Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.06.16. 05:50
Szép vasárnapot kívánok mindenkinek, hűvöset! Smile Rose

2019.06.15. 21:10
Szép hétvégét mindenkinek! Rose

2019.06.15. 18:11
Kellemes délutánt és estét mindenkinek! Smile

2019.06.15. 15:00
Mindenkinek áldott, szép hétvégét kívánok! Szeretettel: Ági Heart Rose Heart Coffee cup Smile

2019.06.14. 22:00
Babu, Heartnagyon köszönöm, hogy utánanéztél. Szép hétvégét neked és jó éjt Smile

2019.06.14. 17:04
Kedves Gitta ! A kedvedért benéztem a dr. Makkay Lászlóné facebookos oldalára ,ahol a kovetkezoket olvastam: "Egy szerencsétlen baleset miatt ... Bővebben

2019.06.14. 15:57
Kellemes délutáni pihenést kívánok! Heart

2019.06.14. 12:21
Szép napot mindenkinek! Ma délután folytatódik a prózaíró kurzusunk.

2019.06.14. 11:51
Gratulálok a nyerteseknek... Smile

2019.06.14. 10:15
Koszonom szepen a feltoltest. Kellemes, szep napot es hetveget kivanok Mindenkinek. Udvozlettel. Heart

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: sinko melinda
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Müller Márta: Új év, új élet: Ötödik történet (2019. január)
Aman Szenegálban látta meg a napvilágot, egy nagy parasztcsaládban, amely évszázadok óta ugyanazon a földön élt. Diola volt az anyanyelve, és ugyanez volt a népnek a neve is, ahonnan származott. A törzsüket elkerülte az iszlámosítás, keresztények voltak és maradtak. Sokan beszéltek többé-kevésbé elfogadhatóan franciául, mert a területük sokáig francia fennhatóság és befolyás alatt állt. Franciaország volt sok gyereknek közülük a vágyálom. Elmenni Franciaországba, ott dolgozni néhány évig, aztán gazdagon hazatérni; az egészen csöpp kölyköktől a kamaszokig sokan ábrándoztak erről. Az asszonyok, az öregek nem csillapították ezeket az ábrándokat. Annak örültek, ha a fiaik tudtak franciául, mert hamar, már tízéves korukban elkísérhették a felnőtteket a piacra, mikor hetente egyszer bementek a városba eladni, amiket megtermeltek. Néha-néha az újságárus megajándékozta az asszonyokat az Amina [havonta megjelenő magazin nőknek] valamelyik régi számával, s mivel az asszonyok többsége nem tudott olvasni, ezért azt esténként egy-egy olvasni tudó fiú olvasta fel nekik.
Aman életében akkor állt be nagy változás, mikor egy balesetben meghalt az apja. Nyolcéves volt ő ekkor, a húga pedig alig három. A temetésre eljött a távolból az anyjának egy Algériában élő nagybátyja is, aki megbecsült, gazdag embernek számított a nagycsaládban, mert egy vendéglője volt Algírban. A nagybácsi felajánlotta Aman anyjának, hogy dolgozhat nála a konyhán, és a fiát is elviheti magával, aki nyilván apróbb, kisegítő munkákra alkalmas lehet. A család örömmel fogadta az ajánlatot, és hamar eldöntötték, hogy a kislányt pedig az asszony fivérének a családja veszi magához.
Aman nem igazán örült mindennek, de őt senki sem kérdezte. Túl gyorsan jött a számára mindez, az apja halála, az elszakadás a falutól, ahol felnőtt, a nagycsaládtól, a barátaitól. Nem tudta átadni magát olyan ábrándoknak, amikkel néhány barátja vigasztalta, hogy majd milyen jó lesz neki ott a nagyvárosban. Aztán ne felejts el minket, mikor gazdag leszel! - mondták neki a fiúk a búcsúzásnál, de ez a számára majdhogynem gúnyolódásnak tűnt.
