Antal Zsolt: Az ítélet (2018. december)
Volt még néhány perce Molly -nak, hogy beérjen a tárgyalásra, amelyen ő csak megfigyelőként lehetett jelen. Némán surrant be az ajtón, és meglepődve látta, hogy a terem megtelt. Egyetlen szék árválkodott a harmadik sorban. Molly odafurakodott, majd leült.
- Határozottan állíthatom, hogy nem! - mondta az ősz hajú férfi. - De nem tévedek, ha azt mondom, megérdemelte az a szemét.
- Kérem türtőztesse magát! - csattant fel Mendes bíró, majd megigazította a homlokára tolt szemüveget.
- Tehát, az imént azt állította, hogy nem járt Bostonvill -ben aznap éjjel. Akkor mégis, mit keresett Joe Haskord előkertjének földje az ön cipőjének talpán?
- Hát kérem, azt nem tudom.
- Ne szóljon közbe! - rontott a vádlottak padjánál álló férfira Mendes, miközben felemelkedett a székről. Egy pillanat múlva pedig már hatalmasat sújtott kalapácsával az asztalra, mint amikor a zálogházi liciten kijelentik: Elkelt!
Molly összerezzent, és ijedtében majdnem lecsúszott a székről. Az ütés hangjára ébredt. Mit sem sejtve pillázott hatalmas kék szemeivel a gyanúsítottra, és közben az járt a fejében, hogy tulajdonképpen mit is keres ő ott, amikor az iskolában lenne a helye. Gondolatai hamar szertefoszlottak, mivel Troy Baker mély hangja szánkázott át a levegőn.
- Maga kérdezett, én meg válaszoltam.

Troynak ez volt az első megmérettetése a bíróságon. Még sohasem vádolták meg semmivel. Makulátlan előélete volt, és talán csak azt a néhány patkány agyonütését lehetett számonkérni tőle, amik előszeretettel zsákmányolták kukoricáját a ház melletti silóból.
A férfi család nélkül tengette életét Bostonvill -től nem messze, egy három és fél hektáros területen. A farmján huszonkét marhával, negyven pulykával, harminckét nyúllal, és két kutyával élt együtt.
Könnyedén birkózott meg az állattartás különösen szép kötelezettségeivel, mint például etetés, itatás, legeltetés és trágya lapátolás, hiszen azért akadtak segítői is bőven. Önálló életébe számos barát, ismerős, meg néhány kurva is belefért. A marhákat rendszerint egy bostonvill -i suhanc, bizonyos Robin Amell terelte ki a legelőre, aki minden reggel biciklivel tekert át Troy farmjára az odavezető murvás, de meglehetősen sima úton.
Robin tanulás helyett választotta ezt a munkát, mert így lehetősége nyílt arra, hogy hétvégenként drogra költse a napi négy dollár fizetségét, és felvághasson Linzie előtt a menőségével.
Troy egyébként nem szívesen alkalmazta Robint, pont a kicsapongó stílusa miatt.
Hetente egyszer, amikor bement a városba ezt-azt vásárolni, néha összefutott a fiú anyjával, az pedig jól meg kiabálta. Sérelmezte, hogy a férfi hozzájárult fia leépüléséhez, aki valójában jó ember lehetett volna, csak hát nem az volt.
Troy ezektől a találkáktól meglehetősen tartott. Félt, hogy egyszer elborul az agya, és úgy szájon vágja az asszonyt, mint elszakadt gépszíj az autószerelőt.
Robin az apjával ritkán találkozott. A magas ősz férfi szinte egész nap búzát lapátolt a malomban. Robin tudta, hogy nevelőapja reggeltől estig tartó munkával sem keres annyit, mint ő azzal a munkának nem nevezhető napsütötte lógással, amiért még fizetséget is kapott. Kerülte ahol csak tudta az öregét, és nagyon vigyázott arra, nehogy egyazon kocsmában szórakozzanak a hét utolsó két napjának valamelyikén.

