál egy hatalmasat belerúgni a labdájába.
A rúgás ugyan még sikerül neki, ám a hirtelen irányváltástól csapatunk remek középpályása váratlanul megcsúszik, majd az egyensúlyát veszítve beesik édesanyja mellé a konyhába, közben pedig magával sodorja a konyhapultról a frissen kikevert palacsintatésztát.

- Itt vagyok! Itt vagyok! Megszerzem! - kiállt fel most Tomi, a csapatunk másik aranylábú csatára.
- Thiago önfeláldozó szólója után, most Thomas Müllerhez kerül a labda, a Bayern tehetséges csatárához, akit ismét Schmelzer próbál megállítani, - ragadom ismét magamhoz a szót, miközben feszülten figyelem, amint Tomi lelkesen próbálja megszelídíteni ide-oda pattogó focilabdáját, a méregdrága mahagóni bútorok között édesapja dolgozószobájában.

Tudom, hogy Tomi nagyon tehetséges fiú, valahol most mégis azt érzem, hogy ebből bizony nagy baj lesz. Mire ezt végig gondolom, és már épp megszólalnék, hogy figyelmeztessem a veszélyre, Tomi eredeti, dedikált bőrlabdája a pattogástól felgyorsulva kitöri a dolgozószoba ablakát, s hangos puffanással landol a házuk előtti járdán.
Ezt követően a Tomi laptopjáról érkező élőkép hirtelen eltűnik a telefonomról, s a többiektől is csupán mérges szülők újabb dorgálása szűrődik be a telefonomon keresztül. Hirtelen Én is elcsendesedem, akár csak a barátaim. Így most tényleg csak a szűnni nem akaró eső hangját hallani ezen a komor vasárnapi napon a Béke utcában.
Tudom jól, hogy a csapattársaim most mind nagy bajba kerültek miattam, hisz én javasoltam nekik, hogy a kint zuhogó eső ellenére mégis játsszuk le a meccset. Hisz ez egy örök rangadó.
Persze mindenki a saját szobájában játszik, viszont közben mindenki láthatja a másikat az interneten keresztül, amint cselez, passzol, vagy épp kapura lő. Én pedig - mint a csapatunk első számú csatára - vállaltam, hogy közvetítem a hihetetlenül izgalmas képzeletbeli mérkőzést. Bár az is lehet, hogy ez a lakásfoci mégsem volt olyan remek ötlet a részemről. De nincs még vesztve minden! - győzöm meg végül magam.

- A bíró most tizenegyest ítél! Ahogy az várható volt, Lewandowski fogja elvégezni a büntetőt. A Bayern legendás csatára, még megkapja az utolsó jótanácsokat a csapat edzőjétől, majd lassan odasétál a tizenegyes vonalához... - folytatom a képzeletbeli mérkőzés kommentálását.

Mivel most is én játszom Lewandowski-t - lassan odasétálok a szobám közepére, szemben a háromszintes könyvespolccal, majd jelentőségteljesen lerakom magam elé a labdám. Épp úgy, ahogy azt nagy példaképem tenné egy mindent eldöntő meccs utolsó perceiben. Egy pillanatra még a szemem is behunyom, hogy újra elképzeljem a tömeg lelkes buzdítását a telt házas müncheni stadionban. Szinte már el is felejtem, hogy odakint milyen rossz az idő, hisz behunyva a szemeimet megelevenedik előttem Marwin Hitz, a Dortmund hálóőre, aki feszülten figyel, várva a mindent eldöntő lövésemre. Farkasszemet nézve képzeletben a kapussal elhatározom, hogy hova fogom helyezni a labdát. Még teszek néhány lépést hátra. Hirtelen kinyitom a szemem és nekiiramodom.
Pár másodperccel később már repül is a labdám, egyenesen neki a könyvespolcnak, ami a focilabdával történő ütközéstől egy pillanatra előre billen. Ettől, a korábban szépen sorba rendezett könyvek körülbelül fele a padlóra zuhan, én pedig diadalmasan emelem a magasba a kezeim, miután úgy érzem sikerült megnyernünk ezzel a góllal az örök rangadót. Ám, örömöm nem tart sokáig, mivel hirtelen édesanyám ront be a szobába rémülten, csurom vizes hajjal.

