Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.23. 14:05
Ragyogó, szép napot! In Love

2019.07.23. 12:54
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.23. 08:51
Szép napot kívánok mindenkinek!!!

2019.07.23. 07:05
Jó reggelt Mindenkinek Smile

2019.07.23. 07:04
Kedves Józsi! Köszönöm szépen a feltöltést! Szép napot kívanok: Kata Smile

2019.07.23. 01:52
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 00:47
Kedves Babu, Marika! Köszönöm a jókívánágotokat és Szeretettel köszöntöm a többi Magdolnát Kellemes hetet és jó éjszakat kívánok, Magdi

2019.07.23. 00:14
Jó éjt, szép álmokat kívánok mindenkinek! Heart - Léna Magdolna

2019.07.23. 00:13
babumargaretta , Szaipne Kiss Maria és mindenki másnak köszönöm szépen a névnapi köszöntést. Rose Heart A MAGDOLNÁKNAK boldog névnapot kívánok szere... Bővebben

2019.07.22. 23:20
Kedves Magdolnak! Nagyon Boldog Nevnapot kivanok. Szeretettel. Rose Heart Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: czekmana
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 1
norbi840528
Guti Csaba: Ünnepi fények: Negyedik történet (2018. december)
Karácsonyi ballada

Juli néni a régi foteljében üldögélt, csöndesen, egymaga. A viseltes bútordarabból ráláthatott az utcára, onnan figyelte a kinti világot. Minden délután ezt csinálta. Így nem érezte magát annyira egyedül. Azon a napon még inkább szüksége volt erre. Különös volt az a nap. Különös, szép és Juli néninek egyben szomorú is. Szenteste közeledett.
Ugyan még korai volt az idő, mégis hamar szürkülni kezdett. Mintha valaki hamuval szórta volna tele az eget, hogy beűzze az embereket a házaikba, a családjuk mellé. Azért, hogy együtt legyenek, örüljenek, ünnepeljenek. Az idős asszony figyelte a kinti világot, a nagy csomagokkal szaladgáló, vidám járókelőket, akiknek a mozdulataiban még benne rejlett a kapkodás. Mindannyian siettek valahová. Mindannyian siettek valakihez. Aztán amikor hazaértek, lágy fények gyulladtak ki a szobákban, valahol csillagszóró fénye szikrázott. Otthon mindannyian megnyugodtak, s a kora estébe észrevétlenül belecsepegett az ünnep.
Az öregasszony szeme lassan megtelt könnyel. Megremegtek benne az utca ünnepi fényei. Nagyot kellett nyelnie, hogy azok a könnyek ne bukjanak ki, a régen elmúlt szép emlékektől. A régi Karácsonyokra gondolt, a férjével, és a fiával együtt töltött szép ünnepekre. Azokra az időkre, amikor még együtt lehettek. Azóta azonban sok idő telt el. Mert az idő, ilyen. Csak telik kegyetlenül, nem nézi más akaratát, és hogy miket hagy a háta mögött. Csak végzi a dolgát, és engedi kiszaladni a homokszemeket a markából.
A néni már majd tizenöt éve eltemette a férjét, és azóta a Karácsonyok üresebbek lettek. Ünnep volt az azután is, de sosem volt már olyan, mint egykoron. Az első időkben fájtak is azok az ünnepek, de a fia miatt ezt soha nem mutatta. Megpróbált mosolyogni azután is, és minél több gyertyát feltenni a fára, hogy azoknak a fénye belehelje elárvult, kihűlt szívét.
Aztán még több idő telt el, és egyik évben Julika néni teljesen magára maradt. Persze a fia nem ment el örökre, csupán annyi történt, amit egyszer minden szülőnek át kell élnie, miszerint a gyermeke megházasodik, és elköltözik, hogy saját családja lehessen. Az ő fia azonban nagyon messze költözött. Az idős asszony teljesen magára maradt. Sokszor Karácsonykor is.
Nem is ünnepelt ő már többet, csak úgy gondolatban emlékezett arra, hogy azon a napon megszületett Jézus Krisztus. Számtalanszor elolvasta a képeslapot, amit a fia küldött neki messzi idegenből, mert azon a napon Karácsony volt ott is. A néni mégis úgy érezte, hogy az két külön ünnep. Az övé egy, és a fiáé amott messze, egy másik.
Elnehezült a lelke, ahogy a képeslapot szorongatta. A szemeiben megremegtek a város ünnepi fényei. Zokogni lett volna kedve. Mégsem tette. Minek is tette volna, hisz nem fájt semmije, csupán a múlt idéződött fel előtte. De annak meg az a dolga, hogy folyton előjöjjön az olyan ember fejében, akinek már kevés lehet a jövője. Előjön mindig, s az ember nem zokoghat miatta örökké. Megtanul velük élni. Így tűnődött akkor Julika néni is, elmerülve a gondolataiban.
Aztán egyszer csak megrezzent. Nem a gondolataitól, nem is a múlttól, hanem a zajtól, ami az ablakon túlról, az utcáról hallatszott. Kíváncsian nézett oda. A havas úton egy urat látott, aki egy fenyőt cipelt hazafelé. Nagy volt a fa, a férfi alig bírta. A fa tönkje leért a járdára, az adta ki azt a különös hangot. Julika néni elmosolyodott.
- Lám mindig van, aki a legutolsó pillanatra hagyja az ilyesmit! – gondolta, és tovább nézte a férfit.
Már rég üres volt az utca, de az asszony szemei még mindig azon merengtek. Furcsa érzések kavarogtak benne. Régiek, jól ismertek, és olyanok, amiket soha nem érzett talán. Emlékezett a régi Karácsonyok illatára, amikor már december elején elkezdte a készülődést néhány aprósággal, és ahogy közeledett az ünnep, úgy vált az egyre fontosabbá, hogy a végén minden a helyére kerüljön. Bizony szépek voltak azok az idők. Az öregasszony szeme ismét bevizesedett.
Aztán gondolt valamit. Először bolondságnak tartotta, de mégsem szabadult tőle. Az a gondolat ugyanis tíz körömmel kapaszkodott belé, nem hagyta lerázni magát. Ott motoszkált az öregasszony fejében, mert a nő a lelke mélyén vágyott arra. Vágyott újra a Karácsonyra. Az ünnepre. Az illatokra, az ízekre, az érzésekre. Vágyott az együtt töltött karácsonyi estékre. Vágyott a férjére, és vágyott a fiára. A családjára.
Az jutott az eszébe, hogy azon a Karácsonyon maga ünnepel majd. Letipeg a ház elé, és vág egy gallyat a fenyőről, arra még képes. Gyertyái voltak régről, szaloncukor is akadt, hisz hozzá sem nyúlt ahhoz, amit az önkormányzattól kapott. Személyesen a hivatal emberei hozták ki neki. Kedvesek voltak. Julika néni örült neki, bár akkor nem is gondolta, hogy valaha díszítésre fogja használni a csomagot.
Úgy is tett, ahogy azt kigondolta. Fölöltözött, és kiment a gallyért. Csúszott a járda, a néni meg is bánta, hogy elindult, de sosem szerette a félmunkát, hát csak lépegetett tovább. A gally havas volt, az ujjai teljesen elfagytak, mire levágta azt. Odabent nem győzte melegíteni a kályha mellett őket, addig a fenyőágacska is megszáradt a hótól. Vázába rakta azt. Szép volt, jól mutatott, illata is volt, tetszett a néninek. Pedig csak egy gally volt, nem úgy, mint a régi Karácsonyok fái, amik a mennyezetig értek. Valahogy mégsem érezte kevésnek azt a gallyat akkor a néni. Egyedül volt, öreg is volt, elég volt neki az a kis ágacska is.
Aztán a cukrokat fűzte fel cérnára, s közben halkan dudorászott:

"Pásztorok, pásztorok, örvendjetek..."

Nem is tudta mennyi dalt elénekelt már, mire az édességek a fára kerültek. Megcsillant rajtuk a fény, ahogy a szem megpihent rajtuk.
Már csak a gyertyákat kellett felraknia. Azokkal volt egy kis gond, ugyanis, ahogy évek óta ütődtek a szekrény alján, összetört a végük, és így alig álltak meg a tartóban, de végül azok is mind felkerültek.
Aztán a néni szipogva a vitrines polc elé tipegett, oda, ahol a fényképek álltak. Elvett onnan egyet, amin mind a hárman rajta voltak. A kedvenc képet. A fa alá rakta, csakúgy, mint ahogy a képeslapot is, amit a fiától kapott ajándékképpen. Azután gyújtotta csak meg a gyertyákat a remegős kezeivel.
Végignézett azután a munkáján Julika néni, és tetszett neki az, amit látott. A szívét ugyan facsarta valami, de a gyertyák szépen pislákoltak, megragyogtatták mindhármuk arcát azon a fényképen. Az övét, az uráét, és a fiáét.
A néni azután közelebb húzta a fotelját, hogy jobban lássa a fát, és a képet. Hogy közelebb legyen az ünnephez. Tovább énekelt, mert úgy gondolta, ha nem énekel, akkor rövidesen zokogni fog. Így hát csak énekelt, csak énekelt tovább. A gyertyák illata visszahozta a régi idők hangulatát, a néni úgy érezte, hogy a szerettei ott vannak körülötte, épp csak kimentek a szobából egy kicsit. Lehet, hogy csak fát hordanak be a kályhába, vagy épp a húst sütik, de máris sietnek vissza, hogy újra együtt legyenek.
A néni behunyta a szemét, hogy az illúziója megmaradjon. Olyan jó volt úgy neki. Olyan melengető. Mintha visszakapott volna mindent. Mindenkit. Abban a pillanatban elhitte, hogy az a világ újra létezik.
Talán azért nem vette észre, hogy a gyertya az alsó ágról lebillent, és a lángja átmászott a képeslapra, majd onnan a terítőre. A néni egy pillanatra megriadt, ahogy füstöt érzett, de aztán eszébe jutott, hogy a férfiak biztos megint odaégették a húst, mert közben bort töltöttek maguknak. Nem bántja őket emiatt, inkább úgy tesz, mintha nem vett volna észre semmit. Csak ült tovább lehunyt szemmel a fa előtt, énekelt, és várta őket vissza magához. S akkor az ajtóban megjelent a férje.
- Igen, itt van már! - mosolyodott el újra a néni. Megvárta, amíg a férfi odalépett hozzá, hogy belezuhanhasson a karjaiba. Egymást ölelve álltak percekig. A karácsony fénye belepte az arcukat. Olyan bódító volt mindez.
A néni talán soha nem volt még olyan boldog.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.