- Csendet! Én beszélek! - ordította a bíró. - Mesélje el nekünk - sandított Mendes az esküdtszékre -, hogy mit csinált ezerkilencszázhetvenhárom november ötödikén este kilenc, és tizenegy óra között.
Aludtam.
- Na jó! - sóhajtott Mendes bíró, majd felállt, és komótosan elindult Troy felé. - Megkérem a tisztelt vádlottat, hogy a feltett kérdésre válaszoljon! - harsogta újra, majd a férfihoz lépett, és egészen közel hajolva formázta annak arcába a szavait: - Nem vicces, Troy, nem vicces!
- Nem viccelek, bíró úr! Most sem mondhatok mást, mint ami történt; aludtam - mondta Troy emelt hangon, Mendes bíró fenyegető arckifejezése ellenére is.
- Aludt, a fenét aludt maga nyavalyás! - kiáltotta egy nő a jelenlévők közül, aztán sírva fakadt. Úgy elkezdett tutulni, hogy egy fiú felállt a sorból, mellé lépett, átkarolta a megszeppent nő vállát, és magához szorította.
- Hagyd abba, anya! - szólt a fiatalember, aki nem más volt, mint a szőke, könyökhajlatában teleszurkált Robin Amell.
- Akasszák fel, kérem, hisz megölte a férjemet! - kiáltott fel megint Sue.

Sue szép nő volt. Hosszú, barna haját rendre kontyban hordta. Nagy ritkán, kivételes alkalmakkor azonban megcsodálhatta a jónép kibontva, teljes valójában. Olyankor látni vélték, amint táncra perdülnek rajta a nappali fények. Amikor arcába fújta a szél, eltakarta a vívódást színlelő vonásait. Szemei úgy ragyogtak ki a hajszálak alól, mint fekete gyémántok a Namíb-sivatag homokjából.

***


A napfelkelte vörösében pilledt a táj. Visítva szárnyalt néhány keselyű a magasban, egyetlen célpontjukat szemük előtt tartva. Körbe-körbe repültek, esetenként úgy tűnve, mintha egymásba karolnának, jelezve a másiknak: Ott van, látod te is?
Egyre lejjebb ereszkedtek, talán a végső lerohanásra vártak, pedig nem volt mitől tartaniuk, a testet nem akarta elvenni tőlük senki, és semmi.
A rothadásnak induló alak mozdulatlanul feküdt a forró homokban. A szüntelenül fújó szél megpróbált belemarkolni a még megmaradt, rongyossá szaggatott foszlányokba, de reménytelenül süvített tova. Inkább dűnéket épített a távolban, és hanyagul szórta meg homokszemcsékkel az elhunyt férfi maradványait, mint szita a frissen sült almás pitét porcukorral.

***


- Boszorkány! Ne higgyenek neki! - Ordította a tárgyalóterembe lépő férfi. Hatalmas lendülettel tört előre Troy irányába, még a nyakába csimpaszkodó őröket is vitte magával néhány lépésnyit, majd a terem közepén megállt. Körbenézett. Tekintete nem sokat árult el lélekjelenlétéről. A közelében ülő két nő, egy középkorú és egy idősebb, összesúgtak Joe háta mögött.
A férfi meglehetősen jó állapotban volt. Barna bőrmellényt viselt cikcakkos rojtocskákkal a két ujja szárán, és a háta közepén. Farmerjából csak egészen kis darab hiányzott, mégpedig a jobb hátsó zseb. Agyag színű kalapot, övtáskát, amilyet az ácsok hordanak, és tölténytartót viselt. Hogy az minek volt nála, a jó ég tudja, mivel fegyvernek nyomát sem lehetett látni.
Kissé támolyogva állt a padsor szélébe kapaszkodva, de még mielőtt szólni akart, Mendes bíró fojtotta belé a kikívánkozót.
- Az anyját! - suttogta kidülledt szemekkel a vénember. - Az-any-ját! - ismételte megint, de már tagoltan.
- Maga meg mit keres itt? Joe Haskord, hiszen maga eltűntté lett nyilvánítva!
- Talán mégsem tűntem el, bíró úr!
- De hát a per... Azért tárgyaljuk az ügyét, mert magának csak a hűlt helyét találták a kerítésétől nem messze, egy vadrózsáktól hemzsegő tisztáson.
- Vadrózsa? Az csak Troy verandája előtti kert lehetett. A környéken máshol nem terem vadrózsa, ha jól tudom. Troy még abban az időben ültette a töveket, amikor ideköltözött. Úgy...
- Tizenhárom éve - vágott Joe szavaiba a vádpadnál rostokáló férfi.
- Igen, igen, azt hiszem.
- Akkor meg mifene? Vagyis, izé. Hogyan került ide? - tette fel a kérdést Mendes bíró, aki az asztala mögé lépett igazságot tenni.
- A pincében voltam - felelte Joe.
- Pincében?
- Igen ott. A padlón fekve tértem észhez, és feltápászkodtam a lépcsőn.
- Két hét alatt? - érthetetlenkedett Troy, aki még mindig összeráncolt szemöldökkel állt, de lélekben kitartott amellett, hogy ártatlan.
Majdnem csend nyomasztotta a tárgyalótermet. Csak néhány légy röpködött unottan Joe Haskord ruhája körül. A férfi szaga vonzotta őket oda. Mélyen a földből, a gyökerek közül árad ilyen szag. Mintha rothadna a talaj, vagy legalábbis ő maga.
Ki tudja merre járhatott az az ember tizennégy napig, és mit evett, mit ivott azokon a napokon, amíg tétlenül élte, vagy éppen nem élte meg hányatott sorsát. Tény, hogy nem találták meg, pedig elmondása szerint a saját pincéjében lapult.
Megválaszolatlan kérdések sora vetődött fel, de ezek a kérdések mit sem sejtettek azokból a szörnyűségből, amelyek Bostonvill lakóit akkoriban fenyegették.