- Ricsi fiam nem esett bajod?! Hát, itt meg mi történt?... Ricsi! Ugye nem azt akarod mondani... - szólal meg riadt hangon édesanyám, amint belép a szobámba, majd látva a felfordulást, rögtön megváltozik a hangszíne.

S ahogy az ilyenkor lenni szokott, a szülői aggódást azon nyomban felváltja a számonkérés. Aminek Én már előre tudom mi lesz a vége. Szobafogság!

- Ricsi! Az ördög vigyen el! Hányszor mondjam... Na jó, a szép szóból úgy látszik nem értesz! Kérem ide azt a labdát! Vedd le azt a mezt, és öltözz fel rendesen! - hangzik a szokásos letolás anyám szájából, miközben a szemében jól látom, hogy már ő sem hiszi igazán, hogy ennek bármi értelme lenne.
- De anyuuu! Épp csak játszottunk egy kicsit. - kezdem el a védőbeszédem, miközben lassan újra kezembe veszem kedvenc focilabdám.
- Hát éppen ez az! Hányszor elmondtam már, hogy a lakásban nincs focizás! De ebből elég! Kérem ide azt a labdát! - folytatja a szidást édesanyám rendületlenül. Látszik, hogy ezúttal mindenre elszánt az ügyet illetően.

Nem maradt más megoldás, mint bevetni a mindig hatásos módszert: a térden állva könyörgést! Tudom, talán nem a legsportszerűbb bevetni ezt a módszert egy aggódó és szerető anyával szemben, de hát mégiscsak a labdám a tét! - fut át az agyamon, miközben szép lassan térdre borulok előtte.

- De anyuuuciii! Drága anyuuciii! Édesdrága anyuuciii! Ne vedd el a laaabdámat! Kéérlek! Kérlek! Kééérlek!... - könyörgök térden állva, miközben úgy nézek rá, akár egy félistenre.

Mindezt egy olyan arckifejezéssel kísérve, amit egy, a drámai alakításért Oscart kapott színésztől lestem el a tévéből. Ha mindehhez még hozzá vesszük a hangom, ami most leginkább egy néhány hónapos árva kiscica kétségbeesett nyávogására hasonlít, tuti a győzelem! - gondolom még ekkor, ám hamar be kell látnom, hogy ezúttal nehéz ellenféllel van dolgom.

- Nem Ricsi! Ezúttal nem hatsz meg! Kérem ide azt a labdát! Nem Ricsi! Most! - Mondja anyám hajthatatlanul, miközben kezeivel int a labdámért.
- De anyuucciii!... - kísérlem meg még utoljára meglágyítani a szívét.
- Nincsen semmi "De anyuci"! Megmondtam, ha még egyszer meglátom, hogy a lakásban focizol, elveszem a labdád! Kérem a labdát! - hangzik el a végítélet kőszívű anyámtól.

Ezzel befejezve rövid szócsatánkat az ítéletvégrehajtás követik, s bár nem akarom, mégis kénytelen vagyok átadni neki a legbecsesebb kincsemet. Közben pedig az jár a fejemben, hogy vajon a barátaim is ugyanígy jártak-e, akárcsak én.

- Meddig? - kérdezem lehajtott fejjel a padlón térdepelve, miközben anyám már a szobám ajtajában áll.

Magamra hagy, akár a győztes hadsereg a veszteseket egy hosszú, kimerítő ütközet után.

- Egy hét - hangzik a szigorú válasz.
- Egy hét?!... De hát az rengeteg idő! - szólok anyám után kissé felháborodva.
- Hát... Én figyelmeztettelek! Egy hét szobafogság, vagyis egy hétig nincs foci! - érkezik a szigorú válasz az étkezőből.

