Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.23. 15:23
Kedves Józsi! Megkaptam a könyvet, köszönöm. Smile

2019.05.23. 14:12
Kellemes napot kívánok az esô ellenére! In Love

2019.05.23. 09:34
Kedves József! Köszönöm a tájékoztatást! Üdvözlettel: Kriszta

2019.05.22. 22:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:39
SZÉP ESTÉT, JÓ ALKOTÁST KÍVÁNOK MINDENKINEK! Tibor Coffee cup

2019.05.22. 18:27
János, javítottam a címet.

2019.05.22. 18:26
Kellemes estét mindenkinek. Smile

2019.05.22. 18:26
A verselő versedet feltettem, a másik heti versedet csütörtökön este a heti feltöltésnél tesszük fel.

2019.05.22. 18:25
Kriszta, a Romantika korában c versedet a pályázati rovatba jelölted, június 1-jén tesszük fel. A pályázati rovatba csak havonta egyszer, minden hó... Bővebben

2019.05.22. 17:09
Kellemes délutánt kívánok! Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Guti Csaba: Újra (2018. november)
Hideg őszi nap volt, vagy talán már tél eleji. Nem tudom. Azóta minden összefolyt. A nappalok, az éjszakákkal, a nyár a téllel. Én nem leltem magam semmiben. Ott ragadtam valahol a múltban, abban az időben, amikor még velem voltál. Csak erre tudtam gondolni. Tudtam, hogy mindez ámítás, de mégis kellett nekem, hogy túléljem a napot. Egy újabb napot, egyedül.
Otthon rosszabb volt. Semmihez sem volt kedvem. Hallgatagok voltak a szobák, kongtak az ürességtől, miután mindent elvittél belőlük, ami a tiéd. Engem meg itt hagytál, mert akkor nap úgy döntöttünk, hogy már nem vagyunk az egymáséi. Én maradtam, te mentél. Akkor úgy éreztem, hogy nekem rosszabb, mert én maradtam összezárva az emlékekkel, te meg elmehettél egy új világba, ami elvonta a figyelmedet rólam.
Hiányoztál. Nagyon. Inni kezdtem, hogy felejtsek, de egy idő után abban sem leltem menedéket. Abbahagytam azt is. Csak az éjszakákban tudtam elbújni, ahol nem mardostak a szilánkos testű emlékek. Legalábbis abban reménykedtem. De sokszor nem így volt, mert a közös képek, betúrták magukat a szemhéjam mögé, hogy álmomban se tudjak pihenni. Tél derekára nagyon elfáradtam.
Nagyon kemény tél volt akkor. Zúzmarások voltak a fák, a hó recsegve engedett az ember talpa alatt, aki a nyakát behúzva végigmasírozott rajta. A szél keményen végighorzsolta a bőrt, hamar elgémberedtek az ujjak, ha azt az ember nem dugta azonnal zsebre. Mire hazaértem átfagyott az arcom, ettem valamit, majd leültem a fotelbe, és hagytam a testem lassan kiengedni a hideg szorításából. Az ablakon jégvirágok kaparászták az üveget. Onnan nézve, nem voltam biztos benne, hogy kívülről kandikálnak-e be, vagy odabentről szőtték tele az ablakot. Csak ültem ott roskatag, és néztem, ahogy a falakra lassan ránehezedik a komor szürkeség. A régi dolgok újra megelevenedtek, bárhogy is küzdtem ellenük. Egy idő után elfáradtam nézni a régi képeket, érezni a tovaszállt illatokat, és hallani a múltban kimondott szavakat. A szemhéjaim elnehezültek, és lassú, didergős álomba szenderültem. Ott ültőhelyben, a fotel vigasztalan ölelésében.
