Varga Gabriella: Bátorság (2018. november)
Október vége felé járt az idő. A szél erősen fújt, az ég gyakran szürkébe borult, az időjárás is érezte, hogy valami nincs rendben. Az ország forrongott, hol tüntetések zaja, hol pedig tankok és lövések hangja hallatszott a város utcáin. A feszültség áthatotta a hétköznapokat, a néma hallgatás zajjá változott, senki nem gondolta, hogy ez valami változásnak a kezdete lesz.
A forradalmat nem lehetett kikerülni, mindenhol jelen volt. Az utcákon, a tereken, még az otthonokba is bekúszott. Így a város egyik gimnáziumát sem hagyta hidegen a dolog.
Sanyi azon a reggelen igencsak felhevült érzelmekkel lépett az osztályterembe. A fiú bátyja kinőtt, feslett kabátját viselte, amit valószínűleg az öccse is hordani fog majd őutána; hisz újra úgysem fog telni egyhamar, vagy ha mégis így alakul, akkor sem ruhára költik. Középosztálybeli családban élt, apja vasutas volt, anyja egy vállalati irodában takarított.
A fiú javíthatatlan csavargóvá vált az évek során. Tanulás helyett az utcákat járta a barátaival, ahol nevetgéltek vagy köpködték a napraforgómagot. Gyakran kódorogtak céltalanul a városi tereken. Párszor utcai balhékba is kerültek, de ezeket a kisebb csetepatékat általában megúszták. Az utóbbi időben a közhangulat megváltozása miatt egyre kevesebbszer jutott idő az ilyen kis sétákra- Sanyi legnagyobb bánatára, aki ugyanis nem bírt megülni egy helyben, állandóan bele kellett keverednie valamibe, különben hiányérzete támadt.
Aznap már az osztály fele jelen volt, bár alig ütötte az óra a fél nyolcat. Többen kis csoportba gyűlve a legfrissebb városi eseményekről beszéltek és azt a röplapot nézték, amit egyikük hozott be az utcáról. A társaság örömmel fogadta Sanyit.
- Láttad már? - nyújtotta oda köszönés helyett a röplapot legjobb barátja, Pisti.
- Hogyne, öcsém! – lelkesedett be azonnal a másik. Majd halkabbra fogva hozzátette: - Épp erről akartam szót ejteni!
- Hé, Sanyi beszél. Mindenki kuss! – kiáltotta el magát Tamás. Kijelentése több szempontból is feleslegesnek bizonyult. Sanyi viszonylag nagyhangúnak számított, rá valahogy mindig odafigyeltek, ezt soha nem kellett külön kérnie. Becsukták az osztályterem ajtaját, hogy még véletlenül se szűrődjék ki semmi. A jelenlévők figyelme a fiúra szegeződött. Csak egy Kati nevű lány olvasott elkülönülve. Fel-felpillantott, viszont nem különösebben érdekelték az események.
- Emberek! – kezdte a fiú. Szavait ünnepélyes csend fogta közre. - Nem tűrhetjük el, hogy a rohadt orosz kutyák kizsákmányoljanak minket- ismételte el apja kedvenc szavajárását. Bár nem egészen értette, mit jelent, odaillőnek érezte és komolynak hangozhatott. - Ezt nem engedhetjük meg tovább. Itt a szabadságunk a tét. Most nekünk kell harcolnunk, ahogy minden igaz magyar teszi. Pesten is küzdenek, mi sem hagyhatjuk itt őket cserben- utalt az utcákon harcolókra. - Olvastátok a röplapot: Délután a téren tüntetés lesz, oda kell mennünk, segíteni a többieknek. Rúgjuk szét az ávósok seggét, mutassuk meg a ruszkiknak, hogy képesek vagyunk felvenni a kesztyűt.
- Igaz, úgy van! – fejezte ki egyetértését Éva. – Sanyi jól mondja. Mennünk kell!
A kijelentést a helyeslés kiáltásai fejezték ki. A legtöbben belelkesedtek a gondolatra. Tapsoltak és ujjongtak, az osztály egymás szavába vágva kezdett el szervezkedni:
- Én úgy szétverem az ávósokat, hogy az anyjuk sem ismer majd rájuk- tervezte el Pisti.
- Én meg szétlövöm az összes ruszkit! -tromfolt közbe egy másik.
