Boér Péter Pál: Odaderesedett
Kopcsek Samu azon merengett, milyen szép volt, amikor még a deres szóról az jutott eszébe, amint a pribékek reggeli lólopás után félholtra verték. Bár a fekhelye fehéres kicsapódással telt kopár fű volt, valamint a szakálla és hajzata is deresedett, előbbi már-már havas a két fokos hajnali hőségben, mikorra ruházata is megfehéredett.
Didergését, vigyorgással keverve gondolt arra a, legalább harmincnégy deresre, amit elkötött. Nem vezetett naplót, de a távoli memóriája egészen fitt volt és korrekt, nem cserbenhagyásos. A többi, más színű lovat is fel tudta volna sorolni, ám minek. Így, már őszülő vénülésében, jobban vonzották a hozzá hasonló, megfonnyadt, ráncos sörényes nyerítők.
A tallérok mind ott hevertek valahol egy-egy elásott ládikában, vagy iszákban. Nagy részük a földdel vált egyenlővé. Nem is emlékezett a helyszínekre, nem vonzotta a pénz, hiszen az ivást is úgy rendezte, hogy lerakta maga elé pisztolyát és bugyliját, bort rendelt. Minden alkalommal kapott, de soha nem kérdezte meg, mennyibe kerül. Barátságos, bizalomgerjesztő ábrázata lehetett és a kocsmárosok is mind jószívűek.
Máskor is ott heverészett. Feltekintett. Az összes fa ezüstös színű, néhai lovának pokrócába göngyölte magát, de korábban sosem fázott. Milyen férfi betyár az olyan, aki akár fagypont alatt is képtelen tisztességesen hortyogni a szabadban? Hát nem olyan, mint ő.
Magában dúdolta a “deres már a határ, őszül a...”, itt elakadt, elfelejtette a szöveget. Meglátott egy nagy hóbuckát, pedig tudta, hogy még csak ősz van. Elkezdett remegni, és rázta a röhögésszerű, minden porcikáját mozgató didergés.
Egy nagy lederesedett, fordított féltojás formájú kazlat talált. "No jó, szénaboglya..." Gondolta , most az egyszer megengedi magának, az ilyen nyámnyila viselkedést.
Levörösödött, fehér csapadékkal bevont falevelekkel álmodott, meg a ronda Galambbal, a kis bögyössel, akiért mindezt elindította. Mindenképpen meg kellett mutatni, hogy férfi a javából, de utált dolgozni.
Miután leesett neki, hogy nagy férfiaskodásával kizárta magát a társadalomból, már nem is nagyon bánta. Mindig kedvelte az erdőt, az állatokat, az állatok látogatóit, akik egy kisebb fegyveres noszogatás után megvendégelték mindazzal, ami náluk volt. Hálásan köszönte, mert ugyan le is ölhette volna őket, de nem tette. Jámbor ember volt, csak hétfőn, kedden és csütörtökön rabolt.
Most így, a kazal belsejében, beizzadva csurom víz lett. Ilyen vaksötétben már régen aludt, csak úgy rezgett rajta. Néha meg-megébredt, el is döntötte, ez lesz a téli szállás. Tán, ha nem látják - igyekezett úgy helyezkedni, hogy véletlenül se láthassák -, akkor nem imponál többet magának, még nyáron is bemászik egy ilyen kirendelt vendégváró, óvó belsejébe. Megvicsorította a fogát, három még volt neki...
Három, újabb emlékkép szikrázott át gondolataiban, amikor a zsebeit használni nem tudó Licatót és a horkantást utánozni nem bíró Vacakót a szeme láttára lőtték le katonák, helyesebben pandúrok. Adott helyzetekben az összetartás széthullássá válhat. Minek nyivadjon meg három, betyárbecsületből, ha kettő is elég. Ő volt a nézőközönség, és úgy buzdította a kivégző osztagot, hogy még most is röhög a mókától.
Felébredt, kidugta a fejét, azt hitte elkapták, mert igencsak mozgott felette a szénapanzió, de csupán betyárra fittyet sem hányó szarvasok lakomáztak, gyalázatos hajléktalanítón. Egészen elhajlott, mert az egyik, amint észrevette, minden tiszteletet sutba vágva oldalba bökte.
Rettegve kezdett rohanni, érdekes életében először félt. Á, dehogy! Amikor a két társát szétlőtték, akkor is, meg máskor is nagyon, de sosem vallotta be magának.
Mi lesz vele? Már hajlék sincs a feje felett?! Egy befagyott vakondtúrásra telepedve, végleg megnyugodott, hiszen nem veszített semmiféle fedelet, korábban sem volt neki. Mindig a szabadban hált, ha nagyon hideg volt, kizavart valakit egy tanyáról. Majd ezután is így csinálja, gondolta és a halványzöld láthatár becsukódott szemei előtt. Odaderesedett.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.