Tíz év következett ezután, ami alatt kiskamaszból felnőtté érett Aman. Sok mindent megtanult, bár a legtöbbet nem az iskolában, ahová csak félig-meddig járt. Tudott írni, olvasni, számolni, tökéletes lett a francia tudása, és jól kiismerte magát a nagyváros útvesztőiben. Mivel a nagybácsi egy jó darabig küldöncként használta a gyereket, így Aman rengeteg embert megismert. Belelátott néhány egészen gazdag ember életébe és a koldusok életébe egyaránt. Volt valami jó, békés a természetében, ami segítette abban, hogy nem keveredett bele nagy verekedésekbe, amit pedig sok kortársa nem tudott kikerülni. Könnyen megtalálta a hangot sokféle emberrel, de igazán jó barátja nem akadt egy sem.
Mikor Aman tizenhat éves lett, az anyja férjhez ment egy öregemberhez, nem első, hanem harmadik feleségnek, és kiköltözött abból a kis szobácskából, ahol addig együtt laktak. A szobát a nagybácsitól bérelték, és az nem szabott borsos árat nekik, úgyhogy mikor az anyja elköltözött, Aman úgy találta, hogy egyedül is meg tud keresni annyit, hogy fizetni tudja a szobája árát. Akkoriban már sokféle alkalmi munkát elvégzett amellett, hogy a nagybácsinak dolgozott: újságot hordott ki, turistákat kalauzolt avagy éppen a kikötőben segített, ha egy rakodásnál kibérelték. Minél többet forgott a kikötőben meg a turisták körül, annál jobban erősödött benne a gyerekkori álom: elmenni Franciaországba, és ott szerencsét próbálni. A nagybácsi tudott Amannak erről a tervéről, mert egyszer kérdezgetni kezdte, mikor látta, hogy nem sokat költ, hanem félreteszi a megkeresett pénzét.
Hazakészülsz, üzletet nyitsz? - kérdezte a nagybácsi a szokott fensőbbséges hangján, mint akinek joga van tudni mindarról, amit az unokaöccse tervez.
Aman csak egy pillanatig gondolkodott azon, hogy elmondja-e a terveit neki, aztán úgy döntött, igen. Elmesélte, hogy nem arra szánja a pénzét, hogy így fiatalon hazamenjen, hanem előbb el akar jutni Franciaországba, ott néhány évig dolgozni, és aztán egy sokkal komolyabb tőkével hazatérni.
A nagybácsi elgondolkodva fogadta a dolgot. Ha a fiúnak sikerül a terve, az neki is hasznos lehet, ha meg nem sikerül, az nem az ő hibája lesz, hanem a fiúé. Így meglehetősen semlegesen állt a dologhoz.
Mire a szükséges pénze összegyűlt Amannak, addigra már azt is tudta, hogy kihez kell fordulnia, kik azok, akik az Európába igyekvők útjait szervezik. A Balkán felé olcsóbb lett volna az út, de előtte még egy másik afrikai országban kellett volna várakoznia, ami bizonytalannak tűnt a számára nagyon. Amellett erősen élt benne a vágy, hogy ő Franciaországba akar menni és nem máshová.
Bár éppen egy nyárvége volt, mikor először jelentkezett az embernél, aki a kivándorolni vágyó embereknek a csónakutakat szervezte, néhány hónapba beletelt, mire megkapta a jelzést, hogy 'a jövő héten indulás'. Rá is kérdezett, mert magában már azt hitte, hogy a tél folyamán nem lesz a dologból semmi, de megerősítették a választ. Az évváltásnál a cirkáló hajók, a parti őrségek hajói mind kevesebben lesznek, kedvező alkalom, hogy átkeljenek és észrevétlenül partot érjenek; ezt mondták neki. Ez logikusnak tűnt Amannak, legfeljebb a hidegtől tartott egy kicsit, bár az utóbbi tíz évben elszokott az igazi nagy afrikai hőségtől.
El akart búcsúzni az anyjától, de mikor meglátogatta, nem találta otthon. Így csak egy rövid üzenetet hagyott neki, annyit, hogy 'új év, új élet', és keresse fel a nagybácsit. Mert a nagybácsi volt az egyetlen, aki tudta, hogy Aman hová indul, mikor útra kelt.