Már-már nevetséges túlzások születtek a kis eszmefuttatás végett, amit nem kis nevetés követett. Éva azt mondta, hogy a címerből vett sarló és kalapács lehet a legjobb fegyver ellenük, még az osztály éltanulója, a tudálékos Szőlőssy Ödön Gábor- röviden SZÖG- is azt tette hozzá, hogy még a vörös csillagokat is lehozná az égről a ruszkiknak, ha eltakarodnának. A hangulat ünnepélyesből vidámra változott, a megérkezők is becsatlakoztak.
Az osztály tagjai nem igazán voltak képben a politikával, de nekik ez nem is számított. Az otthonról hozott szidásokat ismételgették, a hírekben hallott dolgokat karikírozták, úgy, mint a nagyok. Csak egy valaki maradt némán: Kati, az olvasó lány.
A többieknek ez lassan kezdett feltűnni. Mikor Sanyi is észrevette ezt, a lány padjához lépett és kérdőre vonta.
- Te miért nem örülsz?
A lány továbbra sem nézett fel a könyvéből, így Sanyi kivette a kezéből, majd elolvasta a címet.
- Na, mutasd, miért vagy úgy oda! Aszondja…Tolsztoj…Háború és béke…Fúj, hogy bírsz ilyen undorító ruszki könyvet olvasni?! Teleírják mindenféle hazugsággal meg rejtett üzenetekkel. Ráadásul túl hosszú, minek tömöd az agyad ilyen hülyeségekkel?
- Én szeretem olvasni- válaszolta halkan a lány.
- Mit mondasz?
- Semmit…- hebegte lesütött szemmel Kati.
A fiú felállt az ott lévő székre, a könyvet továbbra is magánál tartotta.
- Ki tart velem?
A többiek egy emberként kiáltottak igent. Kivéve ismét Kati.
- Te nem felelsz? Jössz vagy nem? - nézett szúrósan a lányra. A teremben megfagyott a levegő. Valamennyien köréjük gyűltek.
- Nem- felelte csendesen, de határozotton.
Sanyi leszállt a székről, forrt benne a düh.
- És miért nem, ha szabad kérdezni? – fordult oda Pisti is.
- Nem akarok.
- Biztos besúgó! – ordította be Éva.
Sanyi közel ment a lányhoz, majd olyan megvetően jelentette ki, hogy mindenki hallja:
- Nem besúgó ez. Csak egyszerűen gyáva…
Csend támadt. A szavak sokáig lógtak a levegőben. Kati nem szólt, inkább farkasszemet nézett a fiúval.
- Ez csak feltűnősködés, mert az nem bátorság, amit csinálsz…- jegyezte meg Kati siránkozó hangon, mert tudta, hogy ebből verés lesz. Körülvették, nem volt már kiút.
- …de, amit te csinálsz, az se- ellenkezett a fiú, és nyomatékot adva mondandójának, kitépte a könyv első lapját, majd a könyvet nagy puffanással a padra dobta. Az összegyűrt lapot zsebre dugta, hogy Kati még véletlenül se találja meg.
A lány sírva fakadt, ugyanis a könyv nem az övé volt, hanem a könyvtárból kölcsönözte ki. Biztos nagyon mérgesek lesznek rá emiatt, hiszen ez volt az egyetlen példány a városi könyvtárban.
Több szóváltás nem történt ezután, becsöngettek és elkezdődött a tanítás. Katihoz nem szóltak, lenézték a gyávasága miatt. Napközben az osztály egy zümmögő méhkassá változott. A szünetekben arról beszéltek, hol találkozzanak a tüntetés előtt, ki mit hozzon magával, a pad alatti levelek és az a bizonyos röplap kézről kézre jártak. Sanyi ajánlotta, hogy hoz fegyvert, Pisti karszalagokat fog lopni, valaki azt üzente, hogy tud Kossuth-címeres zászlót szerezni, Éva Molotov-koktél készítésére vállalkozott, SZÖG pedig valamilyen általa készített különleges szerkezetről magyarázott. Nem nagyon értették, ezért ráhagyták a dolgot.
Az utolsó kicsengetés után egyszerre rohantak ki a kapun, igyekeztek haza beszerezni a szükséges eszközöket. Sanyi otthon gyorsan kanalazta ki a krumplilevest, amit az anyja főzött ebédre.
- Mire ez a sietség, kisfiam? – vonta kérdőre az anyja.
- Megbeszéltük, hogy találkozunk a többiekkel.
- Csak nem arra a borzalmas tüntetésre készültök? – kérdezte szörnyülködve.
