Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.01.21. 23:09
Jó éjt mindenkinek!

2019.01.21. 22:39
Köszönjük Józsi.

2019.01.21. 22:14
Szép álmokat kívánok ! Heart

2019.01.21. 22:10
Szép estét kívánok mindenkinek! HeartMiklós

2019.01.21. 22:04
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.01.21. 18:05
Szép estét.

2019.01.21. 17:52
Szép estét mindenkinek. Smile

2019.01.21. 16:34
Szép délutánt, kellemes alkotást kívánok mindenkinek! Tibor Cool

2019.01.21. 15:01
Kellemes napot kívánok szeretettel ! Smile

2019.01.21. 12:20
Szép napot mindannyiunknak! Rose Heart

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: horvathliliana
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 0
Vlasics Bálint: Mindörökké egyedül
Minden kihalt.

Semmi sem rezdül a sötét éjszakában. Kint, az utcán és annak környékén fokozatosan szál el az élet zsibongó hangja, miként a Nap fénye oltódik. Nehéz, sűrű szürkület üli meg az utcát, hol csak az éjjel is serényen munkálkodó lámpák állják szilárdan a rideg némaságot, mintha őrként vigyáznák a zsúfolt házakban alvó emberek álmait.

Minden kihalt, minden néma - mindenki alszik.

Csak egy harmincas éveiben járó férfi áll ott a háza ablakában, s lesi a sötét és kihalt utcát, valami támaszt keresve élete sanyarú sorsán. Képtelen aludni a ma átélt keserűségektől és borzalmaktól. Magánéleti gondok? A munkahelyén támadt konfliktusa az egyik kollégájával? Nem érzi képesnek magát a munkájára? Bizonytalanság? Anyagi gondok? Nem utalták még át a fizetését?

Mennyi probléma, melyek ébren tartják a lélegző embert, mikor a városban mindenki más nyugodtan alszik... Mégis mik ezek a gondok? Az élet velejárói...

Neki mégsem efféle problémák űzik távol szemétől a talányos álmot.

Olyat élt ma át, melyet egyetlen embertársának sem kívánhatna... Elvesztett valakit. Valakit, aki csak egy ember volt a többi közül, de neki a világot, a mindent jelentette. Az örök szép, az örök boldogság és az örök vigasz... Mától nincs ő többé...

Nem képes felfogni. Nem képes elhinni. Mintha nem is vele történt volna meg... Mintha egy álom lenne, melyből képtelen felébredni...

Keresi. Egész este kereste a lakásban fel-alá járkálva, benézve mindenhova, minden elrejtett zugba, hátha ott leli a csendesen szendergő tündöklő lényt, ki mindig bearanyozta napjait. Az nem lehet, hogy sehol sem találja...

Az nem lehet, hogy nincs többé... Hiszen még látja az arcát... Tiszta szemei kacérságát... Kedves mosolyát, kiviruló arcát... A szépség egyetlen igaz forrását... Az élet egyetlen igazi értelmét...

Hogy lehet ilyen kegyetlen az ég? Hogy lehet, hogy elvette az életet puha testedből? Hova tűnt a lényed? Miért nem dobog a szíved? Miért nem hallom a hangod? Ha van túlvilág miért nem szólsz hát hozzám? Most már mit ér az életem nélküled? Te voltál a hó az ormótlan hegycsúcson... Most már a szépet hiába keresem, drága szerelmem... Mint erdő fák nélkül... - mereng maga elé az ablakban a megtört ember, miközben megpillantja a saját tükörképét az üvegben.

Remegve bámulja tulajdon képmását a sötét égen kirajzolva. Mintha egy remete nézne vissza rá. Mintha megőszült volna... Az nem lehet... Idén töltötte be a harminckettedik életévét... Már is...? Egy nap alatt elkezdett volna őszülni... Ami a szívben, az az arcon... Ezt is mindig ő mondta... Pedig ő még a harmincat sem töltötte be... Mindössze két és fél hónap választotta el tőle...

Remegve bámult kifakult tükörképébe, majd lobbanó dühvel belecsapott öklével az ablakba. Iszonyatos fájdalom rázta meg kézfejét, de nem csillapította dühét. Az üveg megrepedt kissé, de nem tört szilánkokká. Lám, már az ereje is cserben hagyta...
Óvatosan ellépett az ablaktól, s papírzsebkendőt keresve elindult a nappaliba, hogy kezén felszakadt bőréből kibuggyanó vércseppeknek az útját állja.