Abban az álomban nyár volt. Nyár volt, mert akkor ismertelek meg. Minden ott kezdődött. Emlékszek, kora este volt, én beleszagoltam a levegőbe, mert éreztem, a nyárvégi idő elköszönő illatát. Éreztem a még meleg fuvallatokat, a mezei virágokat, a felforrósodott homok gőzölését, de mindezek mögött ott lopakodott az ősz, az első lehulló levelek párája. Éreztem azt is. Megcsapott ez a vegyes illat, s nekem volt időm arra, hogy mindezt észrevegyem. Körülöttem a tömeg az idei év szőlőtermését ünnepelte, és a bort, ami majd lesz belőle. Közel voltak hozzám ezek a boldog emberek, mégis oly távol. Láttam örömüket, de egyiket sem ismertem személyesen. Nem is érdekeltek különösebben. Én csak átutazóban voltam ott, és ha már ott kellett lennem, hát megnéztem magamnak egy ilyen fesztivált. De azontúl mást is láttam. Sokkal többet.
Te egy hosszú asztalnál ültél. A legvégén, csak úgy egymagad. Nekem mégis többnek tűntél mindenki másnál. Volt benned valami, ami talán bennem is megvolt, Legalábbis, én akkor úgy hittem. Úgy éreztem, akkor te is megérezted a levegőben azt, amit én. Azt a romantikát, ami összeköt néhányunkat. Azokat, akik meglátják az ilyesmit. Rád pillantottam, és elmosolyodtam. Tudtam, hogy te sem vagy odavaló, csak valamilyen véletlen miatt lehetsz ott. Talán épp azért, hogy mi ketten találkozzunk. Majd észrevettél engem, s nem furcsálltad a mosolyomat. Nem találtad kihívónak, dölyfösnek, vagy gúnyosnak. Válaszul te is elmosolyodtál. Úgy, ahogy én. Olyan mosoly volt a kettőnké, mint amikor hosszú ideig keresi egymást két ember, és amikor végre összehozza őket a sors, egy ilyen mosolyban nyugodhatnak meg.
Odaléptem melléd, te nem is kínáltál hellyel, olyan magával értetődőnek tűnt, hogy le fogok ülni. Mintha csak visszavártál volna, miután egy pillanatra elmentem mellőled.
- Szia! - köszöntöttelek.
- Szia! - feleltél.
Aztán nem beszéltünk semmit, csak néztünk egymás szemébe, abból olvastuk ki a sorsunkat. Körülöttünk zajlott az élet. Hangos zene rázta fel a kedvet, társaságok nevettek nagyokat, párok csókolták meg egymást, kóbor lelkek ittasodtak le. De mi ezekből nem láttunk semmit, és nem hallottunk semmit. Mintha egy buborékban lebegtünk volna, amibe nem férhetett volna más, csak te, és én. Sokáig ültünk ott a padon szavak nélkül, de mégsem némán, mert a lelkeink apró szorításokkal csöndesen összeforrtak. Én szólaltam meg hamarabb.
- Menjünk? - kérdeztem.
- Mehetünk - felelted.
Lassan távolodott mögöttünk a fesztivál zsivaja, és egyre sötétedett előttünk a fákkal sűrűn átszőtt este. Mímelted, hogy félsz, és én közelebb húzódtam. Bőröm, bőrödhöz ért. Éreztem, hogy beleborzongsz.
Beszélgetni kezdtünk. Úgy, mint kedves ismerősök, akik régen látták egymást, és jólesik nekik a távolban töltött dolgokat megosztani a másikkal. Beszéltünk életről, jövőről, vágyakról. Gondokról nem beszéltünk, mert akkor egyikünk sem érezte úgy, hogy azok is lennének a világon. S nem volt szó múltról sem, mert tudtuk, hogy az életünk épp akkor indult el, és ami addig történt velünk, az már nem is olyan fontos.