- Dehogyis- hazudta álszenten. – Holnap dolgozatot írunk, tanulni fogunk Pistiéknél. SZÖG elmagyarázza nekünk a másodfokú egyenletet.
- Na jó, nem bánom, de ne maradjatok sokáig. És légy óvatos, nem bírnám ki, ha bármi bajod esne- csókolta meg fia fejét az asszony.
- Minden rendben lesz, ne aggódj- nyugtatta Sanyi. Keserű ízt érzett a beszélgetés után, máskor is hazudott már a szüleinek, ő maga sem értette, hogy miért érezte magát emiatt rosszul.
A tüntetés ötkor kezdődött, háromnegyed ötre beszéltek meg találkozót a vegyesbolt előtt. A bolt napok óta zárva tartott, ablakait betörték. Sanyi hiába várta a többieket, az osztályból csak ketten jöttek el: Pisti, és Éva, őt még egy lány kísérte, akit Sanyi csupán látásból ismert. Nem is fordítottak rá nagy figyelmet, ugyanis nem sokkal később a lány ismerőseit meglátva elköszönt tőlük és tovább ment.
- Szia! – köszöntötte Pisti. – Itt a karszalagod, vedd fel.
- Többiek? - kérdezte megrökönyödve Sanyi, miközben felvette a háromszínű karszalagot.
- Tamást nem engedte az anyja, SZÖG otthon maradt tanulni, Panni valami munkáról beszélt, hogy neki dolgoznia kell a kórházban, Karcsi azt mondta nem sikerült zászlót szerezni, ezért nem jött el, Zsolti meg valami balhéba keveredett…- sorolta Pisti.
- Na, szép- szűrte le Sanyi. A döbbenet, a keserűség és az árulás fájdalmának elegye szorította a mellkasát.
- Ne légy csalódott, mégis mit vártál? Csak nem ütött SZÖGet a fejedbe az osztály egyetértése? Tudhattad volna, hogy nem csak Kati lesz az egyetlen, aki nem jön el. A többiek is ugyanolyan beszarik, csak ő volt az egyetlen, aki ki is mondta- okította Éva.
- Mindegy is. Hoztál Molotov-koktélt?
- Még szép! Itt vannak – mutatott a hátán lévő elnyűtt iskolatáskára.
- Rendben. Induljunk, mert már elkezdődött – szólt Pisti. - Apropó, van nálad fegyver?
- Csak apám régi pisztolyát találtam meg, de talán tudunk még szerezni- mondta Sanyi, miközben sűrűn szedték a lépteiket.
Felzárkóztak az előttük hömpölygő emberáradathoz, akik a következő mondatokat skandálták:
- Ruszkik haza!
- Rákosi dögöljön meg!
- Nagy Imrét a kormányba!
Sanyiék bekapcsolódtak a menetbe. Ahogy Évával összenéztek, az mindent elárult. Sanyi mindig is csodálta a lányt talpraesettsége miatt, ám abban a pillanatban még erősebb vonzalmat érzett iránta.
Náluk idősebbekkel találták szembe magukat, viszont pár korukbelit is véltek felfedezni. Egy lány piros-fehér-zöld lobogót lengetett a közelükben. A tömeg hatalmasra duzzadt időközben. A téren lévő Pártfőtitkár-szobor talpazatára felállt egy fiatal egyetemista fiú és elszavalta a Nemzeti dalt. Éljenzés támadt a vers befejeztével. Pisti azon gondolkozott, hogy vajon ilyen volt-e, amikor Petőfi szavalta el. Valószínűleg igen- konstatálta magában.
Valamennyien kötelet kötöttek a szobor egyes részeire, majd elkezdték ledönteni azt. Még egy behorpadt kocsi és érkezett. Amikor azt is bevetették, akkor dőlt le véglegesen. Nem volt olyan nagy, mint a pesti Sztálin-szobor, de mégis nagy ovációt váltott ki a tömegből. A tér végén lévő pártház homlokzatáról kalapáccsal verték le a vörös csillagot. A ház ablakait kővel kezdték el dobálni.
Hirtelen oszolni kezdett a sokaság, egy orosz tank és több teherautó közeledett. Tüzet nyitottak az ott lévőkre.
- Vedd elő a koktélt! – súgta futás közben Sanyi Évának.
- Te meg a pisztolyt! – felelte a lány, gyufa után kotorászva a zsebében.
- Húzzunk már el, ezek agyonlőnek! – ijedt meg Pisti.
Mindenki rohant minél messzebb, de egyre több katona érkezett, akik kíméletlenül osztották a golyókat.