A csónak elég stabilnak tűnt, mikor beszálltak és a vezetőjük igen határozottnak. 'Hamar átérünk ma', mondta nekik. Amitől Aman félt, hogy túl sokan lesznek a csónakban, az nem következett be, éppen csak annyian voltak, ahány emberre azt a járművet kitalálták.
Hogy az egy órával később kitört vihar okozta-e, vagy a csónak mégis rosszabb volt, mint amilyennek látszott, azt utólag senki sem tudta volna megállapítani, ha lett volna olyan, aki ezzel a kérdéssel foglalkozik. A csónak utasai a vezetőjükkel együtt mind belevesztek a tengerbe.

Aman további sorsáról ezután az Égi Hatóságok döntöttek. Egy tapasztalt ügyintézőhöz, Fatima asszonysághoz került az ügye, aki hamar dönteni tudott. Mire vágyott a fiú? Franciaországba? Új év, új életre? Szorgos, munkát nem kerülő fiatalember volt? No, nézzük csak. Az egyik dél-franciaországi faluban akkortájt vajúdott egy már nem éppen fiatal parasztasszony. Ez jó lesz, gondolta Fatima. Éppen elkezdődött az új esztendő, mikor hamarosan megszületett a baba. Fiú lett és a szülei a Francois nevet adták neki.

Eltelt húsz év. Francois késői gyerek volt, a két bátyja már a felnőttkorba lépett, mikor ő még kicsi volt. Jól megvolt velük, de mégis néha úgy érezte magát, mintha egyedüli gyerek lenne, mert a bátyjai úgy kezelték, mint ahogy egy felnőtt kezel egy gyereket. Inkább nagybácsinak érezhette őket. Mire Francois elérte a tízéves korát, a papa és a mama már igencsak megöregedtek és megfáradtak. Átadták a gazdaság nagy részét a két fiúknak, és maguknak csak egy kis konyhakertet és néhány szárnyast tartottak meg.
Francois szívesen segített, amikor kérték, de egyébként a gépek érdekelték. Amit hagytak, hogy szétszereljen, az szétszedte, és ha nem is mindent sikerült összeraknia vagy megjavítania, tizenkét éves korára már komoly ügyességet szerzett. Így természetesnek tartották, hogy technikumba jelentkezett tanulni, bár ahhoz be kellett költöznie valahová a városba. Mivel az anyjának egy nővére Marseilleben élt és a fiú ellakhatott nála, így a közeli városok közül Marseillere, Franciaország legnagyobb földközi-tengeri kikötőjére esett a választásuk.
Francois hamar megszerette a nagyvárost, alaptalanul féltették, hogy egy parasztgyerek majd elveszik ott. Jól tanult, és korán eldöntötte, hogy villanyszerelő lesz, és nem megy vissza vidékre. Egy villanyszerelőre mindenhol szükség van, biztosan mindig lesz munkája, gondolta magában, és arra is számított, hogy az őt illető földrész megváltásaképpen a bátyjai majd segítenek berendezni egy kisebb műhelyt neki.
Marseilleben sok embert megismert, kitágult a látóköre. Volt néhány haverja, akikkel együtt jártak sörözni meg szórakozni, és többször akadt barátnője is, de egyik lánykapcsolata sem bizonyult tartósnak.
Egy hónappal azelőtt, hogy végeztek volna az iskolában, ellátogatott oda egy részlegvezető a Renault gyárból. Elmesélte a fiúknak - mert az iskola tanulói között nagy többségben még mindig fiúk voltak - hogy a Renault konszern egy új, nagy gyárat készül építeni Afrikában, és ő egy villanyszerelő csapatot szervez, ahová néhány tapasztalt munkás mellé szívesen felvenne most végző, erős fiatalokat is. A gyár Szenegálban lesz, olyan helyen, ahol igazi afrikai meleg van, tehát egészséges, sokat bíró emberek kellenek. Két év a tervezett építési idő és jól fizetnek.
A fiúk egy része szkeptikusan hallgatta az egészet. Tizennyolc évesen két évre elásni magunkat valahol Afrika közepén? A viszonylag jó kereset mellett is nonszensznek tűnt. De nem így Francoisnak. Egyrészt nem volt fix barátnője, másrészt ő úgy érezte, hogy az a két évnyi pénz, amit ott meg tudna spórolni - hiszen szállásra ott nem kellett költeniük - igen jó induló tőkét jelenthet majd neki. Talán egy lakást is vehet majd valamelyik kisvárosban, mikor visszajön.
Nem kellett azonnal dönteniük, így még arra is jutott ideje, hogy a következő hétvégéjén hazamenjen és megtanácskozza a dolgot a szüleivel meg a bátyjaival. Afrikáért egyikük sem lelkesedett, de mint az egyik fivére megjegyezte, 'az jó, ha ott gyár épül, legalább otthonmaradnak'. És a megkereshető pénz természetesen sokat nyomott a latban. Így aztán Francois végül jelentkezett a munkára.