Már hajnalodott mire kifogytunk a szóból. Fáradtak voltunk, hát leültünk egy padra. Összerezzentünk, amikor a felkelő nap melege rávetült a hátunkra, és megsimogatta azt. Láttam, hogy libabőrős a karod. Nem volt kabátom, amit rád teríthettem volna. Átkaroltalak, hogy ne fázz. Majd feléd fordultam, és te rám néztél. Ajkaink hangtalanul értek össze. Mégis annyi minden benne volt abban a csókban. Mielőtt elváltak volna egymástól azok a puha húsok, a szád megremegett. Tudtam, hogy csak az tud így csókolni, aki igazán ragaszkodik a másikhoz.
Hát így kezdődött velünk minden. Azon a réges-régi őszi éjszakán. Fantasztikus volt az az este. Varázsa volt neki. Szerintem, ha az embernek száz élete volna, akkor sem lehetne ilyesmiben többször része. Ilyen legfeljebb csak egyszer fordulhat elő az emberrel. Én átélhettem többször is, mert újra álmodtam mindent. Mindent, még azt is, ami azután történt velünk. Velünk, az utolsó pillanatig, mert sajnos mindez nem tartott örökké.
Sokáig boldogságban éltünk együtt, gondok nélkül. Nem is kellett ezért megdolgoznunk, mindezt ajándékba kaptuk. De aztán ennek az ajándéknak egy idő után mégis megkopott a fénye. Nem ragyogott már úgy, mint az elején. Nem tudom mi történt, talán csak annyi, mint ami a legtöbb kapcsolattal történik, ha nem figyelnek oda rá, és hagyják benne a lángot elaludni. Mint amikor az ember egyszerűen engedi az üveggolyókat a markából kigurulni. Én nem gondoltam, hogy ez velünk is megtörténhet, de egy idő után mégis azt éreztem, hogy az ágyunk már nem volt olyan meleg, a csókok megritkultnak, és a tekintetek sem fúrták egymásba magukat úgy, ahogy egykor, azon a padon. Tudtam, hogy nem csalsz meg, hisz te soha nem tettél volna ilyet. Azt viszont nem tudtam, hogy ugyanúgy szeretsz - e még, mint a legelején.
Tavasz volt, amikor egy nap izgatottan mentem haza. Izgatottan, mert akkor reggel dőlt el, hogy költöznünk kell. Nekem mindenképp, és reméltem, hogy te is velem tartasz. Új munka, több pénz. Karrier? Talán. De az is lehet, hogy csak nagyobb felelősség. Akkor ezt nem tudtam volna megmondani. Csak annyit, hogy nekem mennem kell, egy jobb élet reményében.
Gyorsan szedtem a lábaimat hazáig, hogy elmondjam a hírt. Talán nem is a boldogság űzött, hanem a bizonytalanság, mert nem tudtam, hogy te mit szólsz mindehhez. Elgyakoroltam magamban a szavakat, megfeleltem gondolatban a kérdésekre a választ, mindegyikre kitaláltam a legjobbat, csakhogy ne tudj egyikre sem nemet mondani. Mégis minden kiszaladt a fejemből, amikor a sarkon befordulva megláttam a konyhánkból kiszűrődő fényt. Otthon voltál. Lépéseim lelassultak, és próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra. Az ajtó előtt még megálltam egy pillanatra, majd beléptem.
Te a mosogató körül rendezkedtél valamit. Hogy mit, azt nem figyeltem valójában. Köszöntem, és a szemedben fürkésztem, milyen kedved lehet.
- Szia!
- Szia! - köszöntél vissza, és lágyan elmosolyodtál, de nem siettél hozzám csókot adni. Már régóta nem.
- Milyen szép a hajad! Talán befestetted? - csodálkoztam el a fürtjeiden, ahogy a lámpa fényében ezüstösen megcsillantak.
- Köszönöm! Örülök, hogy tetszik! Igen, befestettem. Még a múlt héten...