Éva meggyújtotta az egyik üveg tartalmát, majd amilyen erősen tudta, elhajította. Szaladtak, viszont a robbanást mindannyian hallották. Két katona közelében csapódott be, az egyiknek meggyulladt a ruhája, a másik pedig elesett.
Sanyi elsápadt, mikor meglátta, hogy az előbb még mellettük álló zászlós lányt eltalálják, majd elvágódik a földön és nem mozdul többé. Ekkor eszmélt rá, hogy mégsem volt túl jó ötlet eljönni, ráadásul az anyjának meg is ígérte, hogy nem megy el tüntetni. Nem érdekelte már semmi, csak a bőrét akarta menteni. Nem tudott tovább gondolkodni, gyorsan hasra vágta magát, kikerülvén a golyót, ami centikre mellette süvített el, épphogy súrolta. Ő szerencsére megúszta, csak az arcát nyúzta le az esésnél.
Eközben elszakadtak egymástól. Sorra hullottak az emberek körülöttük. Sanyi legnagyobb félelme az volt, hogy a következő halott Pisti vagy Éva lesz. Miközben a földön feküdt, két vagy három ember megtaposta, bizonyosan ők is menekültek. Amennyire gyorsan csak tudott felkelt, igyekezett megkeresni Pistit és Évát, hogy minél előbb elmenjenek ebből a pokolból. Kétségbeesetten tekintett körbe, miközben a fejéből lassan szivárgott a vér.
Meglátták egymást, Sanyi észrevette a felé igyekvő barátját, ezért megindult feléje, amikor az váratlanul a bal lábához kapott és hasra esett. Sanyi rohant egyből hozzá.
- Pisti! Pisti! – szólongatta. – Kérlek, válaszolj!
- Segíts fel, mindjárt meghalok! A rohadtak meglőttek.
Éva éppen akkor ért oda. Ő sem lehetett túl jó állapotba. Vérzett az orra, kezén vágások virítottak. Kabátja kiszakadt, égésnyomok szegélyezték az öltözetét. A Molotov-koktéloknak nyoma sem volt.
- Húzzunk innen, de azonnal! – kiáltotta a lány.
Két oldalról közrefogták Pistit, aki majd’ eszét vesztette a fájdalomtól és behúzták őt egy zsákutcában lévő kapualjba.
- Most mi a franc legyen? – fakadt ki Éva. – Kórházba kell vinnünk! – mutatott Pistire.
- Az nem lehet…Túl messze van. El kell tűnnünk innen! – reagált hevesen Sanyi.
- Hogy te milyen önző vagy! Iderángatsz minket, megsérülünk, te meg a saját irhádat mentenéd. Szégyentelen alak vagy, tudd meg!
Sanyinak nagyon rosszul esett Éva mondata, viszont tudta legbelül, hogy minden szó igaz.
Éva elkezdte felhajtani Pisti nadrágszárát, hogy megnézze mennyire súlyos a baj. Egy hatalmas seb tátongott, vérben úszott az egész vádlija.
- Mindjárt meghalok! - nyöszörgött a fiú.
- Segíts már te is! – rivallt rá Sanyira Éva.
- Pisti, tarts ki. Minden rendben lesz – térdelt a barátja mellé.
Éva hozzáért a sebhez, mire Pisti hangosan felüvöltött.
- Meghalok…A rohadt életbe…Iszonyúan fáj. Öljetek meg, mert nem bírom!
- Kérlek, ne! Még valaki meglát minket – szúrta közbe idegesen Sanyi.
- Na jó. Ezt elszorítom, aztán ezt majd valaki hozzáértő ellátja- azzal a lány levette a sálját, majd a seb köré tekerte.
- Mondjátok meg anyámnak, hogy én nem csináltam semmit. Ártatlan vagyok…- sírta Pisti.
- Pisti, sajnálom, hogy belerángattak…- hebegte Sanyi.
- Takarodj el innen, te mocsok. Úgy sem megyünk veled semmire – szitkozódott Éva. A fiú nem mozdult el.
Ismét közre fogták a sérültet, majd lassan, csigatempóban elindultak a közeli kultúrházba, ami ideiglenesen a sérültek ellátójaként is funkcionált. A házban iszonyú sokan voltak. Mindenhol sebesülteket lehetett látni. Egyik osztálytársuk, Panni futott eléjük, aki a kórházban önkénteskedett.
