Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.01.21. 23:09
Jó éjt mindenkinek!

2019.01.21. 22:39
Köszönjük Józsi.

2019.01.21. 22:14
Szép álmokat kívánok ! Heart

2019.01.21. 22:10
Szép estét kívánok mindenkinek! HeartMiklós

2019.01.21. 22:04
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.01.21. 18:05
Szép estét.

2019.01.21. 17:52
Szép estét mindenkinek. Smile

2019.01.21. 16:34
Szép délutánt, kellemes alkotást kívánok mindenkinek! Tibor Cool

2019.01.21. 15:01
Kellemes napot kívánok szeretettel ! Smile

2019.01.21. 12:20
Szép napot mindannyiunknak! Rose Heart

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: horvathliliana
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 0
csomor henriett: Valóra vált álmom
Születésem pillanata koránt sem volt verőfényesen boldogító. Csak csekély százalék esély maradt, hogy életben maradjak, mert oxigénhiánnyal jöttem a világra. Fogadott orvos gyanánt, szüleim szerették volna, hogy semmi probléma ne adódjon. Sajnos nem így történt, mert nem sírtam fel azonnal meg kellett dolgoznia velem az orvosnak, hogy eltehesse a hálapénzét. Püfölte a hátamat, hogy felsírjak, abban a percben megpecsételődött az életem, mert az agy központi idegrendszerében a mozgásszervert érte a sérülés. Mozgássérült létem ellenére szüleim úgy neveltek, mint a testvéremet, otthon soha semmi hátrány nem ért. Mindig azt csinálhattam amit szerettem volna, kisgyerekként furcsállottam, hogy nem tudok szaladni mint a többiek.
Hat éves koromban felkerültem Budapestre, a Mozgássérültek Pethő András Nevelőképző és Nevelőintézetbe, ahol a magam módján elsajátítottam az önállóságot, s megtanultam járni. Nevelőim példás magatartást mutattak felénk, sosem különböztettek meg, hogy mi mások vagyunk, mint a többiek. Mindig biztattak bennünket, ha felnőtté válunk lesz munkánk, s talán családunk is, kilenc-tíz éves koromban megnyugtató volt hallanom. Belém ivódott az intézetben a segítési szándék öröme. Felkaroltam a nálamnál elesettebbeket, öltözni, vetkőzni, s amit csak tudtam segítségükre siettem. Ha felébredtem az éjszaka kellős közepén, a gyerekek panaszosan kértek: "Csomi kérlek takarj be." Bármilyen nehezemre esett felkelnem, odamentem hozzájuk és betakartam őket, hogy meg ne fázzanak. Ha megkértek nevelőim, szívesen megcsináltam az apróbb feladatokat, tettem a fogkeféinkre fogkrémet, vagy az étkezések után lemostam a partedliket, ezt azok a gyerekek használták, akik nem tudtak szépen enni. Néha nevelőimnek meglepetésként beágyaztam a harminckét lurkó ágyát. Olyan szép volt látnom nevelőim örömét arcukon kora reggel.
E falak közül kikerülve sokáig hittem, hogyha igyekszek, nem tűnik ki annyira, hogy más vagyok. Bizony voltak lelki bántások gyerekektől, s felnőttől egyaránt, de akadtak olyanok is, akik megvédtek. Sajnos ezek az "ütések" rádöbbentettek, hogy a társadalomban más a helyzet, ha sérült vagyok, akkor nem vagyok teljes értékű ember. Középiskolában már nagyon kiütközött, hogy ki foglalkozik velem kényszeredetten. Ott is le kellett döntenem a körülvevő korlátjaim, mert nem minden tanárom volt szociálisan érzékeny. Nem kértem különleges bánásmódot, csak annyit, hogy emberszámításba vegyenek, s hagyjanak leérettségizni, mert nagyon sértett, amikor azt mondták, hogy neked nem kell érettségizni, számodra elég csak a négyosztályos papír. Nekem nem ez az életcélom, hanem az, hogyha elkezdtem, be is akarom fejezni, méghozzá érettségivel a kezemben, mert az életben szükségem lehet még rá.
Jópár év telt el míg végre el tudtam helyezkedni egy mozgássérült alapítványnál. Sorstársaim körében kialakulóban volt egy munkafolyamat, amely több emberen keresztül futott. Mozgássérültek voltunk mind, illetve a koordinátorunk nem látott. Hangos újságot szerkesztettünk vakoknak. Az ép beszédűek olvastak fel nekünk különböző újságokból cikkeket: Nők lapja, Hvg stb, én pedig vágtam, és az informatikus kollegám feltette a weboldalakra a kedves olvasóknak. Sajnos odaadó munkánk évekkel később befejeződött, mert a koordinátor kollegánk meghalt.
Kissé nehezen beszélek, de érthetően a legtöbb ember képtelen megérteni, ezt gyakran tapasztalom.
Évekkel ezelőtt találkoztam az irodalmár, nem látó Nagy Vendellel, akinek példa értékű a segítő szándéka, emberséggel közeledett felém. Az első beszélgetéstől kezdve megértett, s elfogadott. Ő az egyetlen, aki úgy kezelt, mint egy normális embert, s elvezet az irodalom útján. Kamaszkorom óta, az íróasztalomnak írogattam verseket. Az ő inspirálásának köszönhetően majdnem egy éve elkezdtem novellákat és prózákat írni. Nagy lelkierőt ad nekem a biztatása, azt sugallja: én is képes vagyok tenni valamit ebben a komor világban. Általa valóra tudtam váltani álmomat. Elszántságával és tanításával, elsajátíthattam a könyvek összeállítási menetét. Hiszem és vallom, hogy akire igazán vágyunk életünk során, eljön hozzánk. S ő eljött hozzám, s segítőn nyújtotta felém kezét. Mert ő igazán fontos számomra, jelen van életem minden percében.
Mára már kilenc könyvem jelent meg a Magyar Elektronikus Könyvtárban, s egy megjelent könyvformában.
Mások gyermeket hagynak maguk után a világba, én csak könyveket adhatok az utókornak, hogy valami utánam is maradjon.
2018. augusztus. 16.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.