S hogy miért onnan? A válasz egyszerű, mert anyám a fejébe vette, hogyha a labdámat a családi örökségként számon tartott tányérok mögé teszi, akkor nem tudom majd észrevétlenül visszaszerezni. Szegény anyám még nem is sejti, hogy mi mindenre vagyok képes azért a labdáért. - Engem bizony néhány nyavalyás régi tányér nem fog megállítani! - határozom el magam, miközben a kiszabadítási terv is kezd már kirajzolódni a fejemben.
Ekkor lassan odalopódzom az ajtóhoz, és figyelem anyám, ahogyan rendezgeti az elmozdított régi tányérokat, amiket még a nagymamájától kapott annak idején.

- Anyuuu! Légysziiii! - hangzik tőlem az utolsó utáni végső elkeseredésemben tett kísérletem.
- Nem Ricsi! Nincs légyszi!... Inkább csinálj rendet a szobádban! Úgyis úgy néz ki, mint egy csatatér! - érkezik rögtön a szigorú szülői válasz anyámtól.

S bár pontosan tudom mennyire szeret engem, szavai most mégis nagyon fájnak. Tudom jól, hogy hibáztam, de a lelkem mégis háborog, akár a mennydörgő ég odakint. Dühösen becsapom az ajtót, s hátat fordítva anyámnak beletemetkezem az önsajnálatba. Sokáig csak bámulok ki az ablakon, miközben újra a többiekre gondolok. Vajon ők is ilyen szigorú büntetést kaptak? Vagy megúszták egy dorgálással?
Nem tudom, de szeretném ezt hinni, közben pedig nézem, amint az eső minden port és piszkot elmos az utcánkban. Percekkel később - immár lehiggadva - elkezdem visszapakolni a földre lehullott könyveket, miközben csak arra gondolok, hogy hogyan tudnám visszaszerezni a legnagyobb kincsemet. Ám ekkor váratlanul meghallom, ahogy a konyhánk ajtaja nyikorogva becsukódik. - Itt az én időm! - mondom magamban, majd a hirtelen elhatározást tett is követi.
Óvatosan kinyitva a szobám ajtaját kilesek az ebédlőbe. Üres. Nincs itt senki. Ahogy gondoltam, édesanyám a konyhában tesz-vesz, mint szinte minden vasárnap délután. Itt a remek alkalom, hogy visszaszerezzem a lasztim, mely ott árválkodik a régi tányérok mögött. - Lelkesedem, mialatt hangtalanul lopakodva kihozok néhányat a még földön heverő könyvekből, - s hogy minderre miért van szükség? A válasz most is egyszerű!
Elég erős és daliás fiatalember vagyok! - Ahogy édesanyám mondaná. - Viszont a szekrény tetejét még székre állva sem érem el. Ezért kell hát cselhez folyamodnom, így toldva meg a szék magasságát még néhány könyvvel. Miután szépen elrendezem a könyveket, jöhet a szék is és az egyensúlyozó mutatvány.
A székre ráállva, lábujjhegyen egyensúlyozva igyekszem arrébb tenni a szépen festett tányérokat, közben pedig azon izgulok, hogy le ne verjem őket, illetve én se essek le a cirkuszi mutatványom közben. S bár a szék nagyon imbolyog a könyvtornyok tetején, az egyik kezem most lassan kinyújtom, hogy elérjem egyetlen vagyonom, ám ekkor valami váratlan történik, amiből egy pillanat alatt rájövök, hogy lebuktam. Ez pedig nem más, mint édesanyám keze, amint gyengéden cirógatja az oldalamat, ami egyet jelent azzal, hogy ismét elkapta az ő egyetlen, szeretett ördögfiókáját. S hogy mi történik ezután? Nos elég, ha annyit mondok, hogy a nevetésem ezúttal is túlharsogja a zuhogó eső hangját, így töltve el az esős délutánt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.