Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.06.26. 21:29
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.06.26. 21:12
Vidám szép hétvégét kívánok mindenkinek. Sajnos családi okokból nem tudok időt szakítani arra, hogy írjak, esténként viszont szívesen olvasom írás... Bővebben

2019.06.26. 17:07
Szép kora estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.06.26. 15:18
Itt felejtettem magam... Tollforgató történeteket tessék szépen olvasni, aki még nem tette, nagyon jó írások vannak most (is) ott! Smile Uff... Off...

2019.06.26. 14:37
Szép napot kivánok! Éva

2019.06.26. 11:06
Köszönöm patfinder szèp napot neked

2019.06.26. 09:21
Kevelin: én word-ben szoktam megírni, és mikor úgy érzem, hogy kész, akkor másolom csak ide be.

2019.06.26. 09:20
Szép napot mindannyiunknak! Mindenki óvatosan ebben a melegben! Smile Coffee cup

2019.06.26. 07:09
Kedves holnapos társaim! Belekezdtem egy írásba de idő hiányában nem tudom folytatni.Elveszik
az irásom Ti hogy csináljátok? Van jó ötletek? Szív... Bővebben

2019.06.26. 07:01
Szép napot kívánok mindenkinek! Smile Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: BaTu
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 1
Beatrix2000
Guti Csaba: Új év, Új élet: Negyedik történet: Józsi új élete (2019. január)
Józsi mindennap ugyanúgy ébredt. Sajgó fejfájással, kiszáradt torokkal és remegő gyomorral. Mintha ezek az érzések elválaszthatatlanok lettek volna a reggeltől. A férfi utálta ezt az állapotot, de már régen nem fogadta meg, hogy azontúl egy kortyot sem iszik. Tudta, hogy soha nem tartaná be.
Régen, amikor még nem egyedül élt, az élettársa próbálta őt jobb belátásra bírni, de Józsi mindig is büszke ember volt, és nem hallgatott rá. Aztán egyszer eljött az az idő is, amikor már nem küzdöttek miatta. Hagyták, hogy azt tegyen, amit akar... egyedül.
Talán ősz volt. Igen, ha Józsi nagyon koncentrált, akkor még tisztán visszaemlékezett arra, hogy egy csúnya, esős őszi nap volt, amikor magára maradt a büszkeségével, és a szenvedélyével. Mindez egy kicsit sem érdekelte, mert úgy gondolta, hogy elég erő van benne ahhoz, hogy egyedül folytassa tovább.
Élettársával addig csupán ketten éltek, gyerekük soha nem született. Talán azért is ment a búcsúzás olyan könnyen a nőtől. Józsi szótlanul engedte a múltban oly annyira szeretett nőt a régi kofferrel, az elnyűtt ballonkabátban lassan elmenni. Révületéből a nagy diófa ajtó rángatta vissza a valóságba, amikor az végül bevágódott a nő után.
Aztán csönd lett, mérhetetlen csönd, és ebben a csöndben Józsi megtalálta a maga tragédiáját. Inni kezdett, mint addig, és azután még oly sokszor. Sajnálta magát, százszor is lejátszotta fejében a jelenetet, amikor elhagyták, és minden egyes sérelmet egy korty itallal gyógyított.
A napok peregtek szép folytonosságban, anélkül, hogy változott volna valami az életében. Napjait az átszenvedett munkaórák, és az ivócimborákkal töltött görbe esték tették ki.
Az évei tompa némasággal gyűrűztek életének medrében, de Józsi továbbra sem vallotta be magának, hogy ez nincsen így rendjén. Ha fájt odabent egy érzés, azért mindig mást okolt. Ha mindez már elviselhetetlenné vált benne, hát ivott rá egyet. Ahogy hatott az ital, minden tompulni kezdett, s ha kis időre is, de a bajok megoldódni látszódtak.
Józsinak ennyi elég volt, pedig nem tartotta magát egyszerű embernek, csupán mások áldozatának.
Aztán egy nap Józsi úgy kelt, hogy nem érezte jól magát. Nem úgy, mint máskor, amikor csak másnapos volt. Ez akkor sokkal komolyabbnak tűnt. Soha nem érzett fáradtság, gyöngeség telepedett rá, s olykor, ha hirtelen mozdulatot tett, szúrt a mellkasa. Lassan, küszködve öltözött fel, de mégis munkába indult. Odabent nem sokat foglalkoztak vele. Ismerték már, tudták milyen életet élt - mindezt maga választotta - mondták, és nem is foglalkoztak vele többet.
Józsi azonban egyre rosszabbul érezte magát. Szédülni kezdett, a mellkasába ütemesen belehasított a fájdalom. Egy idő után nem bírta tovább, és le kellett, hogy üljön. Akkor már alig volt magánál. Az utolsó, amire emlékezett, hogy elterült a padlón, és a tompa fényű neoncsövek a szemébe világítottak. Hangok hallatszódtak távolról... nagyon távolról - biztos megint részeg - mondták körülötte, miközben elmosódott arcok jelentek meg a szeme előtt. Aztán minden sötét lett.
Fejfájással ébredt, gyönge volt, és minden tagja fájt. Mérhetetlenül fáradt volt. Lassan nyitotta ki a szemét. Fájt neki a szúrós fény, annak ellenére, hogy félhomályban feküdt. A megszokott csöndbe egyenletes sípolás furakodott bele. A hang irányába fordult. Nem messze az ágyától egy monitort látott, amin feltehetően a saját szívverése rajzolódott ki. Józsi nem tudta biztosan, hogy ébren van-e már, vagy még mindig álmodik. Tompa tekintettel nézett szét maga körül, és csak akkor döbbent rá igazán, hogy a hely, ahol fekszik, az nem az ő otthona.
