Antal Zsolt: Halloween-i történet (2018. november)
Aranybarna levelek sodródtak az őszi szélben. Borzongtam, hűvös volt. Egy ideje már csak egyedül ballagtam a pislákoló utcai lámpák fényében, és gondolataimat fürkésztem valami izgalmas után, ami akár fel is kavarhatott. Rozoga kertkapuk, és ódon falak szegélyezték utamat. - Ez a kietlen utca elhagyott!? -
Valamikor ezen a helyen emberek léptei kopogtak, s váltak ereklyévé. Bár így késő este ez inkább már csak hangzatos. Csupán emlékként éltek, mint kőrepedések egy idejétmúlt boltozaton. - Hm... egy barlangban tán... hol élt egyszer egy ember, ki szikrából tüzet csiholt, meg hússal táplált egy magzatot? Nem tudni miféle. Tud- e fázni, Hall- e hangokat, orra veszi- e a szagokat. Hasít- e belé fájdalom, tud- e nevetni. Mindegy már. Ami volt, úgy volt, csak az elme nem változik. Az elme bennünk él. Továbbra is bennünk. Nem engedem, hogy bármi is megváltozzon. Szinte relikviaként őrzöm azt a milliónyi emléket, érzelmet, melyeket az a milliónyi ember, élete során rámhagyott. Úgy őrzöm, mint anyaoroszlán a kölykét, mint élet az életet.

Távolabb egy támolygó alak vált ki a sötétség sűrű homályából. Nem közeledett, inkább csak a körülötte lévő levegő halványodott. Egy magas, vékony alak volt. Hosszú ballonkabátja a földet súrolta, szinte már sártól tapadt. Kopott nadrágot viselt. Látszott térdénél a rojtos hasadék. Lábán csizma. Olyat még ükapám sem hordott. Mondom viccesen adjonisten jó Uram! Az "Uram" persze nem válaszolt.
Összerezzentem. Talán az alak szótlansága miatt, talán, mert erősebben fújt az őszi szellő, vagy talán attól, hogy egy rideg temető bámulta a hátamat.

Megfordultam. A hold fénye éppen csak befurakodott a temető fáinak lombkoronája alá. Néhány kimagasló követ azért jól megvilágított. Pont úgy, ahogy azokban a borzalmas filmekben láttam. Valamiért az ember legbelül érzi, elhiszi, hogy élnek a holtak. Visszafordultam. Az alak még ott volt. Nézett rám, vagyis azt gondoltam, mivel hogy felém fordulva... lógott. Igen. Ekkor már tisztán láttam. Valamiféle keresztfára volt felakasztva. Arctalanul bámult engem kalapja alól, miközben egyre sötétebb, és hidegebb lett. - Miért nem jön erre senki? - zúgott fejemben a hang szüntelen. Türelmetlenül hagytam, hogy erőm szépen lassan elhagyjon. - Ez a halál? - kérdeztem magamtól. A nyomorúság, a honvágy, a fájdalom semmi ahhoz képest, amit akkor éreztem. "Ne feledd! Mindig van egy nagyobb hal." duruzsolta a hang, mintha nem akarná, hogy ennyi elég legyen. - Vagyis lehet ennél rosszabb? - kérdeztem vissza. A válasz hamarabb jött, mint gondoltam. A jó, a rossz, csupán egy a fokozatok közül, és hogy mi lesz azok után, az csak rajtunk múlik. - Rajtunk? Hát... kilátásnak nem épp kecsegtető - gondoltam, és behunytam a szemem. Arra gondoltam, hogy vagy elkezdek őrületes tempóban futni a dróthálós kerítés mellett addig, amíg el nem hagyom a temető tőlem kábé ötven méterre eső sarkát, és rá nem fordulok a városba vezető kerékpárút bokrokkal tűzdelt ösvényére, ahol egyébként akár még két- három ugyanolyan alak felbukkanhat, mint az, amelyik akkor is szemben állt velem, vagy pedig ebben a szempillantásban szörnyet halok. Sok választásom nem volt, így inkább az előbbit választottam, majd hirtelen kinyitottam a szemem. Ja... az alaknak hűlt helyét sem láttam. Talán ott sem volt soha.

A szél továbbra is hordta a faleveleket. A kerítés tövében őszi színekben pompázó kupacokat alakított ki. Gyönyörű és meleg. Valamiért így gondoltam, megfeledkezve a sírok felől áramló nyirkos, dermesztő magányról, ami majdhogynem ordított a levegőben.
Lassú léptekkel indultam el. Dehogy féltem. A fölém magasodó tölgyek kopasz ágai mind engem védtek. Engem, és a hűen őrzött emlékeket. Az ódon, mohával benőtt porladozó köveket, az éveket, a századokat, az évezredeket, az életet. - Elképesztő az a súly, amit a génjeinkben hordozunk, és adunk tovább a jövő nemzedékének. Vajon ki nem viszi majd tovább az értéket? Vajon ki nem őrzi már tovább az emlékeinket? A halálban élhet tovább az élet? Húúú... ez érdekes! - Ráfordultam a kerékpárútra, és szaporábban lépkedtem. Észre sem vettem, hogy közben az éj teljesen ellepett. A csillagok már rég ragyogtak az égen, hiszen éjfél közelgett. Borzongás futott végig a hátamon. Hideghullám, majd váratlanul meleg. Izzadt tenyeremet a kabátom zsebébe dugtam, mert így nem remegett. Szívem vadul kalapált. Elmém képeket vetített. Egyre rohamosabban futottak át agyamon, egyszerűen megőrítettek. Tudtam, hogy azok ott a sírok között sápadtak, és erőtlenek. Siettem, szinte már szaladtam, de a baj az volt, hogy hátamban éreztem a szúró tekintetüket.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.