***


Egészen más zene szólt Molly fülében azon a borongós őszi délutánon, amikor is mélabúsan állt egy gyémántként ragyogó gömb csillogásában, és úgy tett, mintha ott sem lenne, pedig nagyon is ott volt. Ütemre tomboló tinédzserek vették körül. Egyikük rálépett Molly cipőjének orrára, mire a lány mérgesen odébb taszította a fiatalt. Annak persze fel sem tűnt, és önkívületi állapotban ugrált tovább.
Cigarettafüst színezte szürkére a levegőt Bostonvill egyetlen discojában. Büdös volt, és meleg. Vibráló alakok kavalkádja tette még izzasztóbbá a fullasztó levegőt. Mint színes werkfilm, úgy pergett Molly szeme előtt a csarnok sziluettje. - Buli van!- Dünnyögte magában, majd megint meglökték.
Egy fiúkból és lányokból álló csoport szédelgett a pult felé, kezükben jókora pohárral. Söröskorsók voltak. Némelyikük üres. Molly éppen ezt nyugtázta, amikor hátulról ismét nekiment valaki. Már századjára történt, és ettől a lány úgy érezte nem tűrhet tovább. Vérben forgó szemekkel pördült meg. Ekkor a mögötte álló srác földre rogyott. Úgy, mint egy leengedett ugrálóvár. Olyan nemes egyszerűséggel, mintha minden nap ezt gyakorolta volna. ...Minden kibaszott nap…
Rémülten meredt Molly a fekvő testre, melynek fejét és mellkasát teljesen szétroncsolta az ütés ereje. Az arcról a bőr véresen gyűrődött fel a homlokra, így fedetlenül hagyva az állkapcsot, amiből széles mosollyal vigyorogtak ki a halott fiú fogai. Borzalmas látvány volt.
Mindenki sikított, és eszeveszetten próbált a kijárat felé menekülni. Egymást taposták a mámoros fiatalok, és vér folyt mindenütt. Néhányuk nem jutott el az ajtóig, mert földre kényszerültek az erős nyomástól. Ott taposták őket halálra, mielőtt kijutottak volna.

