Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.26. 07:39
Jó reggelt, szép napot! Köszönöm a versem javítását! Üdvözlettel Éva Rose

2019.05.26. 04:23
Szép vasárnapot.Szaladj
on el mindenki szavazni, ezzel tartozunk gyermekeinknek , unokáinknsk. Heart

2019.05.25. 23:49
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.25. 20:01
Gratulálok minden nyertesnek szeretettel!! Heart Rose

2019.05.25. 19:59
Gratulálok a nyerteseknek!

2019.05.25. 19:48
Kellemes estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.05.25. 15:30
Gratulálok, kedves Fényszóró Lány!

2019.05.25. 13:51
Köszönöm szépen! Még soha nem nyertem semmit versemmel! Smile

2019.05.25. 11:05
Szép napot mindenkinek! HeartMiklós

2019.05.25. 10:43
Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 1
fenyszorolany
Gönczi Emma: Álom-világ: Hetedik történet (Álmok irányítója) (2018. november)
Szóval...ott ült. A párkányon, letekintve Grazra. Hó lepett mindent, még a párkányt is. Ő mindennek ellenére nagykabátban és egy pufi sínadrágban, a vásárban vett forró csokit szürcsölgetve gyönyörködött az alatta elterülő Grazban. A havas, hideg falon ült, törökülésben, kesztyűje csuklójához rögzítve lógott, miközben két csupasz markával görcsösen szorongatta a forró, kis papírpoharat, arcához olyan közel tartva, hogy hatalmas szemüvege is bepárásodott.
Felültem mellé, lábamat a mélybe lógattam, majd vártam. Hogy mire, azt én sem tudom. Talán egy hangra, mozdulatra, pillantásra...valamire.
Már egy ideje mozdulatlanul ültünk, mikor a szemem sarkából láttam, hogy az üres poharat letette maga mellé, majd egy egyszerű mozdulattal rádőlt a vállamra. Átkaroltam, fejemet rábillentettem az övére, és csak néztük, ahogy a fehér házak mögött félig eltűnik a Nap.
A gyönyörű idilli pillanatunkba csak Daniel SMS-e rondított bele, miszerint Charlie elindult. Emily kíváncsian felemelte a fejét, és hatalmas barna szemeit belefúrta az enyémbe. Alig bírtam levenni róla a tekintetem, de aztán jött az újabb SMS.
- Nem akarsz sétálni? - kérdeztem jobb ötlet híján.
- Merre? - csillantak fel szemei, és már fel is kapta a poharat, majd a következő szemetesbe ki is dobta.
- Mondjuk a forrócsokis bódé felé. Charlie szeretne elvinni valahova.
- És te?
- Én... - gondolkodtam valami apró füllentésen. - Öhm... Alan elakadt egy kis dugóban. Üzent, hogy menjek érte.
- Rendben - hajtotta le buksiját elszontyolodva.
- De otthon találkozunk! - próbáltam felvidítani.
Valójában minden mögött egy kis karácsonyi készülődés állt. Első turnénk alkalmából gondoltuk, csinálunk egy meglepetés karácsonyt a bandának, aztán rájöttünk, hogy az nem lenne meglepetés. Végső elkeseredésünkben feldobtam az ötletet, hogy legyen csak Emily számára meglepetés. A legfiatalabb tagot nem volt nehéz lekötni néhány órára, annál több kihívással járt mindent tökéletesen eltervezni és megvalósítani. Az egész ott kezdődik, hogy nem tudunk főzni, és ott folytatódik, hogy hat huszonéves srác szerezzen be egy karácsonyfát, na meg díszeket.
Lassan sétáltunk egymás mellett, már majdnem ott voltunk, ahol Charlie várt ránk. Aztán megpillantottam egy eladót, akinek a termékei eléggé vonzóak voltak, mindenféle sütiket árult, puszedlit, mézeskalácsot, kekszeket, forralt bort is.
Egy óvatos mozdulattal visszahúztam Emilyt, majd odasiettem az árushoz, és vettem egy nagy adag puszedlit. Emily valószínűleg észrevehette, mi van a kezemben, mert aranyosan tapsikolva ugrándozott. Gyorsan kihalásztam egy szem sütit magamnak, majd az egész zacskót odaadtam a lánynak. Kivett egyet, beleharapott. Rendületlenül szorongatta az apró édességet, szinte olyan erővel, hogy ha csak egy kicsit is erősebben fogja, szétmorzsolódik, és beleragad a kesztyűjébe. Már majdnem odaértünk a megbeszélt forrócsokis bódéhoz, amikor Charlie ugrott ki a tömegből, és rávetette magát a puszedlis zacskóra, na meg Emilyre.