Aztán pillantása a folyosón kívülre esett. Emberek után kutatott. De egyelőre nem nyitotta rá senki az ajtót.
Tétlenségében tovább nézelődött. A folyosón beszűrődtek egy karácsonyfa színes fényei. Józsinak derengett, hogy ünnephez közeledett az idő.
Szólni próbált, jelezni, hogy fönt van, és szeretne elmenni, de a torka teljesen kiszáradt, az izmai pedig nem engedelmeskedtek, bármit is akart volna tenni. Valaki mégis meghallotta erőlködését, mert hamarosan egy orvos lépett be az ajtón.
- Jó napot, Szabó úr! Örülünk, hogy felébredt! Hogy érzi magát? - üdvözölte a doktor.
Józsi csak bólogatott, és alig hallhatóan megköszönte az érdeklődést.
- Nézze, Szabó úr! A szervezete teljesen kimerült. Jobban kellene vigyáznia magára! Azt az életet nem folytathatja tovább, amit eddig élt, mert rövidesen komolyabb problémákkal kell majd szembe néznie!
- Nem tudom, mire gondol, doktor úr! - mentegette magát szégyenében Józsi.
- Uram! Nekem nem tisztem vitatkozni magával! Mi megadjuk önnek a teljes körű kezelést, innen nem engedjük el egészségügyi panasszal. De a legfontosabb lépéseket magának kell meghoznia. Ha szüksége van rá, ebben is tudunk segíteni, higgye el, sokan éltek már vele, és nem bánták meg. Jó szakembereink vannak, akik szívesen segítenek bárkinek. De ezt ugyancsak magának kell elhatároznia, és kérnie!
Az orvos néhány pillanatig ott maradt még Józsi ágya mellett, kérdésre várva, de a beteg meg sem nyikkant.
- Az ágya mellett jobbra elérheti a csengőt. Ha szüksége van valamire, nyomja meg bátran, és a nővérek segítenek majd. Mielőbbi gyógyulást kívánok! - köszönt el az orvos, aztán kivonult a szobából.
Józsi egy pillanatig a gomb felé sandított, de ottléte alatt egyszer sem nyomta azt meg. A büszkesége nem engedte, sem a harag, és a dac, ami akkor benne füstölgött. Dühös volt az orvosra, aki így beszélt vele. Dühös volt a rendszerre, ami ilyen orvosokat alkalmaz, és dühös volt az életében mindenkire, aki ő szerinte tehetett arról, hogy akkor neki ott kellett feküdnie.
Lassan változott meg minden Józsiban. Talán két nap is el kellett telnie ahhoz, hogy egy kicsit másképp lássa a dolgokat, azon a kórházi ágyon fekve. Egyszer csak a régi mondás csendült meg a fülében miszerint; mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.
Erre gondolt Józsi, és lassan átpörgette a szeme előtt az életét, egy olyan vásznon, amit csak ő maga láthatott. Ahogy kopott a szalag a tekercsről, ő úgy szégyellte egyre jobban magát.
Bő hétig volt bent, aztán hazaengedték. Mikor újra az utcán volt, bandukolva indult haza. Nézte a bohó fiatalokat, az ünnepi forgatagot, akik már az újév köszöntésére készülődtek. Szilveszter napja volt. Csak egy pillantást vetett rájuk, mentében. Neki más gondja volt, nem a szilveszter.
Otthon megrázkódott a hidegtől, mert a távolléte alatt teljesen kihűlt a lakása. Dideregve vette vissza a kabátot, míg az újra felfűtött kályha ontani kezdte magából a meleget.
Alkonyodott. A falakra ráült a szürkeség. Odakintről dudák, vidám kurjongatások szűrődtek be. Józsi nem tudott az ünneppel azonosulni. Talán még soha nem érezte magát annyira egyedül.
Lassan felállt, és a konyhaszekrényhez lépett. Ahogy kinyitotta, az üvegek csörömpölve köszöntek rá. Józsit megcsapta az üvegek árasztotta szesz szag. Beleborzongott abba, majd eszébe jutottak az orvos szavai, és gyorsan visszacsukta a szekrényt.
Leroskadt a tévé elé, benyomott rajta egy gombot, mire hamarosan vibrálva megjelent a kép.
Utcai felvételeket mutattak, embereket kérdezgettek arról, hogy mit fogadnak meg a jövő évre nézve. Egy hatéves forma kislány beszélt éppen, aki ígérete szerint megpróbál jobb lenni majd, mert így sokkal több embernek tud örömet okozni. Aztán egy idősödő férfi mondta el, hogy az elkövetkezendőkben szeretne többet együtt lenni a szeretteivel, és egyáltalán mindenkire jobban odafigyelni. Végül egy fiatal anyuka beszélt még valamit a család fontosságáról és az összetartozásról.
Míg Józsi őket hallgatta, teljesen elnehezült a szíve. Kikapcsolta a készüléket, homlokába temette az arcát, és arra gondolt, hogy ugyan ő kivel tehetne jót, kire figyelhetne jobban, kinek lehetne ő fontos a jövő évben?
Arca megrázkódott, csaknem zokogni kezdett. Könnyeit azonban nem engedte kizuhanni.
Sóhajtott egyet, és újra odament a konyhaszekrényhez. Kinyitotta az első üveget, ami a kezébe akadt. Egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd csörömpölve a mosogatóba hajította. Aztán ugyanígy bánt a következővel, és az azutánival, egészen addig, amíg csak volt ép italos üveg a szekrényben.
Az utolsó csörrenése volt talán a leghangosabb. Annak a zaja sokáig ott visszhangzott az apró kis szobában.
Józsi ezután szuszogva megpihent, majd megvárta, amíg a testéből kiszakadt a remegés. Az asztalhoz ment, leroskadt mellé, és papírt vett elő. Az egykori élettársára gondolt. Olyan erősen, mint még talán soha máskor. Sokat merengett a papír felett, és nézte, amit addig arra felkarcolt.