***


Esőcseppek jelentek meg a járdán. Először néhány, majd egyre több. Végül percek alatt elázott az egész főtér. Különös nap volt. Boszorkány égetésre készült a város. Persze csak jelképesen. Minden évben megrendezik november utolsó szombatján ezt a mindenki számára vonzó eseményt. Emléket állítva ezzel az ezerhétszázas években véget vetett gonosz erők hatalmának, mely erők a helyi rémtörténetek alapján jócskán lecsökkentették a helyiek lélekszámát. Olyannyira, hogy évekkel később a helyi polgármester, bizonyos Fred Boston, akiről egyébként a város a jelenlegi nevét is kapta, jelképes összegért kínált ingatlanokat messziről jött vándoroknak, ezzel is növelve Bostonvill lakosságának számát. A betelepítés sikerrel járt, az ezerkiláncszázhetvenes évekre háromezerkilencszázan lakták a várost.
- Hol van már az a sátor?
- Szerintem nemsokára megérkezik.
- Egy frászt, már rég itt kellene lennie!
- Hé! Hé te! Gyere ide! - kiáltott egy férfi az út szélén parkoló teherautó soförjének. De a sofőr csak legyintett egyet, és még hangosabbra tekerte a rádiót. - Kussolj már bazdmeg! - sziszegte, majd még egyet fordított a hangerőgombon. "A helyszínre érkező mentők már nem tudtak segíteni a fiatal férfin, mert érthetetlen okokból annak szinte minden létfontosságú szerve szétroncsolódott, és teljesen kivérzett. A hatóságok tehetetlenül állnak a haláleset előtt, és még azt sem tudják, hogy gyilkosságról, avagy valamilyen természeti csapásról lenne -e szó. Ilyennemű szörnyűség már rég nem történt a városban. Ennek okán a rendőrség ideiglenes karantént rendelt el" - szólt a közlemény.

Gyors léptekkel haladt Molly az utcán. A főtérre sietett. Nem akart lemaradni a máglyagyújtásról.
Piros esernyőjét a feje fölött tartotta, hogy legalább a haja el ne ázzon. "A fenének sem kell ez az eső!" Gondolta, majd rákanyarodott a tűzoltóság utcájára. Molly félt. Szabályosan remegett. Nem hagyta nyugodni az előző napi esett azzal a fiúval. Nem értette mi történt. Nem érzett hasonlót azelőtt még soha. Illetve egyszer, vagy talán csak párszor.
Senki sem látta. Senki nem látott semmit az egészből. Történt valami, amiről őt még csak meg sem kérdezték. Pedig ott volt, látta. De mégis mintha nem ő cselekedett volna. Mintha egy másik énje tette volna. Mit is tettem? Hiszen nem tettem semmit. Nem, nem, az lehetetlen!
Dúltak benne az indulatok. Esernyőjét görcsösen szorongatta az egyre élénkülő esőben. Remegett. Rettegett önmagától, és rettegett egy másik világtól, ami lehet, hogy őt magát is benyelte.

Felcsendült az ünnepi harangszó. Az ünnepségre sokan összegyűltek. Gyerekek, felnőttek, kutyák, és a kurvák is. Ők mindenhol ott voltak. Joe kocsmájában is. Bár Joe Haskord utálta azt a szót, hogy kocsma, és minden esetben kijavította kávézóra, de azért a szóbeszédben a kocsma, az kocsma maradt. Azóta az eset óta, amikor az egész város őt kereste, azóta meg főleg bosszantotta. Még jó, hogy meg lett. Még jó, hogy nem őt, hanem azt a másik férfit érte a szörnyű baleset. Még jó... Persze nem tudták, persze senki sem jött rá, hogy a homokban talált maradványok kiféle emberé lehettek. Se nyom, se DNS. A hűtőházból a hulla nyomtalanul eltűnt. De Joe ott volt. Ott, abban a nyomorult városban, és kurvákat futtatott legfőképp átutazóknak.
Egy takaros kis szoba volt fent az emeletén. Ablakkal, függönnyel, dohányfüsttel, egy rakat csordultig tele hamutállal, és egy rongyosra kefélt franciaággyal. Mosdó viszont nem volt, csak egy rozsdás csap az egyik sarokban, aminek lefolyóján Joe minden héten kétszer küldte le a görényt, hogy az eldugult mocskot kikotorja.
Jó pénzt hoztak. Mármint a kurvák. Egy-egy hétvégén kőkemény jattot kaptak, amiből jócskán jutott Joe- nak is.