Beletelt néhány hónapba, mire mindent előkészítettek, és a következő január első napján érkeztek meg repülővel Dakarba. Új év, új élet - mondta valamelyikük, mikor leszálltak.
Eleinte nagyon furcsa volt minden, semmi sem úgy működött, mint odahaza. Még a nyelv volt a legkisebb probléma, azok, akikkel dolguk akadt, általában beszéltek úgy-ahogy franciául. Az elején egy szállófélében laktak, aminek a nívója nehezen volt összehasonlítható a francia szállodákéval. De Francois falusi gyerek volt, aki látott még régi, a modern összkomfort nélküli tanyákat, és egyébként is azzal a szilárd elhatározással érkezett, hogy 'két évet bárhol ki lehet bírni'. A gyomrának némi időre volt szüksége, míg ehhez az elvhez hozzászokott, mert ugyan érdeklődve megkóstolt mindent, de az ételek másmilyenségéhez a hozzászokás nem ment azonnal.
Aztán lassan minden elrendeződött. Munkával bőven el voltak látva, és szerencsés módon senki nem akadt a társai között, akivel konfliktusba keveredett volna. Sőt. Lett két barátja, akikkel szívesen töltötték együtt a szabadidejüket, a vasárnapokat. Volt a cégnek egy kis terepjárója, amit elvihettek, ha kirándulni mentek. Francois egy év alatt több nemzeti parkot bejárt Szenegálban, mint odahaza Franciaországban.
Hármójuk összetartásához valószínűleg az is hozzájárult, hogy egyiküknek sem lett tartós kapcsolata ott. Az egyik srácnak volt egy félig-meddig menyasszonynak tekintett barátnője odahaza, de nem is ez volt talán a fő ok. A munkában főleg férfiak vették őket körül, akiket a helybeliek közül beosztottak melléjük segítőnek és hogy tanuljanak tőlük, azok mind férfiak, vagy talán mondhatni úgy, fiúk voltak.
Már jó néhány hónapja dolgozott ott Francois, mikor egyszer előfordult, hogy a barátai nélkül ment ebédelni. A kantinban az ebédnél nem volt máshol üres hely, csak egy olyan asztalnál, ahol már egy fiatal néger lány ült. Megkérdezte, hogy szabad-e a hely, és a lány bólintását látva leült. Egy nagy kancsóba volt kitéve az asztalra - mint minden asztalra - ginseng tea, mikor abból töltött magának, kérdezte a lányt, hogy neki is öntsön-e. Így kezdtek el beszélgetni. Megtudta, hogy a lányt Aininek hívják, diola az anyanyelve, és Szenegálnak egy távolabbi, déli vidékéről származik. Francois is mesélt magáról, utólag úgy érezve, hogy csupa hülyeségeket, és maga sem értette, hogy mitől volt benne egy kis zavartság.
Félévenként egyszer lehetett hazamenniük, ha kétfelé osztották a szabadságukat, de a karácsony miatt a legtöbben így tették. Francois is hazarepült minden lehetséges alkalommal, igyekezett mindenkinek a családban valami kis ajándékot vinni. Örült, hogy volt hová hazamennie, hogy nemcsak a szülei, de a bátyjai és azok családja is örömmel fogadták, s ugyanakkor valahol belül mégis úgy érezte, hogy eltávolodott tőlük. Kinyílt neki egy nagy ablak a világra, és egyre inkább úgy érezte, hogy ő nem akar majd tanyán élni. Pedig mikor arról a tervéről beszélt, hogy majd a hazatérése után lakást vesz, és műhelyt akar berendezni, látta, hogy kicsit csodálkozva fogadták. Mintha azt remélték volna, hogy majd visszamegy a faluba, és átveszi a gazdaság ráeső részét.