Kedves Edit!

Sok idő telt el így, erre a két szóra meredve, aztán Józsi újra a papírra szegezte a toll hegyét, és írni kezdte, hogy ő miért és hogyan akarna jobb ember lenni a következő évben. Írt, csak írt, de a sorok akkor már nem csak a jövőről szóltak, hanem a múltról is. A megbánt, fájdalmas, régen eltelt napokról.
A sorok egyre szaporodtak, és Józsi csaknem beleizzadt, mire kiírt magából mindent.
Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy nincs már mit a papírra vetnie. De akkora már öt teleírt ív hevert előtte.
Józsi át sem olvasta, csak gyorsan borítékba tette őket, és elment vele a legközelebbi postaládához. Sietett, ahogy a lábai bírták, azt sem bánta, hogy a karneválosok majd fel borították. Ő csak ment, mert érezte, hogy ha akkor nem adja fel azt a levelet, akkor valószínűleg soha nem teszi meg.
Egy apró félelem cikázott át a testén, amikor leengedte borítékot a postaláda mély üregébe, de aztán nyugodtság áradt szét egész testében.
Megtette hát! Írt neki! Mert ő is akarja azt, amit azok az emberek a tévében! Nem akart több magányos Karácsonyt egy kórházi ágyon! Nem akart többet betegeskedni, és legfőképpen nem akart többet egyedül lenni! Örömet akart adni, mint az a hatéves kislány, aki megfogadta, hogy jó lesz. Azontúl ő is jó akart lenni. Kezdetben úgy, ahogy azt az orvos elmondta neki. Aztán majd minden kialakul magától - gondolta.
Aznap este, talán egy apró lépéssel Józsi megindult a jó irány felé.
Sok idő telt el azután csöndesen. Sok idő magányos egyedüllétben. Józsi minden nap a kapuban várta a postást, de az soha nem hozott neki levelet. Józsi azonban mégis kitartott. Erős akart maradni, és ha ideje volt, újabb levelet írt annak az asszonynak.
Már a hó is elolvadt, és a tavasz ott lakozott a duzzadó rügyekben, amikor Józsi utcájában egy elnyűtt ballonkabátos nő jelent meg, egy régi kofferral.
Őt kereste.
Józsiból aznap szakadtak ki a korábban elnyelt könnyek.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.