Dühös volt. Iszonyatosan dühös, de azt nem tudta megmondani, hogy kire. Mikor végre megtalálta a félig kibontott csomagos zsebkendőt belehasítottak tudatába az emlékek. A reggel még ő vett ki belőle öt szál zsebkendőt, hogy a nadrágzsebébe illessze azokat, mert mindketten virágpor allergiától szenvedtek. S már sohasem fog még egyszer venni közülük, soha többé...

Ismét látta maga előtt azokat a barna szemeket, s a kedves arcot. Az események óta most először kapta el a zokogó görcs. Nem védekezett ellene, túl gyenge volt most hozzá -zakatolva törtek fel könnyei, s nyugodt volt, hogy senki sem láthatja most, megeredő érzelmei ontásakor. Egy élet iramlott ma tova, s tűnt el a fényességben...

Mikor érzelmei csillapodtak kissé, ránézett az éjjeli órára. Hamarosan éjfél. Más mindenki alszik, de ő képtelen megint abba az ágyba lefeküdni, ahol mindig maga mellett érezhette kedvese jelenlétét. Akár úgy aludtak el, hogy minden rendben volt, akár a világ akart a fejükre hullani, akár éppen eget rengetve kaptak hajba valamin. Éjjel, ha rémálomból ébredt, mindig ott találta maga mellett a szuszogó kedvesét. Hányszor kelt fel ő is ilyenkor, s nyugtatóan átölelte az álomtól reszkető és verejtékes testét. Mindig tudta, hogyan nyugtassa meg, hogyan békítse meg a lelkét. Ők egymásnak voltak teremtve...

És most?

Mennyi fárasztó utazás, míg végül haza értek, s lefekhettek az ágyban. Egymás mellett, ahogyan annak férfi és nő között lennie kellett. Meg volt köztük az igaz és őszinte szeretet....

És most?

Már soha semmi sem lesz úgy, mint régen... Pedig mennyi tervük volt! Éppen csak hogy elindult az önálló életük férj és feleség ként... Mennyit tervezték éjszakai beszélgetések közepette, a holdfényben, az életüket... Még csak most fordultak komolyan a gyerek vállalás felé... Három pici gyereket szerettek volna felnevelni... Három kis aranytündért... Nem lesz már ezekből a hamis álmokból semmi!

Vége. Itt elvágták a jövőt... Nem lesz már több reggel... Nem lesz több lágy hajnal... Nem lesz többé fény, sem pedig új nap... Maradjon hát ez az örök sötétség! Egy örök, s élhetetlen magány... Hol ebben a világban ő már nem talál boldogságot... Keserű fájdalom, maró kín ezentúl mindennap...

Hinni kell... Hiszen ez az élet...

Hinni? Mégis miben? Lehet e ezek után hinni még valamiben...?

Már soha többé nem lesz semmi sem szép...

Csak örök magány lesz mindenütt, bármerre is lépjen...

Mindörökké egyedül...
277
farkas viola - 2018. december 26. 17:20:28

Kedves Bálint!

Átérzem helyzeted, már amennyire egy idegen átérezheti mások tragédiáját. Fogadd együtt érzésem. De Neked, ha lassan is, de fel kell állnod és újra bizakodni és reménykedni. Ilyen esetek nap, mint nap történnek és bennünket készületlenül ér. Nekem 30 évesen halt meg a párom egy balesetben, itt maradtam kisgyermekkel. Vártam a csodát egész életemben, de hiába. Most egy hír rázott meg, ami tavaly történt. A fiatalasszony három ikerbabája szülése közben halt meg. Itt maradtak a fiatal apára. A szív szakad meg értük.
Az élet megy tovább kedves Bálint és Neked is tovább kell menned. Feleségednek ennyi ideje volt, valamiért, de Rád még sok boldog óra várhat, csak légy türelmes.

Békés bele nyugvást kívánok szeretettel: Viola Heart

5772
Kata1984 - 2018. december 23. 17:35:36

Kedves Bálint!

Nagyon szomorú, és megható történetet írtál. Nheéz túllépni, és elfelejteni. Csak sok- sok idő, ami segíthet enyhíteni ilyen esetben a fájdalmat.

Szeretettel olvastalak: Rose

Kata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.