Az arcod ekkor egy alig érezhetően elkomorult. Ahogy az enyém is, mert tudtam, hogy megint eltelt egy hét, amikor nem figyeltem rád. Megremegett magamban valami, elbizonytalanodtam, mint az olyan, aki érzi, hogy jogtalanul kér. Mégis hozzá kellett kezdenem, mert másnap választ kellett adnom a felettesemnek. Leültettelek hát, és elmondtam mindent. Nem tartott sokáig a dolog, és te mindvégig fegyelmezett voltál, és türelmes. Nem szóltál közbe egyszer sem. Mikor végigmondtam, amit akartam, csendben maradtam, és a válaszodat vártam. Te nem feleltél rögtön, aprókat bólogattál, mintha csak emésztetted volna a szavakat, amiket akkor nekem szántál.
- Igen, mehetünk! - mondtad végül, de az arcod nem tükrözött vissza semmilyen érzelmet. Sem örömöt, sem haragot. Meggyőződést sem. Én ebben nem olvastam akkor, mert a szavad elég volt, és én hittem neki.
A következő két hét csöndes készülődéssel telt el. Túlságosan is csöndessel. Talán csak azért nem figyeltem fel erre a csöndre, mert én folyamatosan beszéltem. Talán csak azért, hogy elűzzem a némaságot. Olvasnom kellett volna pedig abból a csöndből is, de én nem tettem, így másodszor vezettem félre magamat.
Az utolsó este volt a legcsöndesebb. Minden holmink bőröndbe került már. Az tiéd csakúgy, mint az enyém. Mozdulataid görcsösek voltak, szemed kerülte a pillantásom. Átöleltelek, de nem kérdeztem, hogy mi bajod, mert féltem, hogy azt mondod, hogy nem akarsz jönni. Pedig talán meg kellett volna kérdeznem, hogy érezd, hogy az is fontos. Az, hogy te mit akarsz. Akkor hibáztam harmadszor.
Hajnalban, amikor az óra ébresztett, te már felöltözve ültél az ágy szélén, és meredten bámultál az ablakon kifele. Mintha vonzottak volna az utca fényei. Én megijedtem, hogy elkéstem, de te megnyugtattál, hogy nincs semmi baj. Öltözködni kezdem. Hamarosan minden készen volt. Még egyszer végignéztünk az üres szobán, majd melléd álltam, és megfogtam a kezed. Talán csak gyengédségből, lehet azért, hogy tudd, hogy el kell indulnunk. Nem volt szavunk az állomásig. A sötétség oszlóban volt, de a köd még ott uralkodott magasan a sínek fölött. Mégis tisztán láttam az arcod, mely fakó volt, és a szemeidet, amik a kavicsok között keresgéltek.
Aztán hirtelen összerezzentünk. Valahol távolabb felharsant a hatalmas gépszörny össze nem téveszthető fütyölése. Mindketten arra néztünk. Néztünk, ahogy előbukkan a ködből a világító szemeivel. Az emberek mozgolódni kezdtek, és megindultak a vonat irányába. Én közelebb húztalak magamhoz, mert nem akartam, hogy elvesszél mellőlem. A vonat lassítani kezdett, majd megállt. Én az ajtó felé indultam, de te kicsavartad a kezed az enyémből. nem fordultam azonnal hátra, de nyitva hagytam a tenyerem, mert azt gondoltam, hogy újra belemarkolsz. De te nem markoltál. Visszanéztem. Kétségbeesett arcot vágtál, egy hosszú könnycsepp lecsurgott az arcodon. Nem értettem semmit.
- Én nem mehetek! - mondtad halkan,
- Hogy-hogy? - kérdeztem ingerülten. Gyere már! Ne butáskodj!
Kezemet újra kinyújtottam feléd, közben a felszállni igyekvők majd felborítottak. Te hátrébb kerültél tőlem. A könnyeid visszavonhatatlanul megeredtek.