- Van sütitek?! Király! - lopott ki egyet a puszedlik közül, mire Emily vágyakozva nézett az idősebb gyomrában eltűnt finomság után.
- Na jó, sietek, megkeresem...Alant...
- De hát Alan...- szólt közbe Charlie.
- Elakadt a dugóban, igen tudom - próbáltam utalni a kis hazugságra.
- Mi..? Öhm, ja tényleg, akkor siess! - nézett rám, mint az őrültre.
- Na? Mit csináljunk? - hallottam magam mögül Charlie hangját, majd mosolyogva megindultam jelenlegi otthonunk felé.
Csodálatos volt három hideg óra után újra megtapasztalni tulajdonképpen mi is az a meleg.
A kandallóban ropogott a tűz, a konyhából kellemes illatok szállingóztak, az más kérdés, hogy mit fogok ott találni. A kandalló melletti sarokban ott állt az összes hangszerünk használatra készen. Leghátul a dobszerkó, hatalmas Teen Demons felirattal, amely a bandánk neve volt, kicsit előrébb, jobb oldalt a szinti, bal oldalt a basszusgitár, középen, legelöl az akusztikus gitár, közte és a szintetizátor közt pedig a mikrofonok.
Mintha a lelki béke megtestesült volna, úgy néztem a hangszerekre, a kis ,,színpadunkon".
- Mark? - hallottam a konyhából.
- Itt vagyok! - kiáltottam vissza. Bementem feltérképezni, hogy mekkora pusztítást végeztek a konyhában. Őszintén elmondom, rosszabbra számítottam. Szó szerint mindent liszt borított, mintha a lakásban is, de csak a konyhában esett volna a hó. A pulton tojáshéj és tojássárgája. Itt-ott tejfoltok, ahogy Harry és Jack fején is volt tojássárgája, meg liszt.
- Nem is értem, Alan hogy bízhatta rátok ezt a feladatot - csóváltam a fejem. Alan volt a legidősebb, ezért általában ő tervezgetett és irányított mindenféle készülődést.
- Mark! - jött le a lépcsőn Alan
- Arra gondoltam, írhatnánk egy dalt Emilynek.
- Jó ötlet, de milyet? Szomorút, romantikusat, vidámat?
- Karácsonyit?
- Oké.
Alan odaállt a szintije mögé, majd az előtte álló számítógépen előhozta a hangrögzítőt és a jegyzeteket, és már gépelte is a szöveget, én meg mondtam az ötleteim. Nem telt el fél óránál több, már kész is voltunk a dallal, a szöveg fel volt osztva, már csak el kellett próbálni.
- Jack, Harry, mossatok hajat és gyertek próbálni! - kiáltotta Alan.
Harry türkizkék hajában elég viccesen néztek ki a sárga és fehér foltok. Egy pillanatra komolyan elgondolkodtam, hogy talán be is festhetné ilyenre. Szerintem a rajongóknak tetszene. Nos, Jacknek fekete a haja, úgyhogy a fehér semmit nem rontott rajta, a sárga meg kifejezetten jól állt neki. Alan szintén koromfekete hajában nem virított több, mint egy szemüveg, ugyanis a fiú bár szemüveges, nem szereti az orrán hordani, sokkal inkább a feje tetején. Hosszú idő után Daniel is megjelent, azonnal beült a dobszerkója mögé, én meg ismét megállapíthattam a felejthetetlen tényt, miszerint a fiú egy igazi szőke herceg. Az én hajam szürkéskék, Charlieé barna, és ha már így belemerültem a hajtémába, akkor természetesen eszembe jutott Emily pirosba hajló, bordóra festett haja. Persze Emilynek nem csak a haja, hanem egész lénye minden pillanatban ott van az agyam központjában. Egyedül Charlie tudja ezt az Emily központúságomat, amit nem igazán kedvelek. Emily számomra olyan, mint egy álom, amelynek karnyújtásnyira vagyok a megvalósításától, de fent valaki, aki irányítja a fejemben lezajló képeket, mindig a tudtomra adja, hogy egy olyan lányt szeretek, aki nem úgy szeret engem, ahogyan én őt.
Ki kellett szakadjak gondolataimból Daniel dobjának hangjára. De Alan is már utasított, hogy ragadjam meg az akusztikus gitárt, és amíg a két gengszter fürdik, legalább tanuljam a szöveget. Alannel kivételesen úgy kellett megírnunk egy dalt, hogy Charlienak és Emilynek nem hagytunk részt.
Hamarosan megérkezett Harry, a Baseballsapkás Gangsta megragadta basszusgitárját, és az előtte heverő kinyomtatott lapot tanulmányozta, amelyre a részeit és a kottát írtuk. Néhány perccel később a Piercienges Gangsta is megjelent, beállt az egyik mikrofon elé, majd ő is a saját papírosát stírölte.