- Istenem! Veletek meg mi történt? – rémült meg, mikor meglátta a vérző fejű Sanyit, a járni képtelen Pistit és a vágásokkal teli Évát.
- Pistit meglőtték. Segíts! – könyörgött Sanyi.
- Ezt nem tudom ellátni, szólok az orvosnak! – s azzal elrohant.
Pistit lefektették egy ágyra, az orvos megvizsgálta a sérülést, majd utána szakszerűen ellátta azt. Panni egy másik helyen fertőtlenítés után bekötözte Sanyit, aki szó nélkül elfutott.
Sanyit nem érdekelt már semmi. Rohant el messze, nem ment haza. Bár tudta, hogy az anyja halálra aggódja magát, nem tudott ezzel foglalkozni. Visszament abba a kis utcába, ahova a Pistit bevonszolták a lövöldözés után. A lakóház romokban állt. Sanyit megbénította a félelem, a földre rogyott és sírni kezdett. Nem tudta mitévő legyen. Lassan kezdett besötétedni. Éva hangját hallotta, amire felnézett.
- Tudtam, hogy itt leszel. Hát, nem is érdekel mi lesz a legjobb barátoddal? – kérdezte gúnyosan a lány.
- Hagyjál! – szólt vissza erőtlenül a fiú.
- Tudd meg, hogy egy nyamvadt áruló vagy! Pisti már jobban van, amennyire ilyenkor lehet jól lenni. Lázas, egész este benn kell maradnia. Valószínűleg csak mankóval fog tudni járni élete további részében, és ez mind miattad van. Én meg vérmérgezést kaptam a sebem miatt.
- Sajnálom…
- Sajnálhatod is, te féreg. Reggel szegény Katit árulónak neveztem, és tudnom kellett volna, hogy nem az. Te pedig azt mondtad rá, gyáva. Miért nem tudtál tükörbe nézni? Hisz idehívtál minket, megsérültünk, te meg elsőként iszkolsz el, hogy mi viseljük a következményeket. Lehet, hogy azt hitted, ez mekkora mulatság lesz, de tévedtél. Kívánom, hogy menj végig a körúton, és aztán mondd bármelyik emberre is, hogy gyáva. Nem bírok tovább veled beszélni.
Éva ezzel továbbállt, vissza se nézett. Sanyi még rosszabbul érezte magát, olyan volt, mintha férgek rágnák a lelkét.
A köztéri lámpákat felkapcsolták, csak ment, rótta az üres utcákat, valamiért a lába körútra vitte. Az út tele volt halottakkal. Lépni is alig lehetett az élettelen testektől. De a szeme megakadt egy ismerős alakon.
Alacsony termetű lány volt, egyik kezét szorosan a mellkasánál tarthatta, mielőtt meghalt. Egy könyvet szorított magánál, biztosan igyekezett a közeleső könyvtárba, de oda már sohasem jutott el, ugyanis fejbe lőtték. A vastag könyv most mellette feküdt, oldalai gyűröttek, koszosak lettek. Tisztán ki lehetett venni, hogy az első oldal hiányzik. Kati arca nem tükrözött fájdalmat. Egészen dicsőséges halál lehetett. Olyan, ami a gyáváknak nem adatik meg soha. Mert inkább kockáztatta becsületét, hogy visszavigye a megcsonkított könyvet a könyvtárba, magára vállalva a felelősséget, mintsem otthon üljön, és várakozzon, hogy elmúlik a veszély.
Sanyi sajnálta, hogy ennyi szörnyűséget okozott egy nap alatt. De rá kellett jönnie, hogy ez nem róla szól. Éva, Pisti és Kati a forradalom igazi áldozatai. Ő pedig csak egy nagyzoló hazafi.
A történtek súlya úgy nehezedett rá, hogy majd összeroskadt. Leült egy pad szétlőtt darabjára. Olyan volt, mintha nem csak a lelkét, hanem a zsebét is valami súlyos kő húzná le. Belenyúlt a nadrágzsebébe. Ott találta a könyv kitépett lapját is. Azon ott virított a szerző, a cím és egy, a szerzőtől származó idézet. Felismerte benne Kati gyöngybetűit. Az idézet így szólt:
„A bűnösnek, ha érzi, hogy az egész szerencsétlenségnek ő az oka, rosszabb, mint az ártatlannak.”
Sanyi iszonyú dolgot érzett a sorok olvasása után. Nem tudta eldönteni, hogy mi fáj jobban: a húsába vágó fájdalom vagy a lelkébe nyilalló bűntudat?
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.