Rákócziné Sasvári Mónika: Anna királynő
Anna királynő
Vihar már messziről észlelte Anna közeledtét, miközben komótosan freccsentve tépte erős fogaival a friss füvet. Mikor mellé ért a lány, odabújt arcával a lóhoz és súgott valamit a fülébe. Majd kibontotta fonott copfjait, hosszú fekete göndör haját, amibe már 18 évesen is csillogó pókfonálként belevegyült egy-egy ősz hajszál. A ló kantárát kezébe véve kedvesen kivezette azt a kert végéből, a lapos dombnál óvatosan felült a hátára, csak úgy nyereg nélkül.
Anna tudta, hogy Ferkó, a mostohatestvére, kedvenc latin növényhatározó könyve mellől ki-kipillant a kicsi ablakon, mert kíváncsi a mesés látványra. Vihar Annával a hátán először csak lassan poroszkált, aztán ügetett, majd a lány lábainak biztatására sebes vágtába kezdett. A lány haja, egyszerű parasztszoknyája lobogott. Régi letűnt korok úrnőjének képzelve magát repültek: ő és a mén.
A faluban erre senki nem volt képes, a lovakat csak munkára tartották. Kettejük futása több év barátságának volt a gyümölcse. Anna ugyanis hétvégenként Ilcsa húgával apját és annak új feleségét, Róza mamát, illetve mostoha bátyjait Palit és Ferkót meglátogatva kerülhetett a csudaparipa közelébe. Anna Nagyanyó parancsára jött csak látogatóba, magában erősen haragudott az apjára, amiért az olyan keveset adott nekik, alig valamit az idejéből, a vagyonkájából. Nagyanyóék nem is tudni, hogyan képesek ételt varázsolni az asztalra nagy szegénységükben - gondolta. Anyuska szegény, pedig már olyan régen meghalt, hogy ők, a lányok alig emlékeznek rá.
Anna volt a falu legszebb lánya, magas, büszke termetének, mély éjkék szemének és fekete göndör hajzuhatagának nem volt párja. Kerülgették is őt a legények, mint a méhek a virágot. Annát ez idáig nem nagyon érdekelte a hódolók hada. Mostanában azonban maga is elámult rajta, hogy Viharnál szinte jobban várja a találkozásokat Ferkóval, a szelíd bátyuskával. Miért pont vele? A csudába!
Elhessegette a gondolatot, hiszen teljes lényével a szabad vágtát akarta élvezni, annak pattogó ütemét, a bokrok, a fák gyors elsuhanását, ahogy a szél belekap mindenbe, amibe belekaphat. Be nagyszerű!
Teltek-múltak az évszakok és az évek, Anna Ferkó iránti szerelme bimbóból szárba szökkent és elfeledtette vele a ló iránti vonzalmát, férjes asszony különben sem lovagolhat már úgy… Pedig most kapta élete legeslegszebb ruháját, Róza mamáék az esküvőre hozták neki a csodálatos áttört csipkéjű kelmét és fénylő mintás selymet Bécsből, ahová bort hordtak eladni.
Pompás Anna királynő azért az édes gyermekek és a soha szűnni nem akaró teendők mellett is olykor-olykor képzeletben még Vihar hátán szállt.

Ramoni
6081
varonklari - 2018. november 27. 08:39:21

Kedves Mónika!
Azt gondolom, hogy sokan vagyunk, akik olykor-olykor szívesen szállnánk a képzelet száranyain ismét.
Szép képekben jelenítetted meg Annát, írásodhoz szeretettel gratulálok: KláriRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.