- Na, kellően bemagoltátok a szöveget? - nézett körbe Jack idétlenül.
- Aha.
- Nyomjuk! - lelkesedett Daniel és a gengszterpáros másik fele.
Eljátszottuk kétszer, háromszor, majd negyedjére úgy gondoltuk, hogy a két barangoló bizonyára fázik, ezért nem ártana feldíszítenünk a fát, eltakarítani, na meg a narancsos tortát is meg kellene nézni, megsült-e már. Alannel úgy döntöttünk, hogy a két lisztcsatázó nem megy többet a konyhába, ezért mi meg Daniel takarítottunk és ellenőriztük a tortát. A nappaliból meg csak annyit lehetett hallani, hogy AC/DC szól a lejátszóból, Harry meg Jack pedig elméletileg a fát díszítették.
Teljesen belemerültem a tojás és a liszt eltakarításába, olyannyira, hogy elvesztettem az időérzékem, majd azt hallom, hogy csipog a telefonom. ,,Indulunk haza. Én ezt nem bírom továááább!!!" Charlietól. Na igen, mint említettem a legfiatalabbat könnyű lekötni, annál nehezebb kibírni. Mégis Charlie tudja legtovább elviselni. De Emilyt így kell szeretni, azzal a furcsa stílusával, ízlésével, külsőleg mint egy 18 éves(valójában 22), belsőleg mint egy öt éves...egy cuki öt éves.
- Siessünk!
A fa már fel volt díszítve, a kandalló felett, az ajtón, mindenhol a lakásban karácsonyi díszek, a lejátszóban immáron téli hangulatú számok, ajándékok a fa alatt, a konyhában tisztaság. Az asztal meg volt terítve, középen a hatalmas narancsos csokitorta, sült kacsa és egyéb finomságok.
Felvettünk valami idétlen karácsonyi poncsót, pulcsit, zoknit, Jack egy rénszarvasos hajpántot, majd mindannyian beültünk a fa alá, mintha azt képzelnénk, hogy mi is ajándékok vagyunk és csak vártunk. Az adventi vásári sétánytól egy utcányira laktunk, ezért nem volt sok idő, amíg ideértek. És akkor nyílt az ajtó.
Először Charlie lépett be, majd Emily. Még nem nézett felénk, előbb levette kabátját és overálját, amely alatt csak egy fekete cicanadrág volt. Aztán kezében egy zacskóval, szájában egy puszedlivel megfordult.
- Boldog karácsooonyt! - kiáltottuk Charlieval együtt.
Emily azt se tudta, mit nézzen meg először. Minket, ahogy bolondos ruhadarabokban ülünk a fa alatt, az asztalon figyelő csábító ételeket, vagy a feldíszített lakást.
Sikerült eldöntenie merre nézzen: ránk. És ez alatt az egy pillanat alatt megállapíthattam tökéletességeit. Pirosas haja ki volt engedve, hatalmas Teen Demonsos pulcsit és egy fekete cicanadrágot viselt, bojtos, zöld sapkáját és hozzá passzoló sálját még nem sikerült levennie, végezetül pedig hosszú, macskafüles zoknit párosított outfitjéhez. Arcán kis morzsák figyeltek, amelyeket gyorsan le is nyalt. Gyorsan bekapta az utolsó falat puszedlit, a zacskót ledobta az asztalra, aztán odarohant hozzánk, és szépen sorban mindenkit végigölelt. Utolsónak hozzám ért, és megölelt.
- Köszönöm- suttogta fülembe.
És akkor úgy voltam vele, hogy most vagy soha. Nem gondolkodtam, nem akartam, hogy az a hirtelen önbizalmam, ami jött, eltűnjön.
Kibontakoztam öleléséből, és lassan megcsókoltam. Borzasztóan féltem, hogy elrontom az örömét, mert ő ezt esetleg nem akarja, vagy, hogy el fog lökni...de semmi ilyesmi nem történt.
Visszacsókolt. Átölelte a nyakamat, és már nem figyeltem semmire. A fiúk tapsoltak, úú-ztak és fütyültek. A parti végén felhívtam Emilyt a teraszra, hogy beszéljünk. Felülről letekintettünk Grazra, az adventi vásárra, és egy ideig meg se szólaltunk. Aztán kivételesen ő törte meg a csendet.
- Miről akartál beszélni? - emelte rám hatalmas barna szemeit. Hihetetlen, mintha semmi sem történt volna, mintha az a csók csak nekem jelentett volna bármit is.
- Hát... csak, hogy... akarsz-e a... ba-ba...
- Igen! - sikította és újra rátapadt ajkaimra. Kizártam a külvilágot, átöleltem, ő is engem, én meg csak magamban visszaszóltam álmaim irányítójának, hogy ,,Ha meg tudtam álmodni, meg is tudom valósítani!"
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.