.- Nem mehetek! Ne haragudj! Nem mehetek kettőnk miatt! Nem mehetek, mert minden el fog romlani köztünk. S azt nem szeretném. Azt nem lehetne már sehogyan sem helyrehozni. Inkább én itt maradok.
Továbbra sem értettem semmit, vagy csak nem akartam, hogy felszínre törjön abban a pillanatban minden, amit egyébként már én is éreztem. Még egy pillanatig álltam kinyújtott kézzel. Addig, amíg már csak mi maradtunk a peronon. Te hátráltál, és a könnyidet törölgetted. A kalauz jelt adott az indulásra. Már mozgásban volt a vonat, amikor végre felugrottam rá. Az ajtóból figyeltelek még, amíg el nem tűntél. Figyeltelek értetlen arccal.
Mikor elhagytuk a várost, a vonat nagyot visított. Akkor szakadtam el tőled örökre.
Erre a vonatfüttyre ébredek fel mostanában minden éjszaka. Riadtan, szomorúan. Talán egy hetet bírtam ki ott messzi idegenben, aztán hazamentem én is, miután eleget vártam arra, hogy mégis utánam gyere. De te nem jöttél, és éreztem, hogy nem maradhatok ott tovább, mert minden, amit ott kaptam, elenyésző volt ahhoz képest, amit korábban te adtál nekem. De odahaza csak az üres lakás fogadott. Te nem oda mentél haza, hanem egy ismeretlen lakásba, ami már nélkülem volt az otthonod. Minden nap vártalak. Minden nap álmodtam rólad. Minden nap hívtalak halk suttogó szavakkal, a szívemmel, a vágyaimmal.
Egyik reggel szintén azt álmodtam. A történetünket. Az elejétől a végéig. Felültem az ágyamban, a pulzusom még szapora volt az álombéli elválásunk miatt. Homlokom izzadt, ujjaim remegtek. Keserű érzések marcangoltak belülről. Nagyon hiányoztál. Úgy, mint még sohasem azelőtt.
Magamra kapkodtam a ruháim, hogy milyen gyűröttek voltak, arra nem is figyeltem. A cipőmbe is csak úgy mentemben bújtam bele, majd csattogva lerohantam a lépcsőn. Azon a lépcsőn, amelyiken mindig szellemként jártam. Akkor nem érdekelt a csend, vagy az, hogy valakit felébreszthetek. Rohantam. Siettem hozzád. Nem tudtam merre induljak, de meg akartalak találni. Rendbe akartam tenni a kettőnk dolgát. Ha kell itt hagyni mindent, és odaköltözni hozzád, vagy bárhová, ahol te élni akarsz. Akartam, hogy mindez sikerüljön.
A háztömb kapuját nagy lendülettel löktem ki magam előtt. Egy pillanatra visszahőköltem, mert orrba vágott a párás, hideg, őszi levegő. Nagyot szippantottam belőle, hogy bírjam az állomásig egy vágtában.
A testem már indult volna, de valami mégis marasztalt. Lassan félrefordítottam a fejem, és a park irányába néztem. Láttam ott valakit. Közelebb mentem, lassú, tipegős léptekkel, mint aki csak sejt valamit. Az a karcsú alak hívott, szinte húzott oda magához. Halkan jártam, de az ember mégis meghallotta lépteimet, és rám emelte a tekintetét. A szívem hirtelen nagyot dobbant. Felismertem őt! Téged!
Egy padon ültél. Csakúgy, mint régen, amikor minden elkezdődött. Hirtelen összefutott a szememben a könny, ahogy felismertem az édes vonásaidat, és megláttam halvány mosolyodat. Remény volt abban a mosolyban, és megbánás. Mindaz, ami az én szívemben is ott volt. Felálltál, és lassan te is elindultál felém. A végén megszaporáztuk a lépteinket, és kitártuk karjainkat, hogy egymás ölelésébe zuhanhassunk.
Tudtam, hogy azon az éjjelen te is ugyanazt álmodtad.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.