Néhány hónappal a második év elkezdése után behívatta magához egy beszélgetésre a gyár ottani főnöke. Elmondta, hogy meg vannak elégedve a munkájával, és kérdezte a jövőbeli terveit illetően. Elmesélte Francoisnak, hogy ahogy itt elkészülnek, és beindul az üzem, két további szervízközpont felállítását tervezik az országban. Az egyiket északon, a másikat pedig délen, Tambacounda városában. A tambacoundai részlegnél csoportvezetői megbízást kaphat, ha aláír egy további öt évre vonatkozó szerződést. Francois gondolkodási időt kért, azt mondta, hogy szeretné a családjával is megbeszélni. Abban egyeztek meg, hogy mikor a szabadságáról visszamegy, akkor fog választ adni.
Közben egy váratlan munka úgy hozta, hogy lehetősége nyílt egy hétre elmenni Tambacoundába. Ide egyedül küldték, a megszokott társai nélkül. Megörült, mikor Tambacoundában az ideiglenes irodán Aini fogadta. Ő már néhány hete állandó jelleggel ott dolgozott. Ennek a hétnek minden estéjét a lánnyal töltötte. Többet megtudott az egész országról ezalatt az egy hét alatt, mint előtte egy év alatt. És különösen sokat megtudott a diolákról, a szokásaikról, az életükről, sok olyat, amin először meglepődött. Például azt, hogy keresztények, holott ő addig azt hitte, hogy Szenegálban mindenki muszlim.
Aini a családjáról is mesélt neki, a kisebb és a nagyobb családjáról, mert, amint mondta, náluk még van összetartás a nagy családban is. Francois eleinte nem igen értette, hogy mit ért ezalatt a lány, hiszen ő is gondolt mindig nemcsak az apjára és az anyjára, de a bátyjaira és azok családjaira is, mikor hazagondolt, de aztán rájött, hogy az európaiakról ott már egy egészen másmilyen kép él. Mikor egyszer viccelődve megkérdezte Ainit, hogy ugye, biztosan szívesen élne Európában, a lány hevesen rázta nemlegesen a fejét. Nem, nem!
Miért nem? - csodálkozott rá Francois, és nem vette igazán komolyan ezt a tiltakozást.
Sokan meghaltak, akik oda igyekeztek - felelte komolyan a lány. - Anyám testvére is ott veszett el vagy húsz évvel ezelőtt.
Nem folytatták a témát. De az egy hét alatt egy szoros barátság fejlődött ki köztük, és talán ez is hozzájárult, hogy Francois elvállalta a felajánlott munkát, és a következő év elejétől a tambacoundai részleg villanyszerelő csoportjának a vezetője lett.
Új év, új élet.
3920
lilapetunia - 2019. február 01. 13:03:03

Kedves Kata!
Köszönöm szépen a hozzászólásodat és gratulációdat, örülök, hogy tetszett. Smile
Szeretettel:
Márta

4204
pathfinder - 2019. február 01. 09:20:26

Kedves Tollforgató!
Jó hosszúra sikeredett, és fordulatosra is! Érdeklődéssel olvastam, a hossza ellenére, mert beszippantott a történet.
Szeretettel gratulálok:
Kata

3920
lilapetunia - 2019. január 31. 17:51:08

Kedves Magdi!
A hónap utolsó napja lévén, s már majdnem este, úgy gondolom, már a Tollforgatóra is válaszolhatok.
Örülök, hogy tetszett ez a történet, olyan nehéz téma ez manapság, pedig jónak tartanám, ha többen elgondolkodnának rajta olyan nézőpontokból is, ahogyan eddig nem gondolkodtak.
Köszönöm szépen kedves szavaid,
szeretettel:
Márta

1403
titanil - 2019. január 31. 16:25:21

Kedves Tollforgató!
Nagyon tetszik elgondolkodtató történeted. Gratulálok!
Szeretettel olvastalak: Magdi

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.