Judy, a szőkébbik kurva épp Molly mellett állt. Tűsarkúja türelmetlenül kopogott a felázott aszfalton. Kezében mobilját tartotta, miközben hosszú körmeivel pepecselt valamit a képernyőn.
- Imádom!- mondta.
- Mit?- kérdezett vissza Molly sandán a szőkére pillantva.
- Hát, ezt az egész felhajtást!
- Ja, nem rossz!- nyugtázta a lány, és közben Judy hatalmas körmeire tévedt a tekintete. - Hogy bírod?
- Mit?- nézett Molly -ra kérdőn a nő, majd azonnal kapcsolt, hogy a körmeiről volt szó. - Ja, hogy ezeket?- nevetett fel. - Köszönöm jól! - újra felnevetett, de most ércesebben, mint az előbb.
Ekkor már érezte Molly a kezeit és lábait kínzó bizsergést. Nem tudta, hogy kívülről látszott -e rajta valami, inkább csak remélte, hogy nem. Támadták agyát a gyötrelmes képek, és félt, hogy ha nem kapaszkodik meg azonnal, akkor teste esetlenül összerogy, mint azé a fiúé előzőnap.
Tétován, és kábult elmével próbált küzdeni. Nem akart újra lebegni. Nem akarta, hogy tehetetlenül nézze végig mások halálát. Kínozta az érzés, hogy az a valami, ami őt rabságban tartotta, megint ott van benne. Hozzánőtt.
Ránézett Judy -ra. Mélyen fürkészte annak tekintetét. Látta szemei tükrében a saját pupilláit, amik egyre csak tágultak. Látta önmagát elemelkedni a földtől, és látta a máglya közepén álló keresztet is. Cikáztak benne a vágyak, vibrált a fájdalom, és annyira szerette volna, hogy vége legyen. Boszorkányégetés? Hisz én vagyok, akit égetnek. Látta önmagát a kereszten lógva. Szinte érezte karjain, és nyakán a szorító köteleket. A forróságot lábai alatt. Csattanást hallott, ütést érzett, penge villant, majd lesújtott. Ő volt. Az ő kezéhez tapadt mocskos vér. Hullámokban tűzdelte a fájdalom. Látta, amint átsuhan a főtér felett, és minden tekintet rá szegeződik.
- Pusztulj boszorka!- üvöltötték sokan.
Csápoló karok közt vergődött. Tépték, és marcangolták azok a gyilkos körmök.
- Máglyára vele!- hangzott a tömegből egy rikácsoló hang, Molly pedig már a farakás kellős közepére állított kereszten feszült.
- Segítsenek kérem!- kiáltott kétségbeesve az emberek felé, de azok mintha meg sem hallották volna, csak szitkozták, átkozták, gyűlölték, és köpködték a lányt.
Krumplival dobálták, meg paradicsommal. Ha tehették volna, darabokra szedik. Szinte már dúvadként tombolt a tömeg. Egy nő elhányta magát, rá a mellette állóra. Egy másik a kosarával vágta fejbe, mire az ájultan, vérző fejjel zuhant a földre.
Molly ekkor látta meg a szempárt. A tömegből meredt rá. Sárgán fénylett, és gyűlölettel volt tele, de a következő pillanatban el is tűnt.
A tér északi sarkán lökdösődés támadt. Két férfi ment neki egy harmadiknak. Pengék villantak a kezekben. A hisztéria elhatalmasodott, és perceken belül a főtérből hullákkal teli vérmező lett. Minden élő egyet akart, boszorkányt égetni.
Molly arca torz fényben tükrözött. Ujjai végén karmok nőttek. Húsa szénné olvadt össze csontjaival, de gondolataiban még élt a remény. Megértette mi történik. Megértette, hogy az emberek, akikkel tizenhat éve élt együtt Bostonvill -ben, átverték őt. Azok nem embereket, hanem boszorkányokat neveltek. Arctalan démonokat, akik rendre felélesztik a gonoszt. Éveken, évszázadokon át szítják a tüzet, hogy aztán élvezettel vegyék el mások életét. Ebben lelik a szórakozásukat.
A lány háta meggörnyedt, mély fájdalma pedig sikolyával együtt szállt messze a dermesztő, késő őszi szélben.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.